Cikcakk a színpadon

Guelmino Sán­dor ren­de­zé­sé­ben mu­tat­ja be leg­újabb da­rab­ját a Ma­gyar Szín­ház tár­su­la­ta ma es­te a teátrum  Sin­kovits Im­re Szín­pa­dán. A csepp­nyi tér­ben ját­szott elõ­adás Vi­vi­en Nielsen Hul­lám­tö­rés cí­mû szín­pa­di já­té­ka, va­la­mint Lars von Trier nagy vi­hart ka­vart, kul­ti­kus film­je nyo­mán ké­szült.

Pár nap­pal a be­mu­ta­tó elõtt a szí­né­szek nagy több­sé­ge ál­ta­lá­ban még szö­veg­könyv­vel a ke­zé­ben sé­tál a dísz­let­te­len já­ték­tér­ben, s a ren­de­zõ ré­szé­rõl gya­kor­ta fel­hang­zik a „Na még egy­szer, de most úgy, hogy…!” fel­szó­lí­tás. A ci­vil­ben pró­bá­ló szí­né­szek hi­bá­ját a hó­fe­hé­ren va­kí­tó mun­ka­fény ki­eme­li, s a fél­re­si­ke­rült mon­da­tok, je­le­ne­tek után még a leg­tra­gi­ku­sabb drá­má­nál is fel­hang­zik a ka­ca­gás.
A Ma­gyar Szín­ház pró­bá­ján azon­ban mind­ez már el­ma­radt: az üre­sen kon­gó és a lég­kon­di­ci­o­ná­ló za­já­tól han­gos né­zõ­té­ren ül­ve csu­pán egyet­len do­log hi­ány­zott a pre­mi­er­ér­zés­hez – a töb­bi né­zõ. Kész­re be­ren­de­zett szín­pad, fel­öl­tö­zött szí­né­szek és nyu­godt ren­de­zõ kezd­te el a pró­bát, amelyet egyet­len szü­net sza­kí­tott meg. A hét­re hir­de­tett kez­dés a tech­ni­kai aka­dá­lyok mi­att fél nyolc­ra csú­szott. A fe­ke­te, fe­hér és át­tet­szõ geo­met­ri­ai for­mák­ból ál­ló, cikk­cakk­ban el­he­lye­zett dísz­le­tek­kel ki­ala­kí­tott tér­ben a kel­lé­kes és a ta­ka­rí­tó­nõ sür­gött-for­gott. Az elõb­bi ol­ló­val és cel­lux­szal a ke­zé­ben ra­gasz­tott, il­lesz­tett, s pró­bál­gat­ta a to­ló­aj­tók gör­dü­lé­keny­sé­gét, utób­bi pe­dig rong­­gyal és vö­dör­rel va­rá­zsol­ta a szín­pa­dot tisz­tá­vá – ezt az ál­la­po­tot a szí­né­szek es­té­rõl es­té­re meg­vál­toz­tat­ják. Las­san meg­ér­kez­tek a sze­rep­lõk, akik csen­de­sen fel-alá sé­tál­va mor­mol­ták a szö­ve­get, s ha szóltak is egy­más­hoz, csu­pán vég­sza­vak­kal tet­ték.
– Nem olyan rég rá­döb­ben­tem, hogy da­rab­vá­lasz­tá­sa­im­ban va­la­mi­faj­ta tu­da­tos­ság fe­dez­he­tõ fel – mond­ja Guelmino Sán­dor. – Olyan, mint­ha egy tri­ló­gi­át ké­szí­tet­tem vol­na, s ez­zel az elõ­adás­sal ér­kez­tem el a vé­gé­hez. Ki­fe­je­zet­ten von­za­nak azok a tör­té­ne­tek, ame­lyek meg­ren­dí­tõk, ugyan­ak­kor ne­vet­ni is le­het raj­tuk, s ez­ál­tal meg­moz­gat­ják a né­zõt, aki ez­után már nem csu­pán pas­­szív részt­ve­võ­je lesz az elõ­adás­nak.
A ren­de­zõ el­árul­ja, kez­det­ben tar­tott at­tól, hogy a kö­zön­ség a fil­met lát­va egy erõs ér­zés­sel, el­vá­rás­sal ér­ke­zik a szín­ház­ba, már­pe­dig az elõ­adás csu­pán tör­té­ne­té­ben ha­son­lít a film­ben meg­is­mert­re. A Bess éle­tét be­mu­ta­tó elõ­adás meg­le­he­tõ­sen bru­tá­lis, vé­res és lel­ki­leg is sok­ko­ló, ami egy stú­dió­szín­pa­di tér­ben még in­kább meg­érin­ti, meg­ra­gad­ja a né­zõt. – A Hul­lám­tö­rés egy­ál­ta­lán nem so­rol­ha­tó a „vegy­tisz­ta” szó­ra­koz­ta­tó da­ra­bok kö­zé, ezért is szo­rult a stú­dió­szín­pad­ra – fo­gal­maz a ren­de­zõ. – Rá­adá­sul eb­ben a pi­ci tér­ben a né­zõ vé­gig a tör­té­net ré­sze, s ha akar­ja, ha nem, fe­le­lõs mind­azért, ami a szín­pa­don zajlik. Bess tör­té­ne­te a cso­da lét­jo­go­sult­sá­gá­nak a meg­lé­te, s úgy hi­szem, min­dig szük­ség van ezek­re a sze­rep­lõk­re, mert min­ták és pél­dák, akik­hez mi, köz­na­pi em­be­rek so­ha nem nõ­he­tünk fel.
Jant, a nyak­tól le­bé­nu­ló fér­fit, Bess fér­jét Fillár Ist­ván ala­kít­ja.
– A szín­pa­di ha­lál, a tra­gé­di­ák el­ját­szá­sa egy szí­nésznek min­dig ne­héz és ke­se­rû fel­adat. Egy élet­ben ma­radt, de mo­zog­ni kép­te­len fi­gu­ra meg­for­má­lá­sa azon­ban több mint ke­se­rû. Már az óri­á­si ki­hí­vás, hogy egy elõ­adá­son be­lül két vég­le­tet mu­tas­sak be – mond­ja a szí­nész. – Az egyik pil­la­nat­ban még ma­ga­biz­tos, egész­sé­ges fér­fi­ként lé­pek a szín­pad­ra, ám a kö­vet­ke­zõ­ben már lép­ni sem tu­dok, visz­nek. A sze­rep meg­for­má­lá­sa, élet­re kel­té­se fe­lért újabb négy év­vel a fõ­is­ko­lán, s úgy ér­zem, mint­ha új­ra­ta­nul­tam vol­na a szak­mát, hogy a lel­kem­nek újabb ka­pu­it tud­jam meg­nyit­ni.