Pincék, érintések

L u g a s

Ha a Somlón járok Varga Sanyi bátyám pincéjében, mindig megnézem az öreg présház falán lógó, napról napra halványuló fénymásolatot: a pince hajdani képét, amely valaha Kisfaludy Sándoré volt. Az itt fekvő tizenöt holdas szőlőbirtokkal együtt.
Emeletes, zsalugáteres, négyszobás épületet ábrázol a nehezen kivehető régi kép. Innen bámulta az ősz Himfy a szolid titokzatosságokat, az alkonyok sötét liláját, a Somló természeti csodáit, s itt fogott bele utolsó munkájába, az inszurrekció „igaz” történetének feldolgozásába. (Dacból, pátoszból, de legfőképp nemes felháborodásból, merthogy Kossuth Pesti Hírlapja épp ekkor kezdte meg az utolsó nemesi felkelés deheroizálását, felemlegetve a nevezetes győri retirálást.) Vagy százhatvan év után arra is gondolnom kell, mennyire igazolható a költő gazda végrendeletéből kihallható sötét, aggódó hang: mi lesz birtokaival a halála után? Milyen sáfárok lesznek az utódok? Bizony, a régi gazda alig ismerné fel hajdani legkedvesebb jószágát; talán csak a tágas, bolthajtásos présházat és magát a széles pincesípot, ahol viszont Sanyi bátyám, a somlóvásárhelyi származék készíti az általam autentikusnak nevezett és igen nagyra tartott klasszikus somlai vegyes borát, pontosan azzal a lelkesedéssel és módszerekkel, mint a filoxéravész előtti időkben. Tehát: a pince még eredeti, de Kisfaludy csinos épületéből mára nem maradt semmi (a birtokot azonnal eladták az örökösök), csupán a föld alatti mélyvilág: magát a régi épületet kövenként, téglánként, zsindelyenként széthordták, ahogy kell, a második világháborút követő kaotikus tulajdonviszonyok közepette és a szép szőlőbeli szokások szerint. A birtok is szétaprózódott vagy húsz kis táblára, amely különben legfőbb jellemvonása a somlai borvidéknek, beleértve a közeli Ság hegyet, de sajnos az én hegyemet, Hegyes-Kis-Somlyót is. Ez jelentősen megnehezíti a modern borászkodást, a birtokok egyesítését, értékelhető mennyiség és állandó minőség előállítását. Ó, tizenöt hold a Somlón, a vásárhelyi oldalon, egy táblában, az emeletes, késő Kádár-kori szörnyű, csiricsáré üdülőpincék nélkül – ez önmagában jól kivitelezett tájrehabilitáció volna! Amúgy a hagyomány szerint ez az oldal termi a legjobb bort. Nem esik messze Fekete Béla, az egyik leghíresebb somlai borász birtoka, és fölötte építették ki teraszaikat a dzsungelt kiirtva Kreinbacherék, majd telepítettek szőlőt a bazaltorgonák alá. Eötvös Károly, a régi írók vajdája ezt írja erről a terroirról: „se a benczés barátok, se a zirci barátok, se az Esterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapítványi szőlő ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél, de híre, neve még annak se különb.” Varga Sanyi bátyám a hegyközség közreműködésével mindenesetre szép táblát akasztott ki újjáépített pincéje külső falára: ez volt itten egy magyar poéta, Kisfaludy uraság hajdani birtoka. A pince tetejéről a kép olyan romlatlan, mint valami archaikus bibliai forma: szőlőhegy időtlen organikus funkciókkal.
Ám Kisfaludy nemcsak Somlón vagy a közismert badacsonyi Szegedy Róza-féle pincében volt honos („Édes kínos emlékezet, oh Badacson’ szürete!”), hanem a sümegi szőlőhegyen is. Itt is állt egy pincéje, akárcsak a nemes zalai város polgárainak, például a Ramasattereknek; egyikükről, a leghíresebbről azt írja Eötvös, hogy az apja után volt ott szőleje, és művelte is célszerűen, szűrt is bőségesen, pár ezer akó bort szüret után össze is vásárolt, majd nyert rajta busásan. „De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort.” Erről jóval kevesebbet tudunk, amint a sümegi borokról is. Pedig nemrég meggyőződhettem róla, hogy nem érdemtelenül szállítottak Kisfaludy-Himfy, a táblabíróvilág ünnepelt, andalító hangú regeköltőjének korában az osztrák tartományokba is. Merthogy jártam a sümegi Ramasatter-féle pincében, és kóstoltam is a Holczer testvérek borait.
A jelenleg üresen álló sümegi Ramasatter-pince azért is volt nagy élmény, mert a városi pincét új gazdája, Holczer Lajos kibontatta, rendbe hozatta (legutóbb diszkó volt benne), és a sümegi borászati szövetkezet pincéjeként kívánják használni. A hoszszú, hét méter széles, igen tágas, dongaboltozatos pince így aztán visszanyerheti hajdani fényét és funkcióját: a nagy műgonddal és színvonallal kivitelezett reformkori építmény Ramasatter Vince tárolópincéje volt.
Ó, Ramasatter Vince! A nyájasság, a szorgalom, a honszerelem, a bölcsesség és az önzetlenség szinonimája! A balatoni utazást lezáró könyvében Eötvös külön fejezetet szentel neki, ahogy ő mondja, „szobrot emel” kedvenc figurájának, a sümegi borászatot (is) föltámasztó Ramasatter Vincének. A sümegi kékfestő a címe a nyájas karriertörténetnek: Ramasatter tüneményes gazdasági pályát futott be, amíg egyszerű vásározó szegénylegény kékfestőből dúsgazdag, öntudatos, filantróp sümegi városlakó lett. Derűs, könynyeden festett, mégis mély írás, számos nagyszerű részlettel és az adomázás ritka jól megkomponált erényével: furfangos lánykéréssel valahol a régi Nyitra vármegyében, nehéz, de sikeres üzletekkel, külföldi utakkal, indigóvásárlással, birtoktörténetekkel és a magyar borok korabeli külföldi sikereivel. Deák Ferenc halála napján „ő is behunyta nagy, okos szemeit örökre”, ahogy Eötvös mondta. Végül is így jellemzi búcsúzásul: „Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapított reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiú. Adott rá harminczezer forintot. Alapított felső leányiskolát, hogy derék, mívelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá húszezer forintot, s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapított alreáliskolát, arra is adott húszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, építsen szép új városházat. Alapított kórházat húsz ágyra, s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot majorbeli épületekkel. Alapított cselédösztöndíjat és szegény lányok számára kiházasítási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapította a Zsófia-óvodát. De ezenkívül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pincék.”
Szőlők, borok, pincék? Most éppen a hajdani sümegi Ramasatter-pince kel új életre, már csak jó borok kellenek hozzá. Akár olyasfélék is, mint amilyenek valaha szerepeltek a régi kékfestő címlistáján Angliában: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg, Szigliget, Kővágóörs. S aztán később Szegszárd (így). De mégis leginkább a helyi, mészköveken termett jó sümegi illenék ebbe a páratlan pincébe. Mint például Holczer Ferenc sümegi olaszrizlingje, amelyet szőlőhegyi pincéjében kóstoltam, s amelyet termelője leginkább paraszt olaszrizlingnek szeret nevezni. Én az ő sümegi rizlingjében is egy ma sokszor lebecsült régi fajta széles lehetőségét látom – teljes potenciálját viszont csak az öreg, kis fürtű klónjaiban. Olyan autentikus bort Sümegen is, amely a komplexitás végtelen lehetőségeiről beszél.