Amerikai rémálom

A második világháború utáni legsúlyosabb tőzsdeválság vagy spekulánsok gerjesztette eladási hullám rázta meg a világot a hét elején? Az amerikai gazdaság visszaesésétől tartanak világszerte, vagy az utóbbi években szárnyaló tőzsdék durva, de elkerülhetetlen korrekciójára került sor a mélyrepülésekkel? Bogár László egyetemi tanár szerint a háttérben az amerikai középosztály „légvárépítő illúziója”, lehetőségein túlterjeszkedő fogyasztása áll, és a globális elsőbbséget élvező Egyesült Államok politikai okokból nem likvidálja a realitásoktól már régen elszakadt „amerikai álmot”.

Amikor megrendültek a pénzpiacok

2001. szeptember 11. A New York-i terrortámadások után egy hétig felfüggesztették a tőzsdei kereskedést az Egyesült Államokban, sőt a devizapiacokon sem üzleteltek az amerikai fizetőeszközzel. A szövetségi jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) szeptember
17-én rendkívüli kamatdöntő ülést tartott, és csökkentette az alapkamatot. A legnagyobb tőzsdék a nyitás utáni első napon átlagosan ötszázalékos csökkenéssel zártak.

1998. augusztus. Az orosz pénzügyi válság és az amerikai Long Term Capital Market (LTCM) kockázati alap bedőlése együttesen tőzsdei krachot okozott. Oroszország elsősorban a rendkívül alacsony olajár miatti bevételkiesések következtében pénzügyi moratóriumot hirdetett, és a fizetési válság a gazdaság szinte összes szektorába átszivárgott. Az Egyesült Államokban az LTCM kockázati alap bukott bele az európai államkötvények árfolyamesésébe, amelyet szintén az orosz válság okozott. A budapesti tőzsde is óriásit zuhant: a London brókerház és a La Salle brókerház vezetőit meggyilkolták, feltételezhetőleg az olajmaffia pénzeinek elvesztése miatt.

1997. július. Az ázsiai valutaválság következtében a távol-keleti fizetőeszközök árfolyamai olyan jelentősen estek, hogy az a világ összes tőzsdéjére kihatott. A zuhanást először a thai fizetőeszköz, a baht hirtelen leértékelődése indította el azt követően, hogy a valutát leválasztották a dollár árfolyamától. A krach Hongkongtól Indonéziáig söpört végig. A válsághoz hozzájárult a kistigrisekként számon tartott távol-keleti gazdaságok magas folyófizetésimérleg-hiánya is.

1987. október. Az Egyesült Államok tőzsdepiacai a legnagyobb időarányos veszteségüket könyvelték el: a Dow Jones egyetlen nap alatt 22 százalékkal esett. A lejtmenetet követték az európai és a japán börzék is, a dollár mélyrepülésbe kezdett.

Mekkora a baj a tőzsdepiacokon? A lakosság nagy része nem igazán érti, hogy átmeneti tőzsdezuhanásokról van-e szó, amelyet akár spekulánsok is mozgathatnak, vagy valóban komolyan fennáll a világgazdasági visszaesés veszélye, és a piacok többéves szárnyalás után csak a valós helyükre kerülnek vissza.
– A most kibontakozó válság megértéséhez három szinten érdemes elemezni a világban zajló globális gazdasági folyamatok mélyszerkezetét. A baj jóval nagyobb, mint amit a felszínen láthattunk az elmúlt napok során. A felszínen elsősorban az amerikai ingatlanpiacon kialakult bizonytalanság volt a krízis közvetlen kiváltó oka: a pénzügytechnikai felszínen tehát az amerikai ingatlanok hisztérikus túlértékeltsége jelenti az összefüggések első, legfelső szintjét. A szektorban kialakult buborékra azonban szakértők, elemzések már évek óta figyelmeztettek, az érintettek pedig tisztában voltak azzal, hogy a végzetesen eladósodott amerikai középtársadalom a nem létező vagyonát adja biztosítékként.
– Ha mindenki ennyire tisztában volt a kockázatokkal, akkor miért nem lehetett megállítani a veszélyes folyamatokat?
– Létezett volna reális lehetőség a válság kezelésére: a lufi óvatos, fokozatos leeresztése, amit tőzsdei nyelven „puha landolásnak” is neveznek. Mivel erre nem került sor, és a hétfői tőzsdepánik óta már nem is kerülhet, felmerül a kérdés, hogy az érintettek vagy nem tudtak, vagy nem akartak közbeavatkozni. Ez utóbbi nem zárja ki a tőzsdei spekulációt sem. A veszély lényege, hogy olyan örvények keletkezhetnek, amelyek a káoszelmélet szerint egy kritikus ponton túl lehetetlenné tesznek minden reális prognózist. Most még nem tartunk itt, valamennyire ellenőrzés alá kerültek a pénzpiaci folyamatok, de az ingadozás bármikor újraéledhet, megnyugvásról tehát még szó sincs. A probléma gyökerének második rétege ugyanis, hogy amit a világ Amerikai Egyesült Államoknak hív, az valójában egy kettős szerkezetű birodalom. Egyrészt egy globális birodalmi egység, másrészt az ennek talapzataként jelen lévő nemzetállam. A válság azért mélyülhetett el, mert a globális Amerika egyelőre nem likvidálhatja „az amerikai álmot”.
– Értsük ezen, hogy az erejükön felül eladósodott amerikai alsó- és középosztályt senki sem szeretné szembesíteni – főleg most, a választási évben – azzal a brutális ténnyel, hogy évtizedek óta többet fogyaszt, mint amennyit valójában megengedhetne magának, és kölcsönökből fedezi az „amerikai álom” kellékeit?
– Egy nagyjából százmilliós középtársadalmi csoport olyan illúzióra épít, amelynek lényege, hogy az ő teljesítményéből tényleg logikusan következik, hogy a legalább 300 négyzetméteres lakást és a családonként átlagosan három autót tulajdonolja. Ez a réteg úgy tekint erre a fogyasztási szintre, mint szerzett jogra, amelyet teljesítményük alapján kiérdemeltek. Körülbelül háromszor olyan magas szinten fogyasztanak, mint amit tényleges lehetőségük biztosíthatna. Ezt mindenki tudja, csak politikailag nem korrekt erről beszélni.
– A nagy pénzintézetek hitelezési konstrukciói nemhogy rákényszerítették volna a középtársadalmat, hogy nézzen szembe reális lehetőségeivel, hanem – 2000-től egészen 2006-ig – alacsony kamatlábakkal még serkentették is ezt az illúziót. Százszázalékos hitelre lakást, autót, sőt még bútort is lehetett venni, szinte minimális garanciák mellett. Milyen okból nem lehet rákényszeríteni ezt a százmilliós tömeget, hogy szembesüljön a realitásokkal?
– Több okból is tabunak számít a kérdés. Egyrészt ahogy a birodalom világuralmi pozíciói egyre labilisabbá válnak, úgy értékelődik fel a talapzataként funkcionáló amerikai nemzetállam ahhoz, hogy az Egyesült Államok stabil maradhasson. Márpedig a drámai szembesítés majdhogynem polgárháborús állapotokat eredményezne. Nem feledhetjük, hogy a mai Amerika szélsőséges egyenlőtlenségekre épülő, szinte harmadik világbeli szerkezettel jellemezhető ország, globális-birodalmi szuperelittel és szinte afrikai szinten élő húszmilliós roncstársadalommal. Ebben a rétegben például a férfiak születéskor várható élettartama hozzávetőlegesen 48 év. Másrészt a középrétegek fogyasztásának gigantikus mennyisége a globális gazdaság legfőbb piaci motorját adja. Ennek minden káros mellékhatásával: évente például százmilliárd dollárnyi élelmiszer fogy el teljesen feleslegesen, elhízást, anyagcsere-betegségeket okozva.
– Eközben gigantikus méretű kereskedelmi hiány alakult ki Amerikában, amelyet egyre nehezebben lehet kordában tartani. Ezt a deficitet azok az ázsiai feltörekvő államok, illetve olajban gazdag közel-keleti sejkségek finanszírozzák, amelyek kezében immár több mint ezermilliárd dollár értékű amerikai államkötvény van. A legnagyobb amerikai bankoknak a hitelválság miatt felgyülemlett leírásaik miatt nemrégiben már ázsiai és arab befektetők dobtak mentőövet. Ez is megrendíthette az Egyesült Államok fejlődésébe vetett hitet?
– Az amerikai birodalom létének két fő pillére a végtelenül cinikus, a világot kifosztó pénzhatalmi rendszer, illetve a fosszilis energiákkal való rablógazdálkodás. E patologikus globális létmód megváltoztatása és a többi hatalommal való együttműködés helyett azonban az Egyesült Államok nemhogy kihátrálna ebből a zsákutcából, hanem még mélyebben megy bele, jó példa erre az iraki háború.
– A hétfőn lezajlott tőzsdepánik egyik kiváltó oka George W. Bush elnök múlt hét végén bejelentett gazdaságkönnyítő csomagja, amely 140 milliárd dollárt adna a gondok orvoslására. Elemzők szerint a bejelentett összeg makrogazdasági szinten annyira kevés, hogy pontosan ez járult hozzá a hétfői pánik kitöréséhez is. Összehasonlításképpen az amerikai költségvetésnek eddig mennyibe került az iraki beavatkozás?
– Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász számításai szerint már jóval ezermilliárd felett járnak a költségek, de az utóhatások miatt ez az összeg megnégyszereződhet. A Bush-féle serkentőcsomag pedig már csak azért sem lehet eléggé hatékony, mert egyrészt csepp a tengerben, másrészt nem képes visszafordítani azt a folyamatot, amelynek nyomán az amerikai gazdaság az utóbbi évtizedben fokozatosan egy termékeket felszívó szivacshoz kezd hasonlítani, miközben a high-tech gyártást leszámítva a termelői tevékenyég csökkenőben van. Az elsősegélyként ható élénkítő elnöki lépések, valamint a szövetségi jegybank keddi gyors és radikális alapkamat-csökkentése rövid távon menekülő útvonalakat biztosítanak a középosztálybeli családoknak, de valójában több mint ezermilliárd dolláros beavatkozásra lenne szükség. A középosztályok valós gazdasági helyzetükkel az idén biztos, hogy nem fognak szembesülni, hiszen választási évben járunk.
– Hozzávetőlegesen hány családot érinthet, hogy a jelzálogpiaci változások következtében nem képesek törlesztőrészleteiket fizetni, és fedél nélkül maradhatnak?
– A dominóhatás miatt jelenleg nehéz pontos számot mondani: még a legszerényebb becslések szerint is első körben kétmillió család lakhatása válik bizonytalanná, de potenciálisan tízmillió embert fenyeget az a veszély, hogy hónapokon belül elveszítheti ingatlanjait a részletfizetések elmaradása miatt. A bedőlések száma jelentősen függ a munkanélküliségi adatoktól is, hiszen a családok számára az igazi problémát az immár öt százalékra felkúszó munkanélküliség jelenti: tartalékaik nincsenek, sőt nyakig ülnek az adósságokban. A családi kassza legkisebb megcsappanása pillanatok alatt lehetetlen helyzetbe hozhatja ezeket a rétegeket.
– Valóban a második világháború utáni legsúlyosabb válság elején tartunk, ahogy Soros György jósolta apokaliptikus látomásában, vagy a zuhanásokba erőteljesen belejátszott a spekuláció is, amely az eladási hullámon próbál nyerészkedni?
– Tőzsdei örvénylések idején mindig nehéz megmondani, hogy mikor válik lefékezhetővé és kordában tarthatóvá a káosz. Minden attól függ, hogy a globális szereplők mennyire lesznek együttműködők és érdekeltek abban, hogy a válság csillapodjon, és ne gyűrűzhessen tovább. Az egyezkedéshez elkerülhetetlen, hogy a felek milyen ellentételezéssel vállalják a közös fellépést. Ha Kína kezében több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvény van, és az Egyesült Államok egyik legfontosabb gazdasági partnere, akkor a stratégiai céljainak döntő szerepe van abban, hogy mi várható. Számunkra kulcsfontosságú, hogy az Európai Unió mennyire lesz képes függetleníteni magát a válságtól, s hajlandó lesz-e markánsan kiállni saját érdekeiért. A spekuláció ellen szól ugyan, hogy a kiváltó okok évek óta jelen vannak a világgazdaságban, ám az, hogy miért éppen most és így robbant ki a válság, e mögött lehettek spekulációs szándékok, destabilizációs törekvések is. Aki például sejtette, hogy drasztikus kamatvágásra kerülhet sor, és dollárszázmilliárdokat volt képes megmozgatni egy napra, az akár egyetlen lépéssel is milliárdokat kereshetett a válságon. Ezt nem zárhatjuk ki, de nagy valószínűséggel soha nem fogjuk megtudni az igazságot.
– Hazánk számára milyen kockázatokat jelenthet a válság esetleges kiteljesedése? Egyfelől a jegybank optimista, nem számol reálisan komoly veszéllyel, másfelől Gyurcsány Ferenc az egyik legnagyobb nemzetközi hírügynökség szerint a davosi világgazdasági fórumon már a hazai GDP-bővülés stagnálásáról beszélt, pontosan a tőzsdeválságra hivatkozva.
– Kitettségünk igen jelentős mind a külkereskedelmünk, mind a tőkemozgások szempontjából: a magyar gazdaságban megtermelődő profit döntő része multinacionális cégek kezében halmozódik fel. Másrészt a magyar gazdaságot rendkívül sebezhető állapotban éri – magas, devizában meglévő államadósság és lakossági eladósodottság, kiugró infláció, alacsony foglalkoztatottság – a nemzetközi bizonytalanság. Eközben egy esetleges válság kezelésére szükség lenne a politikai elitek minimális együttműködésére és egységes fellépésére, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. Mindhárom mozzanat egyenként is fokozott kockázati tényező, összegződve pedig igen komoly veszélyt jelentenek. A fenyegetettség azonban kikényszerítheti az együttműködést is, ami ugyan ma utópisztikusan hangzik, de könnyen kerülhetünk olyan nehéz helyzetbe, amikor csak ilyen megoldások jöhetnek szóba.