Negyvennyolc és ötvenhat emléke összeér

Nemzetünk gyásznapja a mai. Százötvennégy évvel ezelőtt Aradon tizenhárom tábornoktól vették el az életet, s ugyanezen a napon golyó végzett gróf Batthyány Lajossal, Magyarország első felelős miniszterelnökével Pesten.
Európa csendes lett, újra csendes, elzúgtak forradalmai… Hallgassuk csak, mit mond a költő már negyvenkilenc januárjában Debrecenben, amely most a szabadságharc fővárosa, a további küzdelem szimbóluma: „Tekints reánk, tekints, szabadság, / Ismerd meg mostan népedet: / Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked”.
Mikor ezek a sorok születtek, még előtte voltunk a dicsőséges és vérben fogant tavaszi hadjáratnak, a magyar fősereg valahol a Felvidéken, a Szepesség környékén csalogatja maga után Windischgrätz csapatait. A ravasz Görgey így biztosít nyugalmat a debreceni református kollégium termeiben dolgozó országgyűlésnek, kormánynak. A magyar királyi koronára, a palástra, a jogarra, az országalmára a fősereg vigyáz, társzekér mélyén lapul a Szent István-i történelem összes királyi ereklyéje, előtte, mögötte nemzetőrök, népfelkelők, idegenből hazaszökött honvédek, huszárok… Igazából nem sereg ez még – de hazafiak gyülekezete. Majd Görgey Artúr lesz az, aki a következő hónapokban Európa egyik legkorszerűbb hadseregévé kovácsolja a szabadságra éhező, lerongyolódott, kaszás, kapás, parittyás csapatot.
Bő fél évvel a világosi fegyverletétel előtt még biztató a kép, a Kápolnától induló és Budáig tartó tavaszi hadjárat a magyar történelem legszebb fejezeteinek egyike, amelyhez méltán illeszkedik a lengyel Bem József erdélyi győzelemsorozata.
A tizennyolc éves újdonsült császárnak, Ferenc Józsefnek félre kell tennie büszkeségét, kénytelen-kelletlen elszégyenkezni a Varsóban tartózkodó I. Miklós orosz cárhoz egy megalázkodó kézcsókra. Uralkodó az uralkodónak…
Petőfi írja Pesten negyvenkilenc júniusában: „Itt a próba, az utolsó, / Nagy próba: / Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóba’. / Eljött tehát az utolsó / Ítélet, / De én attól sem magamért, / Sem hazámért nem félek”.
És nem félt a költő. És nem félt a haza.
Pedig Segesvártól Aradig, Csucsától Temesvárig aratott a halál… Paskievics herceg kétszázezer muszkája nyújtott „internacionalista segítséget” a vérgőzös bresciai hiénának, Haynaunak.
Különös és felemelő, már-már patetikus, ahogyan a szabadságküzdelem magyar földön egységbe forrasztotta Európát. A kontinens számtalan nemzetéből harcoltak itt a magyar szabadságért. A világszabadságért. A jobbágytól az arisztokratáig a zsarnokság minden gyűlölője fegyvert fogott…
Nézzünk csak szét az aradi várbörtönben 1849. október hatodikának hajnalán. Milliomos földesúr (Kiss Ernő), gazdag főúr (Vécsey Károly), elszegényedett német arisztokrata (Leiningen-Westerburg Károly), már a szabadságharc előtt magyar érzelművé lett hivatásos szerb katona (Damjanich János), republikánus demokrata (Nagysándor József), vasúti főtisztviselő (Lázár Vilmos), harmincévi hű szolgálataiért alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott császári őrnagy (Schweidel József), kitűnő mérnök (Török Ignác), a legelőkelőbb magyar nemesi családok egyikének sarja (Dessewffy Arisztid), egy iparszervezési tehetség (Lahner György), az osztrák felső középosztály tagja (Pöltenberg Ernő), a horvát granicsár- (határőr-) ivadék (Knézich Károly) és pozsonyi fogadós gyermeke (Aulich Lajos) sorsa találkozott ezen a szürke, esős októberi hajnalon – egyáltalán nem véletlenül.
A névsor olvastán az embernek eszébe jut lovag Pöltenberg Ernő utolsó szózata társaihoz: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje”.
Damjanichnak a mártírtárs Leiningenhez írt utolsó levele is torokszorító: „Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.”
Haynau sátáni terve, hogy megfélemlítse a szabadságra vágyó nemzetet, visszájára fordult. A legyilkolt tábornokok hősökké, mártírokká lettek, a szándékosan közszemlére kint hagyott tetemek mellett már a délutáni órákra virágerdő magasodott…
Arad a világ végezetéig a vérgőzös megtorlás szimbólumává lett.
Ugorjunk egy nagyot, jó néhány emberöltőt, egészen az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni esztendőkig. A megtorlásra kopjafák emlékeztetnek az új köztemető 301-es parcellájában. Több százan végezték bitófán a „jóságos” Jani bácsi közbenjárása révén. Hol van ehhez képest báró Julius Haynau táborszernagy? Mégis. Míg a vérgőzös osztrákot egy nemzet gyűlölete és megvetése sújtja, a magyar gyilkoló hóhérnak jó néhányan szobrot állítanának… Döbbenetes. Megmagyarázhatatlan. Ijesztő.
De szóljanak újra a hősök, akiknek utolsó gondolatai márványtáblára illenének. Aulich Lajos: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megérti ezt a szolgálatot!” Damjanich János: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt!” Dessewffy Arisztid: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata!” Kiss Ernő: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük!”. Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau báró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!” Lahner György: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”. Lázár Vilmos: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek!”. Leiningen-Westerburg Károly: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját!” Nagysándor József: „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett!” Pöltenberg Ernő: „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide!” Schweidel József: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot!” Török Ignác: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak őt szolgáltam!” Vécsey Károly: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt!”
Gyásznap ez a mai. Ahogyan november negyedike, az ötvenhatos orosz invázió emléknapja is.
Negyvennyolc és ötvenhat emléke öszszeér. Nemzetet forraszt. Tegnap, 2003. október ötödikén Aradon csak néma, megtűrt megemlékezést engedélyezett a helyi román hatóság. A koszorúk, a virágcsokrok az emlékmű üres talapzatára kerültek. A Szabadság-emlékmű még nincs a helyén.
A szabadság még nincs a helyén.