Ajándék és alamizsna

Legnagyobbrészt altatás, feledékennyé tevés, múlatás és szétszórás a mai kultúra. Feledékennyé kábítottak és közömbössé tompítottak bennünket a lélek érzéstelenítészei. Szívünket a folytonos alvás elzsibbasztotta. Van szemünk, de nem látunk, van fülünk, de nem hallunk.

Sok ezer évvel ezelőtt valami elromlott ezen a bolygón. Az ember elveszítette azt a képességét, hogy alacsony állapotából lehetőségeinek, hivatásának magasába emelkedjék. Minden korban jelentek meg férfiak és nők, hogy emlékeztessék magasztos küldetésére. Ezek az „emlékeztetők” üldözéseket és vértanúságot is vállalva intelmekkel szolgáltak, és módszereket kínáltak: szabadítsátok ki magatokat bukott állapototokból, és induljatok újra fölfelé! Van, ahol prófétáknak mondják őket. Jézus is közéjük tartozott; a szufik mestereik közt tisztelik őt, „mint az Isten fuvallását”.

A szufizmust a növekedés, az emberiség szerves fejlődése érdekli. Beteljesítése a sötétség utáni hajnalhasadáshoz kapcsolódik, a kenyér megszegéséhez böjt után, hathatós testi és szellemi tevékenységhez, amely nincs előre megfontolva, hiszen válaszként születik intuitív késztetésekre.

Fazal Inayat-Khan: „Megszámlálhatatlanul sokan szentelik életüket annak, amit mi szufizmusnak hívunk. Talán meg sem fordul a fejükben, hogy a szufizmusnak szentelik az életüket – talán az jár a fejükben, hogy elégedetlenek a világgal, az életükkel, a munkájukkal, és csupán arra keresnek választ, hogy miért értelmetlen az életük, a dolog érdemét tekintve azonban – közvetve vagy közvetlenül – a szufizmus hívásának engedelmeskednek.”

Ha bölcsességre, egészségre és boldogságra törekszel, ne csatangolj messzire. Saját bensődben kezdj el kutakodni. A tökéletes „önművelésnek” a testtel, az elmével, az érzelmekkel, a lélekkel és az egyén tulajdonságaival kell foglalkoznia. A szufizmus: tökélyre fejlesztett önművelés. Csak az lehet méltó a szufi névre, akinek makulátlan a lelke, és megtisztult az „én”-től.

A szufizmus „isteni ajánlatok” révén szabályozza az élet egészét, a bölcsőtől a koporsóig. Nem meditációs gyakorlatok sora, amelyekre az ember naponta egy-két percet szán, hanem életiskola, és minden tekintetben tökéletességre tör. Egyúttal az élet „terápiája” is, a therapeia szó eredeti értelmében, vagyis „isteni szolgálat”. A türelmeseket – a „pácienseket” –, akik szenvedélyesen keresik saját belső valóságukat, arra buzdítja, hogy induljanak el ezen az úton.

„Olyanokkal – mondja egy dervis –, akik egyetemi filozófián nevelkedtek, vagy a vallásnak csupán rituális vonatkozásait ismerik, netán agnosztikusok, azaz »sevallásúak«, és azt hiszik, a szufizmus »nem létező sivatagban nem létező tevéken tevegelve nem létező délibábokat kerget«, roppant nehéz közölni, hogy a szufik tudják, miként kell cselekedni, s hogy cselekvésük közben funkciót töltenek be, ami be van írva a világgal kapcsolatos isteni tervbe.”

A szufik szerint az élet csordultig van isteni sajátosságokkal, Isten jelenlétével. Csupán szavakkal azonban nem ragadhatjuk meg a mindent átható Istent. Az „istenszolgálatot” értelemnek, léleknek, testnek és szellemnek együttesen kell teljesítenie.
„Bennünket csak ez a kettő érdekel: az, ami szükséges, és az, ami lehetetlen.”

Egy török katonatiszt válasza a kérdésre: Miként őrződhetett meg egy olyan életforma, amelyet a szakkönyvek szinte egybehangzóan a középkor termékeként írnak le? „Nevetett. – A középkorról semmit sem tudok, azt viszont tudom, hogy Koreában a tarika (helyes út) nélkül nem maradhattunk volna életben. Egymás mellett feküdtünk a lövészárokban, és vártuk az üvöltő kínai hordák támadását, közben történeteket meséltünk az emberiség tökéletesíthetőségéről. Az emberi faj hivatásáról beszéltünk, nagylelkűségről, szeretetről és emelkedettségről. Énszerintem ez a szufi út.” (Munkatáborokat, büntetőlágereket megjártak is számoltak be hasonlóról. „Ha bomlott és gonosz a társadalom, ez valósággal trágyája a lélek épülésének” – írja Bahram Elahi.)

Szufik sokféle kulturális és vallási köntösben léphetnek elénk. Lehet, hogy aszkétaruhát, lehet, hogy csörgősipkát, de az is lehet, hogy diplomataöltönyt viselnek. Sokuk, de nem mindegyikük, tarika csoportokba szerveződik (tarika nemcsak azt jelenti: helyes út, életszabály – „én vagyok az út, az igazság és az élet” –, hanem azt is, hogy testvéri közösség). Ilyen tarikákból kerültek ki az iszlám világ legkiválóbb költői, zenészei, építészei és kézművesei. Sokuknak viszont az a meggyőződésük, hogy a szufizmus túllép a vallások korlátain, mert magasztosabb szintű lét a célja; ahogy Nietzsche Zarathusztrája tanította: „az embert fölülmúló ember a föld értelme”.

Nizami: „Magadban semmire sem jutsz: keresd meg Barátodat! Ha megízlelhetnéd ízetlenséged egyetlen izinkjét, elszörnyednél.”
Rúmi: „Ha vezető nélkül utazol, kétszáz évre van szükséged, hogy megtedd a kétnapi járóföldet.”

A szív emberei, a belső emberek számára a rossz csupán nemlétként „létezik”. A létezés teljessége megszünteti a tagadás, az állítólagos rossz lehetőségét.

Az összes szufit finom erő, a baraka fűzi a többiekhez.

A hétköznapi életben, amelyet a szufik a „nem valós világnak” neveznek, mindnyájan tudattalanul is szerepeket játszunk: a „személyiség” mindenből hasznot próbál húzni. Ha viszont a szufik öltenek magukra egy-egy szerepet, azért teszik, hogy meghatározott hatást érjenek el valamilyen magasabb cél érdekében.

A szufizmus az emberiség múltja, jelene és jövője közti kapcsolat. A szeretet révén érthető meg és fejezhető ki; eszköze a lélek nemessége. Minden jó ember életében megnyilvánul, de elrejtőzik azok elől, akik elemezni próbálják. Az emberiség történetében mindig fennmarad, mert mindnyájunk mélyén ott rejlik, és csak arra vár, hogy fölhasználjuk.

A kicsi és finom, egészen apró dolgok nagyon fontosak, ezek határozzák meg a lélek állapotát. Minden alkalom, amikor köszöntünk valakit, vagy megköszönünk valamit, egyengeti és ápolja a „szép időt”. Minden jó cselekedet, minden nagyvonalúság felhőtlenné teszi belső égboltunkat. Minden alámerülés saját bensőnkbe illatos rózsát terem. Ha kitárjuk személyiségünk kapuját, szívünk sóhajtásszerűen szabaddá válik.

A szufi „munka” (ön)tudata az egész közösségben rejlik. Vagyis a szufikra a maguk teljességében kell tekintenünk: olyan emberek közösségeként, akik villanytelep módjára működnek, amely összegyűjti és kibocsátja az emberi fejlődéshez szükséges különleges energiát. Ez a haladás evolúciós jellegű: magasztosabb emberfajta kifejlődéséhez vezet.

Sok száz évvel ezelőtt az embereknek szigorú vallási törvényekre és tanításokra volt szükségük, olyan kényszerítő erejű értékrendre, amely kereteket szabott a közösségi életnek, „strukturálta” az emberek viselkedését. A kialakuló nagy világvallások az akkori kultúrának, az akkori igényeknek feleltek meg. Akkoriban a szufizmust is temérdek előírás és rítus jellemezte. Azóta azonban hatalmasat változott az emberiség, teljesen másféle kultúrában élünk, változniuk kellett a kihívásokra adott válaszoknak is.

Írók, színészek, „önmegvalósító” művészek – vagyis mindazok, akik a másodlagos énjükből élnek – úgyszólván hivatalból süketek a szufi hangra.
Rúmi: „A szufik könyve nem betűk sötétsége, hanem a tiszta szív fehérsége.”
Niffari: „A betű nem ismer engem, és nem ismer engem, aki a betűből jön, sem pedig az, aki a betűben él.”

„Vesd le a szandálodat!” A szent helyek őrei ezt kérik minden látogatótól. Magyarán: ne hidd, hogy volt valamid, van valamid, netán vagy valami. Rakd le az összes koloncodat. Szabadulj meg a málhádtól, a személyiségedtől, a rangodtól, hogy nincstelen lehess.
A szufi olyan értelemben is nincstelen, hogy nincs nagyra a szellemi képességeivel. A tulajdon képességeinkkel való hivalkodás meggátol bennünket a továbbhaladásban. Egyszersmind a szufi semmit sem utasít el. „Jöjjön, ami jön! És menjen, ami megy.”
Megkérdezték egyszer egy szufitól: Hol élnek Isten barátai? Azt felelte: Isten barátai a sorspillanataik áramlásában élnek.

A szufizmus nem legszentségesebbként bálványozott egónk, a „kultúra” légiónyi agymosója és lélekidomára által beprogramozott parancsoló én (e garázda majom) óhajait, hanem szunnyadó belső lényegünk elemi szükségleteit elégíti ki. Az ember nyitott szemmel alszik: a szufizmus az ébresztője. (A remete, a jógi, a szemlélődő: tovább alvók csupán.)

Lehet, hogy szufi a szomszédod. Talán éppen takarítónő; lehet, hogy gazdag, lehet, hogy szegény. Teszi a dolgát, s oly észrevétlenül él a világban, akár a sivatag tevéje.
Szufinak lenni annyi, mint jóváhagyni a sorsunkat, jóváhagyni a teremtést. A szufi folyvást gyakorolja az engedelmességet, a beleegyezést mindabba, amit az élet minden pillanatban tartogat számára meglepetésekben, vizsgahelyzetekben, próbatételekben.
A szufi minden kihívásra azt feleli: „Istennek legyen hála.”

A szufi dolga: olyanná szerveznie önmagát, hogy lehetővé váljék érzékelő és cselekvő szerveinek működése, folyamatosan és hathatósan. A látnok és a mágus, megannyi keresztény misztikussal egyetemben, nem teljesen születik újjá, vagy frissül meg a folyamatban. A jógi ugyan megváltozik, de működése ettől még nem válik értelmesebbé. A buddhista szemlélődő is elérheti, amire törekszik, azonban ez sem kapcsolódik a cselekvés értelmében fölfogott, közösségi érvényű hasznossághoz vagy dinamizmushoz.

Aki megajándékoz másokat, önmagát ajándékozza meg. Ajándékozni és alamizsnát adni a legfontosabb szufi hagyományok közé tartozik.
Semmi sem takarítja el jobban az útból az akadályokat, mint ha alamizsnát adunk, hiszen az adás el- és föloldódást jelent – márpedig a szufinak éppen az eloldódás, a megszabadulás a célja.
A szufi tanítás szerint a közösülés is lehet alamizsna, ugyanúgy, ahogy a jó szó vagy a segítő cselekedet. Az alamizsnálkodás orvosságként hathat még olyankor is, amikor a betegség igen súlyos.
Aki vonakodik adni, béklyók foglya. Aki ad, megszabadul.

A szufizmus segít megértenünk: az élet örök átmenet, s az élet értelme, értéke és lényege éppen ennek az örök átmenetnek a megtapasztalása.
A szufizmus segít „dinamikus békét” kötnünk – nem azzal, ami van, hanem azzal, ami lesz.
Nem valami kikövesedett, változatlan tanítás ez. Nem foglalható össze a gyorstalpaló kurzusok jelszavaiban: „Ezt tedd, így élj, ezeket a szabályokat kövesd, ebben higgy, járj a helyes úton, és minden rendben lesz.” Ilyen szempontból a szufizmus az égadta világon semmit sem tanít. Együtt változik az emberrel, az emberek folyton változó szükségleteivel, a kultúrájuk támasztotta egyre újabb igényeikkel, hogy megtalálják életük értelmét. Nem kínál bizonyosságokat, hanem ahhoz segít hozzá bennünket, hogy szabadabban gondolkozzunk életről és valóságról, célról és értelemről, és a lehető legteljesebb mértékben kifejlesszük a bennünk rejlő isteni adottságokat.
A valóság nem az, ami, hanem az, amivé válik; az ember nem az, ami, hanem az, amivé válhat.

Fazal Inayat-Khan: „A szufizmus az ébredés útja. A szufizmus hívás, ébresztője a fölkészült elmének, ébresztője azoknak az embereknek, akik eleget aludtak már; akik azonban tovább akarnak aludni, azoknak álmukban megszólaló altatódal csupán. Elevenségre és megelevenítésre, megértésre és értelmessé tevésre, becsületre és önmagunk iránti becsületességre hív. Arra hív, hogy dobjunk sutba mindenféle szentséges »belső utazást«, lapos földet, ősimádatot, mindenféle érzelmes tapadást lelkekhez és szellemekhez meg egyéb hókuszpókuszokhoz, melyek akár léteznek, akár nem, létezésük vagy nemlétezésük végső soron édeskeveset nyom a latban. A szufizmus hívása tudatunk génjeihez, elménk kromoszómáihoz, a teljes lényünkhöz szól: – Ébredjetek föl, és kezdjetek el élni!”

Ha tökéletességre törekszel, először meg kell tanulnod helyesen törekedni. Igazi ellenséged: a tudatlanságod saját tudatlanságod felől. Dédelgetett „éned”, mindenből hasznot húzni iparkodó „személyiséged” – noha eszközöd lehetne – előrejutásod legfőbb gátja. Megfelelő módon kell keresned az igazságot, hogy szíved fölviduljon; megtagadnod a miértet, és a hogyant kutatnod. Hogy mi telik tőled, az belső megújhodásodtól függ. Sokat követelsz, ám hiányzik belőled a kellő közreműködés. Az jár eszedben, hogy mit akarsz, nem pedig az, hogy mit kell adnod. Nem tudod, hogy az adás segít fejlődnöd és tökéletesedned.
Lenni – szolgálni – megérteni; ráhangolódni az igazi valóságra, a lét egészére: törekednünk erre érdemes.
Ha velem jössz, veled megyek!