Eközben a sportot sem vetette meg: a crosbyi Waterloo csapatában rögbizett, egészen addig volt az ovális labda szerelmese, míg nem találkozott a Liverpool akkori igazgatójával, Tony Ensorral. Azért kereste fel a klub, hogy felkérje Poyntont, vezesse a középső lelátó felújítási munkálatait. Rábólintott, majd 1992-ben ő lett a klub történetének első stadionigazgatója, később a meccsnapok biztonsági főnökévé is vált.
„A kezdetekkor nem sokat tudtam a fociról, mindössze két meccsen voltam korábban a nejemmel. Amikor a régi Kop lelátóra néztem, elborzadtam, majd azt is felújítottuk”
– mesélte Poynton. Ez 1994-ben történt meg végül, de nem volt egyszerű: a bontást követően szennyezett talajra bukkantak. Félmillió fontot költött el a klub, mire folytatódhattak a munkálatok.
1996-ban a középső lelátót újították fel, egy évvel később az Anfield Road lelátó felső részét bővítették, majd 2001-ben Gérard Houllier-vel közösen teljesen újjáalakították a Melwood edzőközpontot. Három dologért felelt egyszerre: a stadion üzemeltetéséért, az edzőpályák állapotáért, valamint biztonsági főnökként a meccsek biztosításának megszervezését is intézte.
„Mindig igyekeztem Liverpool északi részéről toborozni az új munkatársakat, mert számukra fontos a klub. Mindig azt tapasztaltam, hogy aki Liverpoolból jött hozzánk melózni, szenvedéllyel végezte a munkáját”
– jelentette ki Poynton. Állítása szerint a kilencvenes évek elején 65 fő dolgozott a klubnak, az igazgatóság tagjai is csak félállásban dolgoztak. 20 nyugdíjast alkalmaztak, akik a lelátók takarításáért feleltek. Akkor még rosszabbul, szervezetlenebbül működött a Liverpool, ma már 800 főt alkalmaz, szigorú rendszerben.
Ged Poynton elmondása szerint mindössze egy hazai meccset hagyott ki: 1998 májusában az Arsenal ellen játszott a Liverpool, ám Poyntonnak szívrohama volt, ami miatt három hétig nem dolgozhatott. Úgy emlékszik vissza, hogy 680 hazai és 170 idegenbeli találkozón dolgozott a klubnak – köztük minden európai idegenbeli meccsen az 1995-ös, Vlagyikavkaz elleni összecsapás óta. „Mindig a meccsnapok voltak a legstresszesebbek, mindent ellenőrizni kellett többször is. Aztán leültem az igazgatói székembe kismillió telefonnal szemben, majd végigbeszéltem a meccset” – részletezte élményeit Poynton.
