Kepes András és a fecsegő Világfalu

Néhanap alkonyattájt megállok a Nyugatival szemközt, az óra alatt, a Skála Metrónál. Néhány méterre tőlem fél playbackről szintetizátorkísérettel medvevadász- dalokat énekel két tollbokrétás indián. Csak pár nap, és kikerül a kettős kereszt meg az óriási hanukagyertya a terecskére. A sarkon török büfé, néhány utcával odébb főzik a kínaiak a vacsorámat. Nincs messze a bárféle sem, ahol minden héten lehet karaokézni. Az aluljáróban, ott, ahol néhány éve dél-amerikai indiánok zenéltek, most koreai keresztények térítenek. A hátsó metrókijáratnál alig lehet lerázni a cigány asszonyokat, akik jósolnának boldog-boldogtalannak. A Nyugati előtt krisnások gyűjtenek a hajléktalanok megvendégelésére. Erdélyi asszonyok ősi motívumokkal hímzett terítőket árulnak a padokon, odébb erdélyi fiúk csángó zenét játszanak, ha épp nem az afrikaiak kongáznak ugyanott. A világfalu ma már itt van.
Az igazi kérdés amúgy arról ismerszik meg, hogy a horizontális világból a vertikum felé indít el. Fölfelé vagy lefelé, de leginkább befelé. Ha nincsen kérdésem, hiába megyek akármerre, nem történik bennem semmi, aki követ, az sem tud meg semmit. Ha nincs kérdésem, nem azt jelenti, hogy valamiről már mindent tudok, hanem azt, hogy a semminél kevesebbet. A fennhéjázó urbánus értelmiségi egyre unalmasabb öncsalása, hogy mindez fordítva van. Hogy nincsenek igazi titkok, csak könnyebben és nehezebben elérhető információk, amikről ő, a nagy utazó, a nagy megmondó majd beszámol nekünk. Pedig az innen-onnan beszerzett, feltupírozott információ- és sztereotípiagyűjtemény kevesebb a semminél, mert elhiteti, hogy már mindent tudunk.
Kepes Andrást nagyon tisztelem régi beszélgetős műsorai okán, amelyekben, mivel urbánus, hazai pályán mozgott, estéről estére szembe tudott menni a fecsegő felszínnel. A Világfalu című sorozattal, amely kiváló filmes esszék lehetőségét hordozza magában, azonban beállt a fecsegők sorába. Az, hogy hogyan szórakozik a világ, önmagában nem kérdés, mert csak a horizontot tágíthatná, ha lenne mit tágítani rajta. Téma, keret talán lehet, kérdés nem. Ki nem tudja, honnan származik a karaoke, ki nem hallott a gésákról, ki az, aki nem is sejti, hogy Bombayben szokás, hogy a Gangesz partján sétálnak az emberek. A mongol legenda a férfiakat legyőző birkózó asszonyról évezredes toposz a világ minden földrészén. Ezért aztán fölösleges egy pestinek jurtában, indián vendégházban nomadizálnia. Hamis és unalmas sztereotípia az is, hogy nálunk csak a romák körében lelhető fel az autenticitás. Alig pár tíz kilométert kell utazni a fővárosból, hogy az évezredes hagyomány igazi arcát megpillantsa, aki igazán, őszintén keresi.
(Világfalu – A titokzatos ember. RTL Klub, december 12., 22.30.)