A szabadságharcosok halkuló szava

Eleinte a kommunisták el akarták törölni a kapitalizmust. A munkásosztály igazsága a kapitalizmus megdöntése – így Kádár. Az elnyomásmentes társadalom világgyőzelmét 1972-re tűzte ki a XXII. Pártkongresszus (1961).
Később a rendszer haláltusáját csak a kapitalistáktól évente többször is felvett dollárkölcsönökből tudták meghosszabbítani. „Tömtük a pénzt a lyukakba, hogy kiolthassuk a teljes csőd bejelentését” – összegezte Bácskai Tamás. Melegen ünnepelték az ügyes Fekete Jánost, amiért tegező viszonyban volt a Nyugat legfőbb hatalmasságaival, s így megszerezte azokat a kölcsönöket, amelyek nélkül a diadalmas szocializmus negatív fölénye már a 80-as években kiderült volna – parádés összeomlás formájában. A végén a kommunisták lettek a kapitalisták. Azok a harcos, öntudatos, internacionalista proletárok, akik a forradalom tüzében elhamvadt sztálinizmus után 33 év leninizmusával törtek világuralomra, karöltve a világ dolgozó népeivel.
A nagy Lenin szerint a szocialista állam egyetlen feladata az ellenséges osztályok likvidálása. Hóhérállam, hóhér szolgák. Nem kellene csodálkoznunk azon, hogy azok a főkáderek, akik a szocializmust végromlásba kormányozták, a kapitalizmus építésében sem jeleskednek (legfeljebb saját zsebre)? Elvégre az ítélet-végrehajtónak nem kell polgári erényekkel villognia. A baj inkább az, hogy ezek az élbolsevikok – noha a népből vétettek és a néppel tartottak tűzön-vízen át – rendszerük összeomlásakor faképnél hagyták a dolgozó tömegeket, s gyorsan megcsinálták a saját szerencséjüket – immár kizsákmányoló osztályellenségként. Az évtizedeken át az önálló gondolkodásról éles marxista elemzéssel leszoktatott milliók pedig értetlenül téblábolnak a romokon. Senki sem figyelmeztette őket a közelgő veszedelemre, a közvélemény-formáló értelmiségiek sötétben hagyták őket az okokat illetően, s máig titkolják, hogy lelkükben, szellemükben, kultúrájukban mit jelent a váltás Ázsiából Európába.
A történelmet pedig átírják. Már ma sem látszik tudni róla senki, hogy a forradalom elárulása és eltiprása után azok ritkították a magyarságot sortűzzel, kötéllel, börtönnel és az osztályharc kegyetlen eszközeivel, akik az általuk megfogalmazott, jól csengő vádakat történelmileg másnap mind egy szálig elkövették! A vén szabadságharcosok még emlékeznek minderre, de halkuló szavuk aligha mentheti meg a hazát egy újabb össznépi katasztrófától. Elvégre, katasztrófaútnak csak rossz lehet a vége.
Regéczy-Nagy László, Budapest