Diktatórikus bohózat

Daróczi, Veres meg a többiek már nem is nagyon bírják cérnával, legszívesebben kitiltanák a kritikus sajtót
a tájékoztatókról, nagy baj nekik, hogy ezt sem lehet. Azért próbálkoznak. Daróczi a múltkor odáig merészkedett, hogy remegve és sziszegve a dühtől számon kérte televíziós kollégánkat

A kormány semmibe veszi az embereket, fittyet hány a szakszervezetek, a szakmai szövetségek és a civil szervezetek álláspontjára, és most már nem átall rossz emlékű, diktatúrákban szokásos eszközöket bevetni a vele egyet nem értőkkel szemben – állítják ellenzéki politikusok. Álláspontjukat csak félig-meddig tudom magamévá tenni. Persze kormányunk nagyon is szeretné, hogy mindig neki lehessen igaza, mindig az ő álláspontja érvényesülhessen, ettől jobban csak azt szeretné, hogy a mások véleménye lehetőleg meg se jelenjen sehol. Többnyire mindent meg is tesznek, hogy ez így is legyen. De hiába. A kormány feje egyébként is hajlamos önmagát messiásként látni és láttatni, mint akinek a Szemlőhegy utcai villájában kigyulladt a rekvirált csipkebokor, s valami különös parancsolatot kapott volna az égből (hiába, aki többször is bérmálkozott…), amelyet tűzön, vízen és levegőben végre kell hajtania az ő buta és bűnös népe minden ellenkezése dacára is. De ez is hiábavalóság. Gyurcsány Ferenc vehet magának akárhány propagandasófárt, s fújathatja napestig, Jerikó falai nem omlanak össze, mert azt a falat önmaga építette maga köré.
Ez a kormány nemhogy a demokráciához nem ért, még a diktatúrából is bohózatot csinál. Nem nevetséges, ahogyan például a Szociális Fórum Kerekasztala által az egészségbiztosítási törvény ellen szervezett tanácskozást próbálta sunyin megakadályozni? Vajon mit gondoltak: nem akad hely, szervezet, intézmény ma Magyarországon, ahová nagyon is szívesen befogadnak majd egy ilyen rendezvényt? Tényleg komolyan hihetik, hogy itt mindenki vacog a félelemtől vagy az alázattól, ha nagyságos Gyurcsány és Szilvásy uramék összevonják kusza szemöldöküket? Hát nem, azok az idők rég elmúltak, valaki igazán közölhetné velük.
Az a diktatúra, amit kinevetnek az alattvalók, képtelen uralkodni a népen. Ezeken pedig már egy egész ország s néha az egész világ röhög. Gyanítom, a rádióban csak azért szüntették be a kabarét, mert ennél sokkal jobb szórakozást kínál a kedves publikumnak mindaz, amit ma kormányzásnak neveznek Magyarországon. Itt vannak például a rendszeres kormányszóvivői tájékoztatók. Daróczi és Budai nevű humoristáink kiállnak, s olyan fapofával beszélnek félre, hogy Hofi Géza valószínűleg fetreng valahol a kacagástól, ha látja és hallja őket. A kormányzati negyed a törvényben előírtak szerint megépül – mondja fel szépen egyik nap Daróczi, pedig már mindenki tudja, ő maga is, hogy dehogy épül… Másnap aztán be is jelentik. Kormányzati negyed lesz, csak nem most, hanem majd valamikor… Javaslom, hogy ezeket a tájékoztatókat élőben közvetítse a köztelevízió, esküszöm, nagyobb nézettségük lenne, mintha Győzike feleségül venné Fekete Pákót, s valóságshow-ban mutogatnák e különös nászt.
A Hír Televízió nézői körében rendkívül népszerűek például azok a kis „kommentár nélkül” vetített felvételek, amelyeken az egyik riporter rendszeresen bohócot csinál a kormányszóvivőkből és az ott megjelenő kormányzati emberekből. Daróczi, Veres meg a többiek már nem is nagyon bírják cérnával, legszívesebben kitiltanák a kritikus sajtót e tájékoztatókról, nagy baj nekik, hogy ezt sem lehet. Azért próbálkoznak. Daróczi a múltkor odáig merészkedett, hogy remegve és sziszegve a dühtől vonta felelősségre televíziós kollégánkat, hogy „ön itt pusmog egész idő alatt, s aztán meg mániákusan számon kér mindenféle dolgokat…” Bizony, nem könnyű mesterség ez a szóvivőség, főleg, ha egyesek nem átallanak kérdezgetni is. Micsoda skandalum, a jó anyjukat, ugye, Daróczi Dávid? Ha olyan ember látná ezt a felvételt, aki mit sem tudna a hazai viszonyokról, de mondjuk normális országban nőtt fel, valószínűleg megfordulna a fejében a gondolat, hogy ezt az embert, ezt a kormányszóvivőt vagy kit, úgy kellene kivágni a politikai közéletből, hogy a lába se érje a földet. Normális helyen és időben, ha ez az ország nem egy kozmikus és komikus operett lenne, magára valamit is adó újságíró be nem tenné a lábát olyan helyre, ahol ez az ember viszi a szót. De mi, magyarok csak nevetünk. Másképp már nehéz lenne elviselni mindazt, ami itt van.
A kormányzati szórakoztatóipar kegyes tehát hozzánk, s nem felejt el gondoskodni mindennapi betevő kacagásunkról. Legutóbb azt találta ki, hogy 125 millióért reformreklám füzetet gyárt, ám azt nem juttatja el sehová. Ettől titkosabb propagandaháború, esküszöm, nem folyt még a történelemben. Dr. Goebbels forog a sírjában. Pedig e ki nem adott kiadványban fantasztikus dolgok vannak, kár lenne kihagyni. Mindjárt a második oldalon például ott egy kisgyerek képe, fejét apja vállára hajtja. A gyermek fejébe írva kék alapon fekete betűkkel: „én leszoktam a cumiról, apu meg a cigiről”. Gyönyörű üzenet, kár, hogy a gyerkőc az ujját szopja közben. Tehát cumizik, cumi nélkül is. De legalább a papa szájában nem füstölög a cigaretta. Igaz, a kezét nem látjuk. Szóval az egész füzet ilyen rendkívül szellemes és tanulságos. Mint egy Sas-kabaré.
A kormányzati humorológia egyik legfőbb területe természetesen az egészségügy. Itt van mondjuk a számlaadási ügy. Mint ismert, a korábbi jogszabályok szerint a háziorvosoknak is számlát kellene kiállítaniuk az általuk ellátott betegeknek. Ezt ugyan megszüntette volna az új egészségbiztosítási törvény, csakhogy az nem lépett életbe. A számlaadási kötelezettség maradt. Mit mond erre Kincses államtitkár? „Nem mondhatom, hogy egy törvényt ne tartsanak be, ám mire jogosan felmerülhet a szankció a betegszámlát elmulasztó háziorvosokkal szemben, addigra már nem lesz életben a szabályozás.” Értik ezt? Van egy törvény, amit nem kell betartani, mert úgyis másik lesz majd helyette. S mi lesz, ha nem lesz? Akkor megbüntetik az orvosokat? És mi lesz Kincses államtitkárral? Felbujtóként bujkálhat valamelyik „vigyorgóban”? Szocialista politikusoknak mostanában úgyis kedvenc búvóhelye valamelyik idegosztály, ha egy kis nyugalomra vágynak s nem börtönbe. Be kell vallanom, a számomra legkedvesebb humoreszket mégis Horváth miniszter asszony adta elő, amikor a gyöngyösi kórház folyosóján ápolt betegekkel kapcsolatban azt mondta: „van olyan helyzet, amikor teljes mértékben elfogadható, hogy a betegek akár a folyosón feküdjenek”. Így is van. Láttam már én is háborús filmeket, ott is feküdtek betegek a folyosón. De tessék csak mondani: háború van most, csak nem tudunk róla? Félreértettünk valamit, ahogyan azok az elmaradott külföldi újságírók értik félre minduntalan szegény Gyurcsányt? Igaz, belföldi újságírók nehezen is érthetnék félre, az ellenzéki sajtónak például nem is mer interjút adni.
Persze most joggal a szememre vethetik: viccelődöm itt, pedig nagy a baj. Igen, nagy a baj, de csak úgy őrizhetjük meg ép eszünket és komolyságunkat, ha tudunk mindezen nevetni is. Nagy a baj, de éppen ezek a bajok adhatnak reményt számunkra: oda a hatalmas szürkeállománnyal bíró SZDSZ mítosza, oda a szakértő szocialisták legendája. Ezek ennyit tudnak, ennyire képesek. A kormány már megbukott, csak még nem tud róla, vagy nem akarja tudomásul venni. Ezt a kis időt, amíg rájönnek ők is, már fél lábon is kibírjuk.