A valódi rendszervisszaváltók

Örökölni akarnak a liberálisok. Sőt, már örököltek is, szerintük egyedül az SZDSZ-é a rendszerváltók hagyatéka. Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelükben azt írták: a nagyobbik ellenzéki párt vezetőjének személy szerint is jelentős érdemei vannak a rendszerváltás véghezvitelében, a szabad és demokratikus Magyarország megteremtésében, a Fidesz azonban annyira távol került a rendszerváltás örökségétől, hogy ma nem méltó annak képviseletére. Ezt közölte az SZDSZ egynémely politikusa. Ennek megfelelően az örökség – a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság támogatása – ma egyedül a magyar liberális pártra vár.
Elképesztő, elszomorító ez a levél, és mosolyt fakasztó egyben. Ám az aláírók névsora láttán érthetőbbé válik az egész. A tiltakozó sorok alatt Demszky Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván és Fodor Gábor neve szerepel. Érzékeny, hiú emberek valamennyien. A megfogalmazás, a felvetés módja mégis főként Demszky infantilizmusára vall. Óvodások vitatkoznak úgy, ahogy ő teszi már 15 éve. Kell a világkiállítás, de csak ha az állam újjáépíti Budapestet. Nem kell a világkiállítás, mert most már újjáépítette. Építsük meg a négyes metrót nagyobb részt állami pénzből. Nem baj, ha nem építjük meg, mert most az SZDSZ van kormányon, pénz pedig nincs. A Fidesz nem építtette meg a négyes metrót, nem az SZDSZ. A kabinet tehet a kátyúról, nem a főváros, én emiatt kénytelen vagyok itt az utcán egy hatóságilag kialakított gödör szélén dudálni. Szóval: az én játékom ez, nem a tiéd, az én apukám az erősebb. Az én biciklim a szebb.
Én vagyok az örökös és nem te. Hagyatéki vitát kezdett tehát a magát magyar liberális pártnak nevező szervezet. Ők a rendszerváltás egyedüli örökösei. És vajon mit követett el a Fidesz, hogy kitagadták, kizárták a hagyatékból? S egyáltalán: milyen módi az, hogy az örökösök döntenek arról, ki örököljön és ki nem. A törvény, a köz dönti el, ki vált méltatlanná, a másik örökös semmiképp sem.
A felzúdulás oka az, hogy Orbán Viktor a Fidesz Kossuth téri nagygyűlésén szóba hozta a rendszerváltást. Hivatkozni mert rá: a rendszerváltozás oka és célja az volt, hogy az ország megszabaduljon a kommunista uralomtól. Attól a hatalomtól, amely nem viselte el mások véleményét, amely idegen hatalmakat szolgált a magyarok ellenében. Amely hallani sem akart szabad választásokról és demokráciáról. Amely eladósította az országot, a képviselői pedig lesötétített limuzinokban jártak. Krumplilevesről beszéltek, és luxusban éltek. A demokratikus ellenzék tagjaira utalva a Fidesz elnöke felidézte: valamiben mindannyian egyetértettek: fideszesek, egykori SZDSZ-esek, MDF-esek, kisgazdák, kereszténydemokraták és szociáldemokraták. „Abban mind egyetértettünk, hogy nem akarjuk vissza a múltat, a szobrokat, nem akarjuk vissza a limuzinszocialistákat.” Gyurcsány Ferenccel és módszereivel viszont a múlt jönne vissza.
Az SZDSZ maradék prominenseinek ez nem tetszik. Szerintük az SZDSZ áll ki a legkövetkezetesebben a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság mellett. Ilyesmit sugallt a Népszabadságban közölt interjújában a pártelnök is. A polgári szövetségre utalva Kuncze Gábor azt állítja, egy súlyosan antiliberális párt készülődik hatalomra. Az SZDSZ vezetője ezzel csupán a bélyeget nyomja rá a Fideszre, arról azonban sem ő, sem levelezőtársai nem szólnak, ugyan mitől antiliberális a konzervatív párt. Attól, hogy az SZDSZ liberálisnak tartja magát?
A szabad demokraták liberalizmusáról beszélhetnénk éppen. Akár kongresszust is szentelhetnénk annak, van-e még most is közük a szabadelvű politizáláshoz. A válasz lesújtó lenne. A magát a szabadság és a demokrácia letéteményesének feltüntető SZDSZ a gyakorlatban rég megtagadta ezeket az értékeket. Különösen az utolsó négy év tanúsítja: legfeljebb a saját szabadságuk fontos a párt politikusai számára. Kormányzati pozícióból szótlanul nézték, tűrték, hogyan sérti meg sorozatosan a rendőrség a gyülekezési és a szólásszabadságot. Azt a két alapvető, alkotmányos jogot, amely nélkül nincs demokrácia. Hidegen hagyta őket az is, hogy a tüntetés és az egyesülés jogáról már a rendszerváltozás hajnalán törvényt alkotott az Országgyűlés. A bíróság most egymás után hozza meg a rendőrséget elmarasztaló ítéleteit. Milyen demokrácia s milyen szabadság az, ahol nem lehet tüntetni a miniszterelnök Medgyessy, majd Gyurcsány villája előtt? Van-e tényleges szabadság egy olyan országban, ahol az egyszemélyes demonstrációt tüntetésnek fogják fel, nem pedig véleménynyilvánításnak, ahogy ez a Bibó-szobor avatásakor történt? „Gyurcsány, nem vagy méltó az avatásra!” – hangzott az egyszemélyes ellenvélemény, de ki törődött ezzel? Az avatóünnepség résztvevőinek többsége liberális értelmiségiekből állt, mégsem szólt senki a „tüntetőt” elhurcoló rendőröknek, hagyják békén azt az embert, hiszen csak demokratikus jogaival él. Pedig egy másik ügyben már a viszonylag lassan őrlő igazságszolgáltatás is úgy ítélt, hogy az egyszemélyes jelenlét nincs bejelentéshez és rendőrségi hozzájáruláshoz kötve.
Az utóbbi idők fejleményei, a miniszterelnök félelemkeltő megnyilvánulásai pedig éppenséggel rendőrállami attitűd megjelenésére utalnak. Országgyűlési választás előtt terrortámadás veszélyével fenyegetni, a március 15-i ünnep alkalmából a Nemzeti Múzeum homlokzatán fejvadászokat elhelyezni – militáns lelkületre vall. Az állandó hadbanállás, háborúskodás igényére. Harcra, kormányzás helyett. A liberálisok is bizonyosan látják: egy ilyen ember komoly veszély a szabadságra, a demokráciára. Nem utolsósorban azért, mert viszályt igénylő és felidéző személyisége nemcsak irracionális, de kiszámíthatatlan cselekedetekre indíthatja. Gyurcsány bármikor végzetes lépésre szánhatja el magát.
Elgondolkoztatók a kormányfőjelölt üzleti módszerei is. Eddig megismert ügyleteiből az vonható le, hogy a kerülő utakat kedveli. Igaz, saját állításaiból ítélve, ő nem tehet arról, hogy folyvást színlelt szerződések tűnnek fel a közelében, ráadásul ajándékozási szerződés formájában. Ennek köszönhető, hogy nemegyszer ellenszolgáltatás nélkül szerezte meg az állami vagyont. Ám ez a kisebb gond – ha a választáson veszít, az állam legfeljebb megindítja cégei ellen a semmisségi pereket. Fontosabb, hogy módszereit az államigazgatás s a gazdaságirányítás is átvette és alkalmazta az elmúlt időkben. Elég csak az uniónak küldött, el nem fogadott hamis kimutatásokra gondolni. A piac szabadsága liberális felfogásban sem azonos a vadkapitalizmussal.
Látva tehát a hagyatéki leltárt – megvizsgálva, mit hagyott a rendszerváltó ellenzék a mai korra –, jobb nem hencegni: ki a nagyobb demokrata, szabadság- és piacpárti politikus. Már csak azért sem, mert az igazi liberális sohasem kirekesztő. Nem állítja azt, hogy egyedüli örökös, amikor többen is vannak. Meg maga az örökség sem egészen érthető – ki halt meg, ki tűnt el a színről? Rendszerváltók vitatkoznak rendszerváltókkal. Az egyiknek megfelelnek hatalmi partnerként azok, akik mentalitásukban ma is a múlt emberei, de alkalmasint bejuttathatnak másokat is a hatalomba. Ennek fejében átértelmezhető a szabadság és a demokrácia fogalma. Kampány van. Ilyenkor a privátszférán, az emberi méltóságon esett súlyos sérelmek sem olyan fájók. Mert lehet, hogy a jelölt rasszista kijelentéseket tett a cigányságot, a roma gyerekek neveltetését illetően. Ám kit zavar ez? A hatalom a fontos, meg a hagyaték. Örökölni muszáj.