A hét közepi Barcelona – Paris Saint-Germain Bajnokok Ligája-csodameccs (6-1, összesítve 6-5) nemcsak a spanyol (katalán) és francia fociközvéleményt mozgatta meg, hanem az egész világ erről a mérkőzésről beszélt.
Volt itt minden, mi szem szájnak ingere, harsány bírózás, valamint a világ legjobb meccsének emlegetése is. Az tény, hogy az európai kupasorozatokban még senki sem fordított 0-4-es hátrányról, de a BL-történelem legnagyobb fordításának még mindig simán tarthatjuk – főleg mi, Liverpool-drukkerek – a 2005-ös isztambuli döntőt. Nagyobb volt a tét, nagyobb volt a különbség a felek között, emellett még drámaibb volt a végkifejlet, még ha a hátrány kisebbnek is bizonyult.
Na de nem erről akarok most hosszabban beszélni, hanem a bírózás egyik okáról, az egykori Liverpool-csatár, Luis Suárez állítólagos színészkedéséről. Utóbbi ellen intézett kirohanást a G-Közép pénteki posztjában Gazda Albert is, szerinte a futballpályákon látott színészet „csak azért sem a játék része. Az ezekkel szembeni kedélyes tolerancia teljességgel elfogadhatatlan. Egyszerű, hogy miért: lopja a katarzist.”
Háromfelől érdemes vizsgálni az esetet. Az egyik, hogy teljesen véleményes, hogy a bíró adhatott-e Suárez eséséért büntetőt, itt például van két olyan képsor is, amely alapján nyakon vágták és vádlin is térdelték az uruguayit. Ezt követően tovább nyargalni már nem olyan egyszerű. Másrészt ismerni kell Suárez természetét is.
A Liverpool egykori támadója maga is többször bevallotta, hogy alkalmazza a színészkedést a pályán. Önéletrajzi könyvében elárulta az egyébként nyugodt természetű focista, hogy a pályára lépve az érdekli, hogy csapata számára a legelőnyösebb helyzetet harcoljon ki. Ettől az sem tántoríthatja el, hogy adott esetben amit tervez, alkalmasint nem szerepel a szabálykönyvben.
Abban a szabálykönyvben, amelyet eleve rugalmasan és eltérően értelmeznek más-más futballkultúrákban. Amit szabad Angliában, azt nem lehet büntetlenül megcsinálni Spanyolországban, és fordítva. Ebből Suáreznek is akadtak gondjai: liverpooli évei elején gyakran dobta fel magát, majd kiismerték a játékvezetők, és már olyankor sem adtak neki szabadrúgást, amikor történetesen széttaposták a lábát.
Suárez leszokott Angliában a színészkedésről, ám amint visszakerült a számára otthonosabb latinos futballkultúrába, ismét repertoárja részévé tette a félillegális módszert. Spanyolországban a kemény odalépéseket, ütközéseket büntetik jobban, mint Angliában.
És hogy mit akarok mondani ezzel az egésszel? Azt, hogy észre kell venni, egyetemes futballkultúra nincsen, minden máshogy van a különböző országokban. Míg egyes helyeken a színészkedés főbenjáró bűnnek számít, máshol elnézőbbek a drukkerek, ha a bíró is szemet huny a Gazda által huncutkodásnak nevezett műesések felett.
Mint az angol foci rajongója, én sem kedvelem ezt az akár végeredményt is befolyásolni képes módszert, annak is nagyon örültem, amikor Suárez leszokott az alkalmazásáról. Azonban látnunk kell, hogy a futball sokszínűségéhez hozzátartozik, hogy különböző helyeken másképp játsszák. Így azt állítani, hogy a színészkedés nem lehet a futball része, számomra egységesítő hozzáállásnak tűnik, és mélyen ellenzem. A színészkedésnek igenis helye van a futballban, még ha ezt nem is mindenütt fogadják el.
