Észtek

Mikor e sorokat írom, már három aranyérmük van az észteknek a téli olimpián. Észtország bájos, de lapos ország – noha havuk több van, mint nekünk. Mi, magyarázza mégis, hogy miközben mi a pontszerzéseknek is örülünk, ők tizedannyian torinói nagyhatalomnak számítanak? Szerintem ennek – akár gazdasági és kulturális sikereiknek is – a történelem az oka. Hogy annyi idegen elnyomás után imádnak végre észtek lenni.
Közös állami ünnepünk is van: az észtek Gorbacsov emlékezetes augusztusi megpuccsolásakor, 1991. augusztus 20-án nyilvánították ki függetlenségüket a Szovjetuniótól. Sajnos nem Magyarország ismerte el elsőnek a független Észtországot, hanem a legősibb parlamenti hagyományokkal büszkélkedő Izland. Az igazsághoz tartozik, hogy az észt parlament már az éneklő forradalmat követően, 1988. november 16-án kinyilvánította szuverenitását a Szovjetunión belül, de hát ez mégis csupán annyit jelentett akkor, hogy a barakkok körüli drótkerítésből kikapcsolták az áramot. November 16. és augusztus 20. azonban egyértelműen február 24-től származtatja magát: ez az első függetlenség napja, amikor 1918-ban kikiáltották a szovjetoroszoktól való elszakadást, s a történelem során először megszületett az észt államiság. Igaz, ehhez véres és hősies erőfeszítésekre volt szükség Lenin csapataival szemben: az észt respublika elismertetése csak 1920. február 2-án sikerült.
Az az esztendő, amely számunkra Trianon miatt gyászkeretes, az ő históriájukban aranyszámokkal csillog. Lenin örökös meg nem támadási szerződést kötött a büszke észtekkel, de a kommunista becsületszó Sztálint már semmire nem kötelezte: a Hitlerrel való területi osztozkodás keretében az észt föld ismét az orosz érdekszféra, a szovjet birodalom része lett. Moszkva részéről voltaképpen népirtás kezdődött, a kieső észt népesség helyére betelepített orosz nemzetiség (mára kisebbség) problémájával pedig az immár uniós tagországnak is nap mint nap meg kell küzdenie. Ám az észtek felülemelkedve a történelmi sérelmeiken – amerikai mintára – mindenkinek megadják az állampolgári jogokat, akik valóban észtek kívánnak lenni, és ezt nyelvi és országismereti vizsgával bizonyítják. Ennek a kritériumnak nem minden észtországi orosz tud vagy akar eleget tenni – de senki nem kényszeríti vagy üldözi őket ezért. Az úgynevezett hontalan útlevél ugyanis nem feltétlenül jelent hátrányt mondjuk a Narva környéki oroszoknak: a szentpétervári irányú bevásárlóturizmus például ezzel könnyebben bonyolítható, mint az Oroszország részéről vízumköteles észt állampolgársággal. Az észtek nem bántják a vörös csillagos szovjet katonatemetőket, de már emlékművet állítanak a sajátjaikba is, hiszen az elesett észt katonák is hősi halottak attól, hogy nem az orosz, hanem a német gyarmatosító diktatúra oldalán harcoltak.
Február 24. kicsit magyar ünnep is, ha már a saját elesettjeinket nem tiszteljük úgy, mint az észtek; s méltatlan felszabadulás-megszabadulás vitákba bonyolódva még mindig nem telepítettük ki a Szabadság téri, a felszabadítók által számunkra egyúttal rabságot is hozó szovjet rendszer emlékművét a kommunizmus tétényi emlékparkjába. Az észtek többet szenvedtek Moszkvától, de következetesebbek is az orosz medvével. Őszinte megdöbbenéssel kérdezték például: a ti miniszterelnökötök tényleg megköszönte Putyinnak a megszállással felérő felszabadítást? Én meg pirulhattam az ifjúkommunista pápai gyerek miatt. A 88. születésnapon azt kívánom nekik: ha megérik a százat, s lesz rá energiájuk, segítsenek majd kicsit bennünket is nemzetpolitika és demokrácia dolgában. Ránk férne.