Győztes taktikák

London–Párizs 54-50. A két nemzet (sport)vetélkedésében messze nem ez a legnagyobb arányú, de minden bizonnyal a legnagyobb jelentőségű brit győzelem és francia vereség. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 117. ülésszaka tegnap Szingapúrban négyszavazatnyi különbséggel ítélte oda Londonnak a 2012-es nyári játékok rendezési jogát Párizzsal szemben (Madrid, New York és Moszkva már korábban kiesett).
Mivel a verseny nem a sportpályán zajlott, és a sorrendről nem másodpercek, milliméterek, hanem hús-vér emberek határoztak, legfeljebb tippelni lehet, mi döntött a második számú esélyes javára a favorittal szemben. A szemlebizottság hivatalos jelentése alapján a királynő és a kormány erős támogatása, az újjáéledő angol sporthagyomány, a vonzó költségvetési és közlekedési terv és így tovább. A Szingapúrból tudósítók hozzáteszik: a britek szívhez szólóbbak voltak, különösen az 1980-ban Moszkvában aranyérmes középtávfutó, a mostani projekt vezetője, Sebastian Coe tartott lelke mélyéből jövő és mások lelkéig hatoló beszédet.
Talán valóban így történt, illetve ezért történt így. De ez valószínűleg kissé idealista megközelítés. Hiszen a döntéshozók – képességeik és szándékaik híján is – nem feltétlenül a nemzetközi sportélet és az olimpiai mozgalom hosszú távú érdekeit mérlegelték, inkább saját maguk és az őket delegálók szempontjai alapján voksoltak. Olyan rosszul persze nem választhattak, erre a NOB két garanciát is beépített a rendszerbe. Először: a szalonképtelen jelentkezők, Havanna, Rio de Janeiro, mellettük Isztambul és Lipcse fennakadtak nem a közgyűlés, hanem egy lényegesen szűkebb szakmai testület szűrőjén. Másodszor: az „egy ország, egy szavazat” demokratikus elvét valló nemzetközi sportszövetségekkel szemben a NOB megmaradt hierarchikus elitalakulatnak, és ez eleve kizárja a túlzott kilengéseket. Kézilabdában például előfordulhatott, hogy az idei férfi-világbajnokság rendezési jogát a szánalmas prezentációt elővezető Tunézia kapta Németország szuperprodukciójával szemben, mert az úgynevezett fejlődő világ küldöttei „csak azért is” alapon voksoltak; az olimpiát ellenben nem lehet merő dacból elvenni valakitől és odaadni másvalakinek.
Ettől persze még érdekes lenne tudni, amiről a nyilvánosságra hozott tengernyi számadat egyetlen információfoszlányt sem közöl: vajon hány NOB-tag érkezett úgy Szingapúrba, hogy már eleve tudta, kire szavaz, és hány döntött a helyszíni benyomásoktól vezetve? Legfeljebb következtethetünk rá, hogy előbbiek vannak többségben, mert „tömbben” vándoroltak a voksok. Moszkva 15 támogatóval esett ki, amitől Madrid tábora 12 fővel nőtt, New York 16 szimpatizánssal búcsúzott, és a következő menetre 12-en pártoltak át Londonhoz. Nem kell ehhez Coe lelke, a szemlebizottság szeme, de az olimpia, még csak a sport sem – összetartanak az angolszászok, és a „periféria” nemzetei is vonzódnak egymáshoz a centrummal szemben. Ha nem lehet New York, legyen London, ha már nem Moszkva, akkor inkább Madrid, mint bármi más.
A sportdiplomácia szóösszetételben az utótag amúgy is jóval fontosabb az előtagnál. A XXX. nyári olimpia rendezési jogát 2005-ben éppen úgy lehet és kell megnyerni, mint egy háborút a XIX. században: ahol öt hatalom osztozik a világon, ott igyekezzünk hárman lenni kettő ellenében.