Memóriazavar

Már nagyon sokan nagyon sokszor megállapították: a magyar parlamentben felállított vizsgálóbizottságok nem töltik be azt a feladatot, amit egyébként joggal elvárhatnánk tőlük. Egy következmények nélküli országban viszont nem meglepő, hogy az Országgyűlés is következmények nélkül vizsgálódik.
Az a bizottság elé idézett polgár megy el a meghallgatásra, aki akar. Ha pedig egy megidézett politikust hagy cserben az emlékezőképessége, a képviselők legfeljebb a Cavintont ajánlhatják a figyelmébe. Bevett szokás, hogy a politikusok úgy intézik, idejekorán legyenek túl a kellemetlen kérdéseken, amikor még a vizsgálóbizottság nincs felvértezve a szükséges iratokkal, vagy a bekért dokumentumokat nem volt ideje megvizsgálni. A D–209-es botrány vizsgálatát például úgy sikerült ellehetetleníteni, hogy a bizottság a szocialista szavazatoknak köszönhetően nem rendelt el zárt ülést az államtitkokat érintő kérdések feltételére, az illetékes szocialista titokgazdák meg nem oldották fel a meghallgatás idejére a titkot. Medgyessy Péter tehát a bizottság kérésének eleget tehetett is, meg nem is. Az ügynöki munkáját vizsgáló bizottság vizsgálódhatott is, meg nem is. Ráadásul a bosszúhadjárattól sem riadtak vissza a kormánypártok: egy ellenbizottságban lejárathattak élőt és holtat. Most is van ellenbizottság: az ellenzék vezetőjét járatnák le kétes információk alapján közzétett újságcikkek ürügyén.
Gyurcsány Ferenc követte megbuktatott elődje példáját, ő is korábban válaszolhatott a vizsgálóbizottság kérdéseire, mint ahogy az felkészülhetett volna a kormányfő állami vagyont szerző szokásaiból. Pikáns mozzanat, hogy az idő előtti meghallgatást Herényi Károly (MDF) szavazatával sikerült elérniük a szocialistáknak. Gyurcsány szerdán alkalmazta a másik, memóriazavaros elhárítási módszert is: ő sem emlékezett az őszödi kormányüdülő ingatlanrész megszerzésének részleteire. Márpedig az ördög a részletekben rejtőzik. Sajnos a bizottság ellenzéki tagjai sem voltak a helyzet magaslatán. A történtek így csak tovább rongálták a parlament amúgy is megtépázott tekintélyét.
Mint ismert: az őszödi üdülőből egy állítólagos lízingszerződéssel hasítottak ki egy értékes vízparti ingatlant. Csakhogy a valóságban a 30 millió forintos vételár kamatmentes kölcsönként működött, a részletfizetés fedezete az állam által fizetett bérleti díj volt, mert az állam visszabérelte az általa eladott ingatlant. Nem csoda, hogy Gyurcsány nem emlékszik a kínos részletekre, hiszen egy lízingszerződés attól korrekt lízingszerződés, hogy a fizetendő kamatot (például az akkor érvényes 18–20 százalékos jegybanki alapkamatot) és a szokásos 2–3 vagy akár az annak idején előforduló 10 százalékos lízingdíjat is tartalmazza. Ha tehát a kormányfő cége valódi lízingszerződéssel szerezte volna meg az ingatlant, akkor körülbelül 120 millió forintot kellett volna leperkálnia a szerződés tíz esztendeje alatt az államnak a 30 millió helyett.
Ez csak egy példa a sokmilliárdos gyurcsányi magánvagyon eredeti felhalmozására, mindazonáltal mondhatnánk, hogy spongyát rá, veszett már több is Mohácsnál meg a nómenklatúránál, ha az újgazdag Apró vő nem kapaszkodott volna a kormányfői székbe, és a társadalmi normát alapul véve illegitim módon a politikai hatalmat megkaparintó kádkőgyáros nem egyfolytában a polgárok zsebeiben matatna, elirigyelve tőlük például a gyermekeik után járó adókedvezményt. Gyurcsány feledni látszik a saját adókedvezményét, amit az őszödi „lízingszerződésnek” nevezett kontraktus kapcsán érvényesített. Hogy felfrissítsük a memóriáját, arról beszélünk, amikor a nyaralóért kifizetett lízingdíjat költségként levonta az adójából, megrövidítve az államot. A miniszterelnöknek vissza kellene mennie halászni a zavarosba, azt a szerepet ugyanis sokkal jobban játssza, mint emezt.