Kampánykönnyek

Érdekes beszédet mondott Lamperth Mónika a budapesti junior úszó Európa-bajnokság megnyitóján. A szocialista belügyminiszter asszony szózatának legemlékezetesebb mondata valahogy így hangzott: – Nekem mindig könnyeket csal a szemembe, ha meghallom a magyar Himnuszt.
Mondja ezt az a Lamperth Mónika, aki a szocialista párt kongresszusán a pódiumon teli torokból harsogja az Internacionálét, amely mindenről szól, csak arról nem, hogy „Isten, áldd meg a magyart”. És ugyanaz a Lamperth Mónika, úgymond, könnyezi meg a magyar Himnuszt, aki tavaly december 5-én – pártjának utasítása szerint – minden bizonnyal két nemmel voksolt két sorsdöntő magyar kérdésre…
Sokoldalú a mi belügyminiszter asszonyunk, minden húron játszik. Hol a hazáért lelkesül, hol meg avégett, hogy „nemzetiközivééé lesz holnapra a világ”. Jókor, jó helyen, jókat kell mondani. Ez a régi, bevált szocialista recept. Mégsem nyilatkozhatja azt a nemzet Mónikája, hogy nekem, kérem, jobban tetszene, ha a Hej, te bunkócska, te drága című számot játszanák, mert attól még jobban könnybe tudok lábadni.
Itt most magyar aranyérmekre számítunk, magyar Himnuszra várunk, vagyis most ebbe az irányba kell könnyezni, az is hozhat néhány voksot jövő tavasszal… (Ez olyan, mint amikor október huszonharmadikán az illetékes szocialista tótumfaktum ott hercigeskedik a 301-es parcellánál, amelynek a gödreit a jogfolytonos elődpártjai ástak ki…)
Sok tanulsággal természetesen nem szolgált e lamperthi gondolat, inkább csak megerősített minket, „másképpen gondolkodókat”, hogy fenntartással fogadjuk az időzített krokodilkönnyeket.