Vademberek

Mifelénk, Cinkotán vadembereket is találni. Különös figura a cinkotai vadember. Első ránézésre az igazi emberre hasonlít, két lábon jár, feje, füle, hangképző szervei ugyanott vannak, mint a mieink, ruházatot visel, sőt kisteherautóval, utánfutós személyautóval közlekedik.
A cinkotai vadember általában szürkületkor, néha vaksötétben bukkan fel a kerület lakatlan részein, földút végén, erdő szélén. Mozgása gyors, percek alatt ledobál a platóról sittet, lavórt, sezlont, szemetet, autógumit és döglött kutyát, aztán amilyen fürgén jött, már tűnik is el az esti félhomályban.
Alig egy kilométerre van tőlünk a szeméttelep; táblák jelzik, merre kell kanyarodni, a vak is odatalálna – csakhogy a vadember attól különbözik a homo sapienstől, hogy fütyül a szeméttelepre, fütyül a táblákra, a törvényre. Mindenre és mindenkire fütyül.
A cinkotai (mátyásföldi, csepeli, budafoki stb.) vadember a tudomány és a civilizáció mai állása szerint szelídíthetetlen. Szép szó, rábeszélés, pofon, pénzbírság lepereg róla. Csak hordja a ménkű sittet rendületlenül a jegenyék melletti földútra. Arcán közöny (fejlettebb példánynál vigyor).
És ez nagyon szomorú.
Igazából nem lehet haragudni a vademberre. Aki ilyesmire képes, abból hiányzik valami, és ott fölösleges a szó. Lyukas zsákba nem érdemes tölteni semmit sem. A vadember szelídíthetetlen, rács mögött a helye. Mutogatni kell.