Dárdai Pál: Amíg nem lesz futballfilozófiánk, addig nincs miről beszélni

A válogatott szétcsúszásáról, az egymást kinevelő német tehetségekről és a szervezetlen hazai képzésről beszélgettünk Berlinben Dárdai Pállal.

– Lezajlott a Nemzetek Ligája sorsolása. A magyar válogatott Görögországgal, Finnországgal és Észtországgal került egy csoportba. Miként látja az esélyeket? Mi lehet a reális cél?
– A célt mindig pozitívan kell kitűzni. A reális helyzet az, hogy adott három hasonló képességű együttes: a görög, a finn és a magyar. A negyedik csapatot, Észtországot pedig nem szabad lebecsülni, ugyanakkor ellenük nem lehet pontokat veszíteni. Apróságok fognak dönteni, de szervezett, taktikus célfutballal megszerezhető a csoport első helye. Mindez ugyanakkor csak úgy fog működni, ha a közönség ismét a csapat mögé áll. Különben nincs esély, megeszi a közeg a játékosokat, mert kevés a mentális erő. Amikor otthon dolgoztam, akkor minden összerakódott: mind a média, mind a közönség erőt adott a játékosoknak. A nehéz szituációkban tudtak mibe kapaszkodni, s ettől a sok pozitív energiától lett végül egy sikeres történet. Most van egy új edző, mindenki motivált. Meg kell találni azt a csapatösszetételt, ahol a fiatal és a rutinos labdarúgók együtt tudnak szerepelni. Az új szövetségi kapitány meg fogja nézni, ki tud neki segíteni. S ahogy az elején említettem: pozitív hozzáállással nyerhető a csoport.

– Esetleg kikérte a véleményét az új szövetségi kapitány, Georges Leekens?
– Nem. De miről is kérné ki? Én már régen dolgoztam Magyarországon, csak egy legenda maradtam. Érdemes tudni, ha egy tréner átad egy csapatot, akkor a futballistákban hat-nyolc hónapig benne maradnak automatizmusok, impulzusok – utána ez eltűnik. Én is, amikor átvettem a Herthát, küzdöttem az előző edző „hagyatékával” s azzal, hogy a saját képemre átalakítsam az együttest. Persze néha szerencséd van, kapsz egy jó csapatot, például Jürgen Klopptól mindig jó átvenni egy közösséget, mert remekül edzettek és profi filozófiával rendelkeznek.

A magyar válogatottnál most sok minden szétcsúszott, Leekens nehéz helyzetbe csöppent. Nekem is ez a nehéz sors jutott, szét volt esve a csapat. Mindent újra kellett építeni. Ahogy néztem az utolsó barátságos mérkőzéseket, úgy láttam, a csapategység nem volt az igazi.

Sok mindent fel kell most építeni, remélem, lesz rá ereje, rutinja. De ott az edzői stáb, aki ebben segít neki.

– A belga szakember futballfelfogásáról a következőt lehet tudni: alapvetően a stabil védekezésre, a pontrúgásokra, továbbá az ellentámadásokra épít. Ez az a mód, ahogy sikeres lehet a válogatott? 
– Ez nem így van. Van egy keret, és azokhoz kell igazítani a játékrendszert. Hiába van ugyanis egy preferált játékrendszer, ha nincsenek hozzá megfelelő játékosok. Vannak edzők, akik nagyobb hangsúlyt fektetnek a taktikai fegyelemre vagy a rizikóra, van, aki belemegy az adok-kapok játékba. Utóbbinál meg kell vizsgálni, mikor érdemes belemenni. A magyar válogatott Bernd Strock ideje alatt ezt Svájc vagy épp Belgium ellen megtette, nem biztos, hogy jól jött ki belőle. Ilyenkor mindig az húzza a rövidebbet, akiben nincs annyi dinamika, rutin. 

Most Magyarországon lesz egy fiatal, tapasztalatlan társaság, akik előtt egy tapasztalt edző áll. Ez így hirtelenjében elég kevés, tehát ahhoz, hogy ez összeálljon – mi mást lehet tenni –, stabilizálni kell a védekezést, s abból megindulni. Ettől függetlenül ma már a labdabirtoklásra is meg kell lennie a vázlatnak. Azért kezdtem a védekezéssel, mert az egész csapat szét volt csúszva, s az a legegyszerűbb. Mikor három nap állt rendelkezésemre, a védekezést raktam össze, később a litvánoknak lazán rúgtunk egy félidő alatt négyet. A második félidőre kicseréltem nyolc embert, maradt a 4-0. Ha nem cserélem ki, akkor lehetett volna nyolc, tíz is a vége. Azon a mérkőzésen már olyan játékképek köszöntek vissza, amik jól néztek ki. 

Bernd Storcknak 2016 nyarán, az Európa-bajnokság előtt rengeteg ideje volt együtt dolgozni a társasággal, s ez látható volt. Nem szabad elfelejteni, ha a magyar csapat összejön, öt napot van együtt, abból egyik a regenerációé, három nap marad munkára. Ez idő alatt a legfontosabb a mentális felkészülés. A játékos legyen erős. S ehhez kell a magyar környezeten változtatni, abba az irányba, ahogy nálam megtörtént, ahogy engem segítettek. Ezáltal ugyanis a játékosok erősebbek lesznek, s akkor van lehetőség arra, hogy kis győzelmekkel, szorgalmas csapattal megint egy egység alakuljon ki.

– Leekens arról is beszélt, hogy a kiesett meghatározó játékosok utáni űrt az újaknak kell betölteniük. Ön szerint kik lehetnek azok, akik a régiek helyére léphetnek?
– Nem szeretnék beleszólni a gondolkodásba, a mentalitásba. Annak idején kaptam egy szétesett, elbizonytalanodott társaságot, aminek semmi köze nem volt a csapathoz. Nekem muszáj volt belenyúlni: visszahoztam Gera Zoltánt, akiből védekező középpályást csináltam, visszahoztam Király Gábort, akit egyből betettem a kapuba, és egy Juhász Rolandot, mert tudtam, hogy mit tud, milyen tapasztalat van mögötte. Ezeket a játékosokat leírták, mind a Magyar Labdarúgó Szövetségben, mind az előttem lévő kapitánynál. Azonban tudtam, kit miért hozok. Felépítettem, átgondoltam, de most nem vagyok ott, nincs is rá időm, hogy egy hétig azon gondolkozzak, hogyan kéne összerakni a magyar válogatottat. S innen, Berlinből beleokoskodni nem lenne korrekt. Messze is vagyok, a mérkőzéseket a tévében nézem, annak ugye semmi köze nincs a valósághoz. Teljesen másképp látni egy meccset játékosmegfigyelői szemszögből, különböző kameraállásokon keresztül, mint élőben. A 2016-os kontinenstornára azért mentem ki, mert élveztem a helyszínen nézni a meccseket, s azért abban a csapatban ott volt a kezem munkája. 

– A könyvében ezt írja: „Németországban megtanultam, mit jelent a megfelelő utánpótlásképzés.\" Mit jelent? Hol és miben válik el a német és a magyar képzés?
– Két külön kategória. Magyarországon szó szerint képezni lehetne, mert kevés a gyerek. Németországban más a helyzet: hiába van a Hertha BSC, mivel Berlin hatalmas város, nem mindenki hozza ide a gyerekét, hiába ügyes, hiába kéred, könnyebb a közelebbi pályára vinniük a gyereket. Ezért itt az U15-ös, U16-os korosztályig folyamatosan játékosmegfigyelők dolgoznak, akik a Herthához hozzák azokat, akik a kis klubokban, a szorgalmas edzők, illetve a mindennapi futball révén elértek egy nívót.

Magyarországon ez nem működik. Kevés a gyerek. Ha nem kap megfelelő képzést, ha nem a megfelelő edzéskörnyezetben nevelkedik, akkor mire betölti a tizenötöt, már nagy lesz a lemaradása egy némettel szemben. Mert az ügyes gyerek, ha ügyessel játszik, rá van kényszerítve, hogy szűkebb helyen oldja meg a feladatát, gyorsabban gondolkodjon. Kinevelik egymást.

Edzőként az a feladat, hogy terelgesd őket, járjon az agyuk. Az életkori sajátosságokhoz igazítva folyamatosan kell építeni a fiatal atletikus képességeit, a játéktudását, a játékkészségét, a taktikai érzékét. Minél kisebb, annál kevesebb a taktika, ahogy nő, annál több. Viszont a magyar emberre, a magyar iskolai rendszerre, a magyar környezetre teljesen más paraméterek vonatkoznak, mint a németre. S nem lehet összehasonlítani a kettőt. Itt egy szervezett képzés van, ezt jó nézni, otthon, úgy vélem, nincs szervezett képzés.

– Alázat, elhivatottság. Olyan jelzők, amelyeket a magyar fiatalok hiányosságai között említenek azok a szakemberek, akik külföldi közegben dolgoznak. Pedig mindenhol ugyanazok a hatások (televízió, videojáték, internet) érik a felnövekvő generációt. Mitől elhivatottabb például egy német, mint egy magyar srác?
– A környezet neveli a gyereket, s az iskolai rendszer is teljesen más. Amíg én Magyarországon éltem, nagyon sokat kellett tanulni, magolni. Németországban az iskolai rendszerben többet kell órán szerepelni, sokkal jobb osztályzatot kap a gyerek azért, ha megnyilvánul az órákon. Ebből is látszik: eltérő a két nemzet pedagógiai rendszere.

A németnél a diák elmondhatja a véleményét, így magabiztosabb lesz. Rá van kényszerítve az iskolában, hogy dolgozzon, ettől más lesz a kisugárzása. Úgy látom, Magyarországon kissé eltérő a felfogás. Az pedig, hogy a mentalitás nem megfelelő, szomorú.

A család, az iskola és a klub nevel, tehát azoknak a személyeknek kell utat mutatniuk, akik a gyerekért felelősek. Őket kell számon kérni, nem a gyereket. Édesanyám mondta mindig, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

Az iskolai képzést kell a labdarúgásban erősíteni, ehhez hozzátartozik, hogy a szülők azonosulnak azzal, amit a tanár mond, s nem ellenkező véleménnyel vannak. A klubnak továbbá érdeke, hogy odafigyeljen a gyerekre. Ebbe beletartozik egyebek között az étkezés is: ma már nem lehet zsíros kenyéren felnőni, mint régen. Ez nem elég semmire.

– Eredmény vagy képzés. Ön mit gondol?
– Képzés, de eredménycentrikusan. Persze, hogy nyerni akar az ember. Az nem jó, hogy az edző képez és bemeséli magának, hogy nem most kell nyernie, legyünk győztesek! A legjobb tornákat meg kell nyerni, viszont vannak olyan események is gyerekkorban, ahová az edző a B-csapatot viszi el, de nem szabad megsértődni, ha valaki odakerült. Az ügyes gyerekeket azonban minél nagyobb nyomás alá kell helyezni – kis területen, gyorsabb döntésekre kényszeríteni. Addig növelni a tempót edzéseken, amíg működik. Ha nő a hibaszázalék, nagyobbra kell venni a területet, és így tovább.

Hallom, hogy otthon már mindenre van szakember – instruktorok például. Mindennap oda kell figyelni, s aki nem megy jó kedvvel másnap a gyerekhez, az nem jó edző. Motiváltan, jókedvűen és felkészülten kell dolgozni. Nem lehet úgy edzést tartani, hogy az ember csak félig van jelen.

– A válogatott belső életéről készített, Még 50 perc című dokumentumfilmben jól látszik, és a könyvében is írja, ért az emberekhez. Egy jó edző voltaképpen jó pszichológus? Vagy kissé átalakítva: ha egy tréner taktikailag felkészült, de nem megfelelő pedagógus, akkor nem lehet kiemelkedő?
– Manapság edzőnek lenni nem egyszerű, mert nagyjából ötven emberért felelsz: a játékosokért, az utánpótlásedzőkért, a fizioterapeutáért, az orvosért, a csapatmenedzserért. Mindennek kezelése hatalmas energia. Egy csapatot nem elég taktikailag felkészíteni, mert a taktika nem működik, ha nincs csapategység. A futballban valaki valakivel mindig összedolgozik, így, ha nincs jó közösség, nem tudsz előrelépni. Mindennek kialakítását pedagógiával lehet elérni.

Ha a motiváltság adott, akkor lehet a csapatot rendszerbe tenni. A rendszernek azonban utána is működnie kell, hogy a játékosok újra higgyenek az edzőben. Ez egy körforgás, s nagyon nehéz az egyensúlyt folyamatosan eltalálni. Volt, hogy bevittem az erdőbe a játékosaimat: felkészültünk az ellenfélből, és teljesen az ellenkezőjét kaptuk, ők meg néztek ki rám meccs közben, hogy mi legyen. Hiába mondtam, már nem tudtak megfelelően reagálni. Van ilyen. Ma már sokat számít az, hogy felkészülj az ellenfélből, mert apróságok dönthetnek. Régen nem volt ennyi információnk az ellenfélről. Ezt is meg kell szokniuk a játékosoknak. Oda kell figyelnem, hogy ne adjak nekik túl sokat, de túl keveset se.

– Németországban és Belgiumban egy nagyobb kudarc után leültek a szakemberek és vezetők majd eldöntötték, merre és hogyan tovább. És ami talán ennél is fontosabb: kitartottak elhatározásuk mellett. Az eredmény pedig érzékelhető. Ön és több neves szakember (például Garami József, Kovács Ferenc) két év alatt összeraktak egy utánpótlásprogramot, mégis beszántották és újraveteményezték...
– Kellene lennie egy filozófiának a Magyar Labdarúgó Szövetségnél, hogy mit akarnak látni, miért adják a pénzt. Ettől függetlenül a kluboknak lehet saját filozófiájuk, csak működjön! Az nem jó, hogy az egyik edző így, a másik úgy dolgozik. Ráadásul az egyik meg tudja mondani a másiknak, hogy mit kéne csinálnia, és fordítva. Azonban mind a kettő lusta, a gyerek közben képzetlen marad, nem tud dekázni. Én tizenegy-tizenkét éves koromban a fülemen pörgettem a labdát, ahogy a fiaim is, manapság nem látom ezt.

S mindez oda vezet, hogy a gyereknek a finom motorikus mozgások terén tizenöt éves korára lemaradása lesz. Majd, amikor bekerül a nyugati közegbe, ahol a nézők, a média, a pénz és a konkurencia miatt nyomáskényszer van rajta, akkor előjön, hogy fiatalon nem tanult meg úgy bánni a labdával, ahogy kellett volna. Továbbá nem futballozott abban a tempóban, amiben kellett volna. Mérkőzéshelyzetben az első labdaérintése kimegy az oldalvonalon túlra, ahogy a következő három is, ezután pedig jön a német gyerek, aki tudja, amit kell, mert betanulta.

Meg kell fordítani a nézőpontot: egy nyolcévessel azért kell sokat foglalkozni, hogy az később valahova eljusson. 

A kritériumrendszert, az utánpótlás-fejlesztési programot elkészítettük, leadtuk, el kéne kezdeni dolgozni. De ez nem az én dolgom, ám amíg nem lesz filozófia, addig nincs miről beszélni.

El kellene dönteni: hosszú labdákkal játszunk és fejelünk, vagy rövid passzokra alapozunk, esetleg sprintelünk. Sprintelni nem tudunk, magas, erős fizikumú emberünk nincsen, marad a rövid passz. Erre épülnek filozófiák, ahogy régen is épültek. Valamit kéne tenni, hogy ezt a szellemiséget a gyerekek megtanulják, azzal nem fogják, ha a legjobb játékosnak a csapattársai előrerúgják a labdát, ő pedig gólt szerez, mert közben meg tízen állnak és néznek, és nem tanulnak meg futballozni. Nem tanulják meg például a kettő a kettő vagy a három a három elleni játékokat – így nem tudnak dönteni, a játékkészségük, a finom mozgásuk, a technikai tudásuk limitált lesz.

Most olyan kritériumokat említettem, amit a játékos a labdarúgóórák számával az évek alatt összeszed. Kérdem én, hogy akarunk így kijutni Európa-bajnokságra vagy világbajnokságra?

– Ha odajönne önhöz egy magyar gyerek és azt mondaná, futballista akarok lenni, mit tanácsolna?
– Azt, hogy csak rajta múlik. Én nem tudom helyette megcsinálni. Legyen szorgalmas, csinálja szabadidejében is, nem elég, hogy heti háromszor elmegy edzésre. Ez nem egyetem, hogy bejár az órákra valaki és ügyvéd lesz. Játsszon edzésen, játsszon otthon, játsszon éjjel-nappal, s mivel az internet kicsit alávág ennek, ha nincs a futballpálya a seggében, már nem megy el focizni, inkább lejátssza playstationön.

– Járt önnél Berlinben Kis János futsaledző. Miben mutatkozik meg a teremlabdarúgás haszna a nagy pályás esetében?
– A futsal egy olyan rövid passzos játék, ahol folyamatos gondolkodásra van szükség, ahol két ember nem futhat egy helyre. Gyerekkorban jó képzési forma: türelemmel kijátszani egy-egy szituációt a kézilabdakapura, megtanulni, hogy a vonalnál is meg kell játszani a labdát, hogyan lehet fedezni a játékszert és magamat, ha letámadnak. Figyel s gondolkodik a gyerek, és ettől nyomás alatt automatikusan cselekszik majd. Játékkészséget és az első érintést fejleszti, amit később nagy pályán lehet kamatoztatni. Ettől függetlenül egy jó futsalos nagy pályán nem igazán él meg, mert nagyobb a terület, ott pedig már sebesség kell. Ellenben egy profi futballista meg tudja állni a helyét kis pályán.

– Egy kiesés ellen küzdő Hertha BSC-t vett át. Mit mondott, amikor először beszélt a játékosaival?
– Azt, hogy nem fittek, nincs csapategység.

Kiküldtem az összes kollégát, leültem velük szemtől szemben, s megkérdeztem pár játékost: te miért nem vagy fitt? Mindenki azt mondta, az edző miatt. Én pedig megkérdeztem: attól még nem lehet elmenni futni? Mit akarsz? Nem a te pénzed, nem a te pontjaid mennek el?

Nem az edzőnek játszotok, magatoknak. Utána kiadtam, hogy két csoportban lehet menni a Piroska és farkas című színdarabot megszervezni ( Dárdai Pál csapatépítés céljából a Herthánál és a magyar válogatottnál is eljátszatta a játékosokkal a Piroska és a farkast – a szerk.). Ott látod, ki az, aki igazán akar, ki az, aki nem. Aki nem, az nem csapatjátékos, s ha valaki nem az, akkor nagy sztárnak kell lennie, hogy elviseld. Ma már minden fél méter számít: ha egy nem csinálja, a másiknak kell futni helyette. Tehát előbb a csapategységet raktam rendbe, utána jött a taktika.

– Jelenleg a Bundesliga tizenegyedik helyén áll a Hertha. A valós teljesítményt mutatja ez a helyezés?
– Az elmúlt pár évben csak fiatal játékost igazoltunk, a sztárjaink kiöregedőben vannak. A Hertha BSC-nek és vele együtt hat-nyolc csapatnak a negyven megszerzett pont a cél, hogy utána mi lesz, az már más kérdés. Ezek a csapatok az egyéniségeket tekintve egyformák. Az együttesemnek van egy képe támadásban és védekezésben, de én csak a tizenhatosig segíthetek eljutni nekik, a kapu előtt már a sztárjátékosok döntenek. Az ilyen típusú futballistákból a tabellán hátrébb lévő csapatoknak kevesebb, a Bayern Münchennek vagy a Schalkénak már több van.

Az előző két évben különböző taktikai fogásokkal be tudtuk etetni az ellenfelet. Csakhogy a másik oldalon sem ülnek buta emberek, kiszúrták mit akarunk, s onnantól kezdve nem működtek. Mindig van mit lépni. Első évemben, ősszel, futsalelemekkel próbálkoztunk, mindenki megkajálta, szereztünk is harminckét pontot. Tavasszal ezt már nem tudtuk megcsinálni. Az előző szezonban a hármas és négyes védőlánc váltásával nyertünk területeket, ebből összejött mintegy harminc pont. A visszavágókra megint kielemeztek minket. Idén azt hittem, hoztunk annyi egyéni kvalitást, hogy tudunk meglepetést okozni, de nem sikerült. Most is a szervezett játékkal pötyögtetjük a gólokat. A sok fiatalnak azonban ingadozik a teljesítménye, ezt át kell vészelni. Ha az aktuális idényben meglesz a negyven pont, én nagyon boldog leszek.

– Gondolkodik-e két-három éves távlatban?
– Az előző szezonban volt két komoly ajánlatom Bundesliga-csapatoktól, de úgy érzem, most jó helyen vagyok. Kétezer méterre lakom az Olimpiai Stadiontól. Megfizethetetlen, hogy nem kell vonatozni, repülőre ülni, egyszerűen csak hazamegyek abba a házba, amelyben a gyerekeimmel élek mindennap. Nekem Berlin rengeteget adott, nem érzem, hogy most váltanom kellene. Meglátjuk, mit hoz a sors. Előbb-utóbb úgyis seggbe rúgnak, s akkor egyszerűbb lesz. Jelenleg azonban bíznak bennem, nem kérnek számon, tehetem a dolgom, ezt pedig meg kell becsülni. Lehet, hogy nem én vagyok a legjobban kereső Bundesliga-edző, de az biztos: én vagyok az egyik legboldogabb.

– Ahhoz, hogy az ember fejlődni tudjon, őszinteségre és önreflexióra van szükség. Ezzel egyetért?
– Mindig meg kell újulni. Ha sumákolsz a játékosokkal, hamar véged van. Előfordul, hogy kegyetlen vagyok, mert, ha nem tetszik valami, azt megmondom a csapat előtt, de ezt azért teszem, hogy más is tanuljon az esetből. Itt ez működik – igaz, tudni kell, hol a határ.

– Diego Maradona, Pelé, Lothar Matthäus és az édesapja, id. Dárdai Pál – ők azok, akik poszterként ott voltak a falán. Most ki az, akit kiragasztana? 
– Nehéz kérdés. Ha mérkőzéseket akarsz nyerni, Lionel Messit be kell tenni a pálya közepére, onnantól ő megoldja a gólokat, gólpasszokat. Edzőként azt látom, hogy a góllövéshez adottság kell, az összes többit meg lehet tanulni.