Újabb országok a célkeresztben

Szaddám Huszein rezsimje összeomlott. A háború vége belátható közelségbe került. Már a hatalom utolsóként nyilvánosság előtt mutatkozó, az utóbbi napokban megmosolyogtatóan optimista figurája, a tájékoztatási miniszter sem ismételgeti, hogy az ellenségre halál vár. A Köztársasági Gárda felszívódott, a diktátor elmenekült Bagdadból, ahol ma a káosz az úr. A fővárosba bevonuló amerikai tankok legnagyobb gondja az, hogy ne tapossák el a vázákkal, hűtőszekrényekkel, számítógépekkel, autókerekekkel rohangáló, fosztogató embereket. A katonák a CNN, a külföldi újságírók és iraki bámészkodók kis csoportjának asszisztálása mellett egyenes adásban döntögetik Szaddám Huszein szobrait, s jellemző módon még arra is figyelmeztetni kell őket, hogy ne az amerikai, hanem az iraki zászlót tűzzék ki. Közben már hatalomra éhesen toporognak a bábkormány kiszemelt és önjelölt tagjai, akiket aligha várnak tárt karokkal az irakiak.
Valahogy így néz ki az amerikai felszabadítás, amelynek hangulatáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy emelkedett. Olyan, amilyet egy több évtizedes diktatúra és a felszabadításnak nevezett megszállás után várni lehet. A megnyomorított iraki társadalom ezekben a napokban legfeljebb csak megmaradt életösztönére lehet büszke. Képtelen volt megdönteni az elnyomó rendszert, de nem örülhet a bukásának sem, mert a diktatúra után most idegen hatalom uralma alá kerül.
Egy ilyen győzelemre nem lehet nagyon büszke Amerika sem. Washington eleve az ENSZ felhatalmazása nélkül, önös érdekeit szem előtt tartva indította e háborút. Miközben a terrorizmus elleni harcról, szabadságról szóltak a szónoklatok, jogi értelemben agressziónak tekinthető a beavatkozás. Érezte ezt a Fehér Ház is, ezért erőltette sokáig a szavazást a Biztonsági Tanácsban, majd a katonai beavatkozás legitimációjául igyekezett vegyi fegyvereket találni. Sikertelenül, s mindezen az a tény sem változtat, hogy egy véres kezű diktátor szép lassan azért mégiscsak lelép a történelem porondjáról.
Az amerikai akció sikerét egyébként sem a papírformát igazoló katonai siker, hanem Irak jövőbeni berendezkedésének eredményessége minősíti majd. E téren pedig egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Közülük a legégetőbb, hogy lehet-e fegyverekkel demokráciát exportálni. Volt már rá példa, nem sok jóval kecsegtet azonban a háború utáni rend elfogadottságát illetően, hogy a szövetségesek eleve rosszul startoltak. A Közel- és Közép-Keleten az amerikaiakat és a briteket betolakodóknak, új gyarmatosítóknak tekintik az emberek. A szabadságot hirdető retorika álságosságát bizonyítja, hogy Irakban még el sem hallgattak a fegyverek, Washington héjái már új terveket készítenek elő. A Fehér Ház éppen az iszlám radikalizmusnak muníciót szolgáltatva a közel-keleti kormányokat veszi célba, ahelyett, hogy a térség stabilitása szempontjából kulcsfontosságú izraeli–palesztin helyzetre összpontosítana. Mindez felveti a kérdést, hogy Amerika valóban biztonságot akar a Közel-Keleten, avagy továbbra is csak saját érdekeit tartja szem előtt? Irak és a térség stabilizálása elképzelhetetlen anélkül, hogy ebbe másokat is bevonjon. De képes lesz-e Washington ilyen önkorlátozásra, avagy a birodalmi gőg, a világhatalmi lendület hajtja tovább? S melyik ország lesz a „szabadság katonáinak” következő célpontja? Szíria, Irán? Megálljt tud-e parancsolni önmagának a felpörgött katonai gépezet? Miként debütál az új világrend?