MI A MAGYAR?

A magyar nép és a madár
Nemigen van a földkerekségnek oly népe, a mely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral.
Nagy mondás; de be is bizonyítjuk.
A nép tudása és bölcsessége őseredetű példabeszédben nyitja legszebb virágát; a példabeszéd pedig nemzedékek tapasztalásának világos tanúságtétele.
Ezért intés a nagyralátó, de dologtalan, lusta embernek ez a mondás:
„Senkinek sem röpül a szájába a sült galamb.”
No nem! Meg kell a falatot munkával, szorgalommal keresni; meg kell szolgálni!
És milyen mélyre vág a példaszó:
„Szegény úrnak galambdúcz a mészárszéke.”
Bizony, ha elprédálta örökét, ha kerüli a munkát, még ezen alul is süllyedhet; de bezzeg nemcsak az úr, hanem a legkisebb gazda is, ha préda és czéda!
„Holló hollónak nem vájja ki a szömit.”
Nem bizony, mert dögön felébe, fiúmadár pusztításban maga is űzi a hollógonoszságot.
„Holló fészkén hattyút keres.”
Bolondnak vállalkozása ott keresni a tiszta fehéret, a hol a fekete terem – az ártatlanságot a bűn tanyáján.
És mikor a varjú fölkap a házorom károgójára, mit is kiált csak?
„Kár, kár, Varga Pál,
Hogy a fejed áll.”
Vagyis, hogy megérett az így megszólt ember akár a hóhér pallosára!
„Sok lúd disznót győz.”
Ez arról is szól, hogy a gyenge, nagy számban egyesülve, letorkolhatja az erőset.
De más ám a lúdról szóló tanulság ebben:
„Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.”
Más szóval: a kinek czinegefogó a feje, abból a nevelés sem teremt bölcset.
„Sok sas, sok dög.”
Mily remek, igaz képe az erőszaknak és következésének; de szól ám a példabeszéd a sas nemes tulajdonságairól is, a mikor mondja:
„Sas nem fogdos legyet.”
Nem is illenék a hatalmas madár nemességéhez, hogy hitvány légybe vágja karmait; intés ez a hatalmas embernek is, hogy kímélje gyönge embertársát.
„Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.”
Bizony, nem is igen volt a világ folyásában annyi nagyot akaró, keveset bíró emberszarka, mint van ma.
Egészen mást és igazat mond ez:
„Csereg a szarka, vendég jön.”
Nem is babona, mert a szarka nagyon szemes madár, idegent látva hangot ad, s az idegen sokszor vendég is.
„Hitvány madár, ki a fészkét rutítja.”
Madárra czéloz, embert talál; mert bizony nem is ritka szerzet az az ember, a kit hitványsága megront, hogy még saját fészkét sem kíméli meg; megszólja, rutítja.
Szegény ember házát mondja fészkének, meg is van a hasonlóság: kicsi madár fészke fűszálból készül, szőrrel, tollal van bélelve – bokor ága hajlik reá, elrejti a fészekrabló elől; kicsi ember fészke a zsúpos ház. Hálóhelyén, vaczkában tollas derekalj, párna hívogat; ráboruló ákácz ágazata védi sok minden bajtól, adja az árnyékot, a melybe emberfia visszavágyik, bárhova veti is a sors hatalma – mert az a viskó neki édes otthona.
„Ritka madár a jó asszony.”
Pedig abba az emberfészekbe az kell, mert a nélkül a legszebb ház is csak sivárság tanyája; és ilyen tanyán sok a szégyen, a bánat, a miről aztán már: „A verebek is csiripolnak.”
No de legyen elég ebből ennyi; mert ha a tollam nekiszilajodik, nehezen vagy sehogy sem keríti annak a sornak a végét, a melyet a nép bölcsessége a madárból és természetéből kiteremtett.
Bevégzem tehát a sort a szalmafedelű viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörűségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtőbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit – elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hűségesen visszatér régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilalló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerű dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és így kezdődik:
„Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek.”
Minden családos ember számára ez a legdrágább példa!
Részlet Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című művéből (1901)