Taxidermia

Enciklopédia énezer

Ott lehetnék Cannes-ban. Ott lehettem volna Cannes-ban, ha bevállalom. Ha meg merem csinálni. Ha ráállok. A történet a következő. Pálfi György filmrendező még tavaly – 2005 tavaszán –, ahogy ma mondani szokás, megkínált a Taxidermia egyik főszerepével. Lajoskát kellett volna játszanom. Lajoska magába gubódzó, szinte autisztikus fiatalember, aki a preparáció, az önanalízis folyamatában odáig jut, hogy megalkotja az önpreparáló gépet, s ennek segítségével mintegy preparálja, feldolgozza, műtárggyá emészti saját magát, végül anyaszült meztelenül közszemlére teszik. Pálfi György filmje, tegyük hozzá, idegnyugtató felhőjáték a német kannibál valóságshow-jához képest. Utóbbi az interneten keresett és talált vállalkozókat egy perverz és végzetes kimenetelű rituáléhoz, Lautreamont pedig már jó száz éve az írott szó szintjén eljutott a naturalizmus végső határáig, hogy Nitsch Máriás vérnászáról ne is beszéljünk. Művelt és modern egónk számára mindez nem új, hovatovább természetszerű, de más élmény, ha mód nyílik részt is venni benne.
Más dolog, ha személy szerint én vagyok az, akit a filmben műtárgyként, anyaszült meztelenül kiállítanak. Más dolog, ha én vagyok a kultuszsátán avagy a megélhetési sátán, mint Marylin Manson. Más dolog, ha bennem ütközik össze a becsvágy és a személyiségféltés, a művelt sznobság és az eredendő szemérem. Állatpreparátort játszani egy természetvédőnek, ez se piskóta, igaz, Pálfi György hollywoodi normák szerint garantálta, hogy állatnak a filmért véletlenül sem eshet bántódása, másrészt itt Lajoskáról és nem Sebeők Jánosról van szó, de ország-világnak megmutatni azt, mi a legnemesebb titok, na ne…
Gondoljanak bele, micsoda helyzet. Hiába mondják, magyarázzák, hogy ez művészet és nem pornográfia, belülről átélve a fene nagy igazság mégiscsak egyszerű, a szerepért le kellett volna vetkőznöm. A filmszerepért úgy kellett volna megmutatkoznom, ahogy önhatalmúlag, szabad akaratomból következően nem mutatkoznék soha. Ülök gyanútlanul egy étteremben munkamegbeszélés címén, és akkor váratlanul egyszer csak átgyalogol rajtam, a lelkembe tapos a Teremtés könyve. Ott állok Ádámként, immár a paradicsomon kívül, a szeméremérzet problémájával megverve és szembesítve. Íme – az ember.
Ahhoz, hogy bejussak a magas művészet szentélyébe, az elismertség epicentrumába, egyfajta közszeméremsértésen keresztül vitt volna az út. S én, aki gátlástalannak véltem magamat, ettől, épp ettől hőköltem viszsza. Épp ez volt a sok. Épp itt vágódott ki nálam a biztosíték. Mindent vállaltam előbb, ami az értelmiség mérvadó köreitől, a tetszésindex guruitól és nagymestereitől eltávolíthatott: kivéve azt az egyet, ami fölemelhetett volna hozzájuk. Emeljük fel szívünket az Úrhoz. Gyónom a mindenható Atyának és nektek: ültem állatkerti párducketrecben, bementem földgömbsisakkal a fejemen a Big Brother-VIP-be, voltam Győzikénél is, ezeregyszer Kiszel Tündével így, úgy meg amúgy, válaszoltam Cicciolina kérdéseire a Szulák-show-ban, rapeltem Majkával, megvertem Tommyboyt vizespóló-versenyben reggel, mutatkoztam panorámacicis hölgyek mellett a fotó és a poén kedvéért, mert a bohócdoktor nem lehet gyáva, nem futamodhat meg a nagy kommunikátori feladat elől, de volt benne elég bátorság – botorság? – épp a magas művészetnek mondani nemet. Épp a beavatástól riadt vissza. Épp attól, ami beavathatta, bevihette, benevezhette volna oda. Nyilván persze az őt méltatók nem törődnének azzal, hogy megmutatkozván lelkileg sérült, mint ahogy a teljes szexuális szabadság prófétái, korifeusai sem törődnek a szabadság lelki áldozataival, márpedig egy szociológiai felmérés szerint sok ilyen akad a Hair-nemzedék tagjai között.
A beavatás a modernség szektájába miért oly gyakorta blaszfémia? A kibicnek semmi sem drága. Addig, amíg úgymond kísértésbe nem estem, nekem sem tűnt fel, hogy a szentségsértés során a szentség nemcsak vérig van sértve, de lelkileg sérülhet is. Kibicként, a modernitás fogyasztójaként fel sem tűnt, hogy a siker sugalmazója, felsőbbrendű forgatókönyvírója hányszor a blaszfémia. Tiltott határátlépések mindenütt, bibliai almadömping van. Pálfi György engem akart levetkőztetni meztelenre a művészet jelében – e jelben győzni fogsz, copyright Constantinus –, a Da Vinci-kód mágusai pedig ugyancsak a művészet jelében Jézust öltöztetik be férfivá. A mai varázslók spirituális aikidómesterként a hagyomány teljes erejét használják ki a hagyomány egész lényegének ellenpontozására. Sötét és irracionalizáló folyamat ez, kevés köze van Giordano Brunóhoz és Salvador Dalíhoz. Ne feledjük, a reneszánsz, a felvilágosodás és a művészi modernitás lángelméi ugyancsak normasértőek voltak, a francia enciklopédisták közt meg sokan épp kőkemény antiklerikálisok. Ezek a normasértők azonban nem kívántak visszaélni a hagyomány hatalmával, ők portékájukra, lett légyen az a portéka heliocentrikus világkép, darwini evolúció vagy épp nonfiguratív festészet, kiírták: new, neu, új. Az okkult obszcén viszont – az orosz műkincshamisítók technikájához hasonlóan, csakhogy szellemileg – éppenséggel antikként adja el magát. Él és visszaél mindazzal, ami után az ember vágyik, s amire az ember mintha emlékezne. Cipolla franciául ma: dejá vu. Mintha hit volna. Mintha remény volna. Mintha szeretet volna. Pedig nem az.
Cannes-ba nem jutottam ki, csak ezekhez a gondolatokhoz jutottam el. Most már tudom: a király meztelen. Aki mer meztelen lenni, levetkőzni, őszintén feltárulkozni, bőrszín szerint megmutatkozni, hát az a király. Királyság. A vetkőzés észrevétlenül bele van kódolva a történetbe. Női napozó, férfinapozó. Ruhatár. Kérem a télikabátomat, megyek haza. Otthon várnak. Magyarország államformája: köztársaság.