Út Washington háborújáig

A négy éve Amerikában hatalomra jutott neokonzervatívok számára Irak 1991 óta lezáratlan történet volt, sorsa már 2001. szeptember 11. előtt eldőlt, a terrortámadások csak a társadalmi támogatást adták meg egy ilyen akcióhoz, magyarázza az Irak – Háborúra ítélve címmel a napokban megjelent, az invázió megindításáig vezető folyamatot áttekintő könyv végkövetkeztetését az egyik társszerző, a Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal igazgatója, Tálas Péter.
Irak megtámadása előtt fő célként azt fogalmazták meg a háború ideológusai, hogy megerősítsék Amerika stratégiai pozícióit az energiatartalékokban gazdag közel- és közép-keleti térségben, mára azonban kiderült, az invázió nemzetközi elfogadtatása érdekében megfogalmazott tételek egyike sem teljesült. Nem találtak tömegpusztító fegyvereket, s ebbe belebukott George Tenet, a CIA igazgatója, s emiatt inog Tony Blair széke is. Szaddám Huszein és a terrorizmus kapcsolata sem bizonyítható, a stabil állam hiányában most viszont a terroristák is megjelentek az országban. A demokratikus misszióról pedig csak annyit – jegyzi meg Tálas Péter –, hogy az elmúlt jó egy évben Irak nagyon távol került a demokráciától, s nem nevezhető normális országnak sem.
Itt az ideje kimondani – teszi hozzá mindehhez a biztonságpolitikai szakértő –, hálás lehet a világ Franciaországnak és Oroszországnak, a francia, orosz, német és belga diplomáciának, amiért határozottan harcolt, hogy az ENSZ kimaradjon a Szaddám Huszein elleni háborúból. Ha ezt nem tették volna, a világszervezet is ott topogna Irakban hitelét vesztve és megszégyenülten, s ennek jóval súlyosabb következményei lennének a világra nézve, mint lesznek annak, ha végül Washington kényszerül meghátrálni. Az említett országoknak köszönhető ugyanis, hogy Irak kapcsán nem kompromittálódott a világszervezet és nem vált hiteltelenné a nemzetközi jog. Remény van tehát arra – állapítja meg a szerző –, hogy egy olyan világban éljünk, ahol a nemzetközi jogot nem gyűrik maguk alá könnyedén a nyers erőt preferáló politikai kurzusok.
Egy másik tanulságként Tálas Péter megállapítja, hogy mind a társadalmaknak, mind pedig a médiának egyre nagyobb a szerepe a biztonságpolitikai kérdésekben is. Így aztán Irak kapcsán is megállapítható, megengedhetetlen, hogy a világ médiájának főszereplői egy-egy konfliktus után kérjenek bocsánatot – ha egyáltalán kérnek –, amiért becsapták közönségüket. Könnyűnek találtattak, s ez esetben az sem mentség, a politika manipulálta, megvezette a sajtót is.