Olaszország megtapasztalt már néhány kormányzást (a II. világháború óta eltelt több mint öt évtized során egészen pontosan hatvanegyet), olyan kínkeserveset azonban, mint a most megbukott Romano Prodié, talán eddig még soha. Az olasz közéletben tanáros külalakja miatt csak Professzorként emlegetett baloldali politikus tulajdonképpen már a 2006-os parlamenti választások után tudhatta, lehetetlen küldetésbe kezd sokpárti, ideológiailag igen színes koalíciójával, amelynek csupán egyetlen közös célja volt: Silvio Berlusconi ellenzékbe küldése. Prodi miniszterelnöksége elsõ pillanatától úgy tett, mintha magabiztos parlamenti többség és társadalmi támogatás állna mögötte. Büszkén hirdette meg az Olaszország java címû, 281 oldalas program végrehajtását. Ígéretei között szerepelt az adócsalás elleni harc, a bevándorlás rendezése, a pedagógusok fizetésének emelése, háromezer bölcsõde megépítése, ingatlanadó-csökkentés, az infrastruktúra fejlesztése. A Profeszszor merész terveihez mindössze kétfõs többség állt rendelkezésre a római szenátusban, így minden egyes döntés magában hordozta a kormánybukás veszélyét. Növelte az instabilitást, hogy a folyamatosan Berlusconival riogató Prodi a gyõzelem érdekében kis kereszténydemokrata pártokat terelt egy táborba a kommunistákkal. Nem volt meglepõ, hogy egy ilyen természetellenes politikai konglomerátum képtelen egységesen lépni a fontos társadalmi, gazdasági kérdésekben.
A Professzorból ráadásul hiányzik az a képesség, ami nagy jobboldali riválisában kétségtelenül megvan: az erõt sugárzó magabiztosság. Az Európai Bizottság elnökeként is ez volt sikertelenségének legfõbb oka. Nem sikerült jó kapcsolatokat kiépítenie a tanáccsal és így a tagállamok politikai vezetõivel. Ennek ellenére bizalmat kapott az olasz és az európai baloldal részérõl, a Berlusconi felett aratott minimális gyõzelme után pedig sokan tõle várták Olaszország megreformálását. Az álmok azonban hamar szertefoszlottak, Prodi hatalomra kerülése óta több mint harmincszor kért bizalmi szavazást maga ellen, a kormányzás gyakorlatilag a miniszterelnöki szék megtartásában merült ki. A baloldalhoz hagyományosan közel álló, többmilliós tagsággal rendelkezõ szakszervezetek sztrájkokkal jelezték elégedetlenségüket, a magas adóterhek miatt elmaradtak a külföldi befektetések, az államadósság szédítõ magasságba emelkedett. A helyzet az utóbbi hónapokban odáig fajult, hogy még a kommunista Giorgio Napolitano államfõ is inkább a lemondást tanácsolta Prodinak az újabb bizalmi szavazás kezdeményezése helyett. Az elnök a kormányfõ önkéntes távozása esetén valószínûleg egy szakértõi kabinet megalakítását szorgalmazta volna, bízva a gazdasági kérdések hatékonyabb kezelésében, s a régóta tervezett – a kis pártok által támogatott – választási reformnak megágyazó stabilitás biztosításában. Prodi nem hallgatott a tanácsokra, vállalta a szenátusi megméretést, így aztán bukása meglehetõsen látványosra sikeredett.
A baloldali miniszterelnök kudarcos kormányzása ismét kiábrándította az olaszokat a politikából. A római átlagpolgár érdeklõdését ma sokkal inkább leköti a szépséges olasz Carla Bruni és a francia elnök szerelmi viszonya, mint a politikai közeljövõ. Ez persze még nem jelenti azt, hogy bizonytalan lenne az elõre hozott parlamenti választás kimenetele. Felmérések szerint Berlusconi magabiztosan gyõzne az új megméretésen, a jobboldali koalíciós kormány pedig összehasonlíthatatlanul stabilabb lábakon állna, mint a Professzor másfél éven át bukdácsoló kabinetje.
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
