Tankcsapda

Elveszett utcáját próbálja visszaszerezni az ötödik kerületben több száz lakó. A Perczel Mór utcát az amerikai nagykövetség a saját biztonságára hivatkozva kisajátította: a kiemelt műemlékvédelmi környezetben háborús övezetre emlékeztető állapot uralkodik, a lakók tolókocsival, nagyobb babakocsival nem tudnak hazamenni, és ha baj van, ölbe viszik le a távolabb várakozó mentőhöz a beteget. A panaszra egyik magyar hatóság sem válaszolt.

Ennél jelképesebb helyen nem is találkozhattunk volna – mondja az egyik lakó, amikor megérkezem a Szabadság tér közepén levő presszóba. Körbenézve pontosan megismerhetjük a rendszerváltás előtti és utáni magyar történelmet. Elindulunk a Szabadság teret és a Hold utcát összekötő Perczel Mór utca felé, amikor észreveszem, hogy a tér közepéből tömegrendezvényeken használatos fémkorlátok kanyarítanak le jókora darabot. – Ezt el is felejtettem – mondja alkalmi idegenvezetőm –, itt a szovjet Felszabadulási emlékművet védik meg a magyar felszabadítottaktól.
A tér északi oldalán háborús állapotokra emlékeztető biztonsági helyzet. Tömegelválasztó korlátok, tankakadályok, őrbódé és – a gyalogosoknak fenntartott keskeny résen – vasoszlopok nehezítik a bejutást. Két oszlop olyan közel van egymáshoz, hogy szélesebb babakocsival vagy tolószékkel lehetetlen átjutni – a lakók szerint eddig engedik a mentőt és bútorszállítót is, a beteget és a bútorokat ölben hozzák le az utcából. Elmondásuk szerint az amerikai nagykövetség, visszaélve a helyzettel, fokozatosan kebelezte be a közterületet. Ma már övék a teljes utca (ezerkétszáz négyzetméter közterület), a Szabadság térből is lekerítettek hatszáz négyzetmétert.
A helybéliek – megelégelve az egyre tűrhetetlenebbé váló helyzetet – egy lakógyűlésen felhatalmazták három társukat, hogy megkérdezzék az illetékes hatóságoktól, milyen engedélyek alapján került sor a közterület elfoglalására. Steiner Pál ötödik kerületi polgármesternek és a kerületi képviselő-testületnek május tizedikén írtak levelet, érdeklődve a Perczel Mór utcára vonatkozóan kibocsátott hatósági engedélyek (közterület-használati engedély, építési engedély és egyebek) tartalmáról. Bár a közérdekű adatokat a törvény értelmében tizenöt nap alatt közölni kell (egyéb, államigazgatással kapcsolatos kérdésekre harminc nap a válaszadási határidő), választ azóta sem kaptak a levelükre. Ezt követően írtak az összes frakcióvezetőnek, a belváros-lipótvárosi önkormányzat jegyzőjének és Pető Ivánnak, a választókörzet országgyűlési képviselőjének. Ebben kifejtik, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége – visszaélve az egyébként méltányolható és jogos biztonsági igényével – szabadtéri építkezési és raktározási területet hozott létre közterületen, ahol folyamatos munkával zavarja a lakókat, birtokháborítást követve el. A sértettek levelükben kilátásba helyezték, hogy ha nem találnak megoldást problémájukra, birtokvédelmi eljárást kezdeményeznek, és kártérítést kérnek az őket ért sérelmek miatt.
Miközben a leveleket olvasgatom, sorjáznak a panaszok: a követség udvarán – a lakók hálószobaablakaitól néhány méterre – reggel héttől napnyugtáig a fülvédővel felszerelt munkások kézi, motoros fémvágóval darabolják a vasakat. Nem ritka, hogy nemzeti ünnepen vagy hét végén is dolgoznak az utcában, és arra is volt példa, hogy jókora darukkal pakolták ide-oda a konténereket. Megmérették a követség nagy teljesítményű légkondicionálóinak zaját is, és kiderült: éjszaka a hang átlépi a megengedett értéket, így hát a lakók egy része a kompreszszor ütemére alszik.
Miután a helyi hatóságok nem válaszoltak, újabb – bővített – levél ment Demszky Gábor főpolgármesternek és Tiba Zsolt főjegyzőnek is. A Főpolgármesteri Hivataltól az alábbi kérdésekre vártak választ: ki, milyen jogcímen, milyen feltételekkel és határidővel adta át a nagykövetségnek az ezernyolcszáz négyzetméter közterületet? Adtak-e ki építkezési engedélyt, jóváhagyták-e a gyalogjárdaszakaszon bevezetett korlátozásokat? Miért emeltek állványzatot az utca másik oldalán lévő lakóházra, és meddig marad rajta? „A Magyar Köztársaság fővárosának szívében, a turistákat vonzó belváros legnagyobb zöld felülete és patinás épületeinek tőszomszédságában, a Perczel Mór utcában elviselhetetlen állapotok alakultak ki, melyek közvetlen szenvedő alanyai az Önök választópolgárai” – fejezték be a levelet, sürgetve a kérdésekre adott választ. Az ügy diplomáciai vonatkozására való tekintettel levelet kapott Somogyi Ferenc külügyminiszter is, amelyben arra kérték, hogy szorgalmazza a követségnél a birtokháborító magatartás befejezését és a civilizált szomszédsági viszony helyreállítását.
A lakók képviselői természetesen levelet küldtek George H. Walker nagykövetnek is. Öt oldalon sorolják sérelmeiket, megoldási javaslataikat, kiemelve, hogy levelüket a jóhiszeműség és megoldáskeresés jegyében küldték, méltányolva a követség biztonsághoz való jogát, de legalább annyira fontosnak tartva saját jussukat is a csendes és nyugodt lakókörnyezethez.
Elpanaszolják, hogy elveszítették utcájukat; a biztonsági cölöpök hatvannyolc centiméteres résén nem fér át sem a nagyobb babakocsi, sem a tolókocsi, nem jut be a mentő és a bútorszállító autó, sőt a kukákat is ki kell vinni a Hold utca sarkára. A követségi autók beléptetése zajos tankcsapdákon keresztül történik. A levélben megjegyzik, hogy a hasonló biztonsági igényű angol nagykövetség is szinte kizárólagosan használja a belvárosi Harmincad utcát, ám ott nem hoztak létre építési és tárolási területet, és a gyalogosátjárókat is sokkal emberibben oldották meg.
Megoldási javaslatukban arra kérték a diplomatát, hogy vizsgálja felül a követség biztonsági igényeit: feltétlenül szükség van a kisajátított közterület minden négyzetméterére? Ha igen, akkor próbálják kárpótolni az értékvesztett ingatlanok tulajdonosait például azzal, hogy hozzájárulnak a homlokzati felújítás költségeihez. Biztosítsák az utcában a zavartalan gyalogosforgalmat a kismamák és a mozgássérültek esetében is, és szüntessék meg az utca építőtelep jellegét: bontsák le a szögesdrótokat, fejezzék be a hangos munkát, és vigyék el a konténereket.
„Vágyunk és célunk, hogy egy olyan utcában éljünk, ahol kinyithatjuk az ablakot, és építkezési zajok helyett madáréneket hallunk. Ahol hajnalban nem riadunk fel a tehergépkocsik dübörgésére, ahol este nem darus kocsik zajára térünk pihenni, ahol éjszakai álmunkat nem zavarja a légkondicionáló monoton zaja vagy tankcsapda hangja, ahol betegeinket és bútorainkat nem ölben cipeljük rácsok között a legközelebbi sarokra. Olyan normális utcában szeretnénk élni, amilyenben feltehetően nagykövet úr és kollégái élnek Budapesten, miután hazatérnek munkahelyükről, a Perczel Mór utcából” – írták a levélben.
A lassan vaskos dossziévá dagadt levéltömegre eddig egyetlen válasz érkezett, az amerikai nagykövetségé. Pár nappal a nagykövetnek címzett boríték postára adása után John Kuschner vezető tanácsadó jelezte: „Szeretnénk biztosítani Önöket afelől, hogy az említett problémákkal komolyan foglalkozunk, és mihamarabb írásban válaszolunk.”
A Perczel Mór utcai lakók bíznak abban, hogy a követség amerikai illetékesei nem úgy viselkednek majd velük, mint az V. kerületi és fővárosi önkormányzati vezetőik, választott politikusaik, akik választási kampányban teletömik ígéreteikkel a postaládáikat, utána válaszra sem méltatják őket. Felháborítónak tartják, hogy 2005-ben Magyarországon az adóforintokból fenntartott hivatalok válasz nélkül hagyhatják több száz lakó közérdekű kérdéseit és panaszát.
Ülünk az egyik lakás utcafronti szobájában, a túloldalon géppisztolyos tengerészgyalogos vizslatja rezzenéstelen arccal a szemközti lakóházat. „Ha pókhálózás közben félreérthető mozdulatot tennék a seprűvel, talán le is lőne” – viccel az egyik lakó, majd a hangulat fokozása érdekében felolvassa az önkormányzati lapból Steiner Pál – saját szavaival élve – „kutya- és macskabarát polgármester” szívélyes invitálását a június negyedikére, a Trianon egy hónappal ezelőtti évfordulójára szervezett I. belvárosi négylábúak napjára.
Kutyának lenni jó az ötödik kerületben, lakónak – legalábbis a Perczel Mór utcában – nem annyira.