Tizenkét éve Saphier Dezső műgyűjtő Ausztráliában járta a galériákat, kereste az ismeretlen és izgalmas alkotásokat. Az egyik kiállítás, amelynek anyagát kizárólag női festők műveiből állították össze, különösen megfogta.
– Merészség, széles látókör mutatkozott az alkotásokban, olyan művészeti megközelítés és emberség, amellyel nem mindennap lehet találkozni. Hazajöttem, s nem hagyott nyugodni a gondolat. Eddig is tudtuk, hogy a századfordulón, majd az azt követő években sokan végeztek magas szintű képzőművészeti tanulmányokat. De miért tudunk a pályájukról olyan keveset vagy szinte semmit? Hol hányódhatnak a műveik? – idézi ma vissza a több évig tartó gyűjtőmunka érzelmi és szellemi mozgatóit Saphier Dezső.
Kutatott, hirdetéseket adott fel. Olykor az utolsó pillanatban mentett meg valamit az enyészettől. Megtörtént, hogy férfiszignó szerepelt a képen, a kereskedő pingálta rá, hátha így „értékesebb”. Máskor a női festő választott férfiálnevet, gondolván, ily módon nagyobb esélye lesz rá, hogy bejusson egy zárt kiállítói körbe. S mivel nincs mű a hozzá fűződő történet nélkül, nyomozni kellett a nevek, sorsok után. Így kerültek ismét felszínre a ragyogó tehetségek sikerei, majd elhalványulásuk, a háborúk és a diktatúrák alatti szétszóratásuk. Mindezt tetézte a túlélők mellőzöttsége az ötvenes–hatvanas években, amikor bizonyos alkotók nem szerepelhettek a kiállításokon korábbi társadalmi státusuk miatt. Igaz, ez mindkét nemre érvényes volt.
Érthető, hogy Saphier Dezső szerette volna közkinccsé tenni mindezt. Méltó kiállítási lehetőségre gondolt, katalógusra, amelyben az alkotások mellett a felkutatott élet is kuriózum, és sokat adhat az utókornak. Noha a „felfedezést” mindig nagyra értékelték neves művészettörténészek, a megfelelő lehetőség évekig váratott magára.
Aztán szinte váratlanul megteremtődött. A Magyar Nemzeti Múzeumban január 28-tól lesz látható a Hölgyek palettával című kiállítás, amely a magyar nőfestészetet fogja át 1895-től 1950-ig. E falak közé már tavaly is befogadtak egy magángyűjteményt (Kogart – Válogatás 150 év magyar festészetéből).
– A minőséget, a hagyományt és a korszerűséget szeretnénk ötvözni – mutat rá a múzeum főigazgatója, Kovács Tibor. Meglátása szerint azért van itt létjogosultsága a válogatásnak, mert a nagyközönség új ismereteket szerezhet a szétszóródott magyar arisztokráciáról, a nagypolgárság korábbi életéről, szokásairól, kapcsolatrendszeréről. Mindez fontos adalékokat jelenthet az 1895 és 1950 közötti évtizedek társadalom- és kultúrtörténetének megismeréséhez.
A százhúsz sorssal, alkotással összefüggő művészettörténeti értékelést s ennek szellemi hátterét Gálig Zoltán, a Szombathelyi Képtár igazgatója mutatja be a kiállítással egy időben megjelenő katalógusban. Az életrajzok hihetetlenül izgalmasak, feldolgozásukban Kiss Zsuzsa művészettörténész működött közre.
Ott van például Székely Kovács Olga, aki nagypolgári, értelmiségi környezetben nőtt fel, családtagjai között több pszichoanalitikus volt. Gyermekkorától festett, ez később a szobrászattal és a kerámiaművészettel egészült ki. Huszonkét évesen már több tárlaton vett részt, többek között az Ernst Múzeumban. Mint annyian művésztársai közül, a közelgő fasizmus elől Párizsban keresett menedéket. Bár igen sikeresnek bizonyult, az ottani német megszállás alatt nem vett részt a művészeti életben. A hatvanas–hetvenes években az Egyesült Államokban tartózkodott, művészeti iskolákban tanított, számos kiállításon vett részt. Utolsó kiállítását 2004-ben Párizsban rendezték.
A hazai sikerek és a félig-meddig kényszerű világpolgári lét, majd a hazatérés utáni keserűség számos női alkotó éveit végigkíséri. A tizenkilenc éves Bolza Marietta gróf Zichy Domonkos felesége lett. Első alkotásait a Műcsarnok fogadta be. Többéves bécsi tartózkodás után, 1938-ban visszatért Magyarországra. Személyes megpróbáltatása, hogy 1961-ben börtönbe került, mert részt vett a rendszer által tiltott Mária Légió szociális, karitatív tevékenységében. Gyűjteményes tárlata 1985 óta a szarvasi arborétumban található.
Tizenkét éves kislány volt Szemére Lenke, amikor felfigyeltek első munkájára. A családnak szakértővel kellett bizonyítania, hogy a műveknek ő az alkotója. 1924–25-ben a Képzőművészeti Főiskola rendkívüli női hallgatója, az Ernst Múzeumban kiállított képeit szinte szétkapkodták. Megkapta a Szinyei Társaság díját, majd párizsi évek következtek, ahol divatrajzolásból tartotta fenn magát. A visszaidézett eseménytöredékekből nemcsak egy sokoldalú ember félbeszakadt karrierje bontakozik ki, hanem az a vívódás is, amely arra a helyzetre jellemző, ha két igen tehetséges művész köti össze az életét. Ő szobrászhoz, Kemény Zoltánhoz ment férjhez. A megszállt Párizsból továbbmenekültek, előbb Dél-Franciaországba, majd Svájcba. Noha mindkettejük nevét egyformán jegyezték a nemzetközi művészeti életben, Szemere Lenke az ötvenes évek közepétől háttérbe vonult. Emberi és művészi drámájára utal, hogy a múltjához kötődő dokumentumokat és művei legnagyobb részét önkezével semmisítette meg. Itthon egyetlen festményét sikerült felkutatni, ez szerepel a kiállításon.
Az arisztokrata és polgári családból származó női festőket széles körű műveltség és nyelvtudás jellemezte. Számosan közülük a társművészetekben is jeleskedtek. Volt, aki zenei tehetséggel rendelkezett, és koncerteken lépett fel. Lesznai Anna például a képzőművészet mellett az irodalomban is ismertté vált. Az európai tanulóévek, az utazások nemcsak a tudásbeli gyarapodást jelentették számukra, hanem az érvényesülés tágabb lehetőségeit is. Igaz, az emigráció fő oka a zsidó származás miatti elszigeteltség, majd az egyre erősödő fenyegetettség volt. Több női festő a megsemmisítő lágerekben pusztult el, a túlélők pályája félbeszakadt.
Amíg nyugodtabb idők voltak, a húszas, harmincas években, sikeresen megszervezték önálló szakmai képviseleteiket. A Magyar Képzőművésznők Egyesülete saját kiállítóhelyiséggel rendelkezett, ahol a különféle irányzatok, stílusok művelői jól megvoltak egymással. E körnek nagy sikerű kiállítást hozott létre 1934-ben az üzletasszonyok nemzetközi szervezete Varsóban. A női festők éppúgy vágytak a sikerre, a nyilvánosságra, mint a férfi művészek, de könnyebben átvészelték, ha elképzeléseik nem valósultak meg. Hisz kárpótlásul feleségek, anyák lehettek, s eme kötelezettségeik mellett persze „festegethettek”. Igen gyakran ők teremtették meg a művész férj alkotásához szükséges anyagi hátteret rajzolásból, különböző alkalmi megbízásokból.
Tudunk persze olyan lázadó nőkről, az Új Nyolcak csoportjáról, akik tudatosan döntöttek úgy, hogy nem mennek férjhez, függetlenül élnek. A százhúsz életút nem mindegyikét sikerült végigkövetni, akad, akiről alig van adat. Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hányan állították ki műveiket Európa nagyvárosaiban, New Yorkban, ki szerepelt együtt Picassóval, Braque-kal és Léger-rel. Mindezzel szembesülve, csak töprenghetünk, mennyi mindent nem tudunk még tehetségeinkről, történelemről, művészetről.
Vlagyimir Putyin
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
