Élő és alvó város

A mi szerény Gödöllőnk nem dicsekedik sem Versailles, sem Sanssouci, sem Peterhof pompás csarnokaival, művészi galériáival, mesterséges vízműveivel. Hanem van egy varázsa. Az, hogy a király itt érezheti azt, hogy ő az első Magyarországon. Ember, úr, polgár! De mindig első. Mint vadász is első. És midőn a király, vadászfegyverével kezében, egyedül cserkészik csöndes pagonyokban, a királyné egyedül járja végig a hallgató erdőket, nem kísérve mástól, mint a nép szeretetétől: ez az a legfényesebb fejedelmi kíséret, amelyet tőlük sok hatalmas fő irigyelhet – írja a millennium évében Jókai Mór, bemutatva Gödöllőt mint a királyi család otthonát. Ezek az uralkodói nyaralóhelyek az európai kultúra egy-egy védett szigetét szervezték a viharzó történelem ellenében. A mi Gödöllőnk az Erzsébet királyné iránti nemzeti bizalomnak köszönhette népszerűségét. Azt, hogy írók, művészek, tudósok költöztek ebbe a környezetbe, közel az akkor felvirágzó és nagyra növő fővároshoz.
Írók és múzsák Gödöllőn címmel jelent meg az a gazdagon illusztrált könyv, amely mozaikszerűen mutatja be mindazt, ami azért munkált, hogy egy időre kulturált polgárvárossá alakuljon ez a szovjet katonai megszállás alatt aztán semmibe hanyatló városka. Láttam a Szentpétervárt környező cári nyaralókat a náci megszállás után (helyreállításukat követően kiállított képekkel dokumentálták a barbár pusztítást!), és láttam Gödöllőt a szovjet katonai jelenlét évtizedeit követően. A diktatúrák nem szeretik a kulturált környezetet. A katonák itt hagyták a romos épületeket, mára következhetett el az idő, hogy ismét eszmélkedjen a helység, visszagondoljon fénykorára.
Mondjam inkább: fénykoraira. Csak néhány kiemelkedő példa! Azt mondom, Gödöllő, és arra gondolok: a magyar szecesszió fellegvára, itt virágzott a Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor köré gyűlt művésztelep. Fülemben cseng ma is a Művészeti anatómia világhírű alkotójának, Barcsay Jenőnek rövid és pontos megjegyzése éppen Nagy Sándorról, akinek a pesterzsébeti Szent Erzsébet-templomban látható zseniális freskóit magasztalta áhítattal, mondván: a magyar szecesszió legnagyobb alkotásai.
Nagy Sándor megérezte az irodalmi mű korszerűségét is, hiszen Ady berobbanó kötetéhez, az Új versekhez készített illusztrációt. (És ha a művészettörténész az Ady-vers félreértéséről beszél, én döbbenten figyelem: a Léda asszony zsoltárai ciklus élén álló vers illusztrációja éppen hogy a héjanászos szerelmet beteljesítő elégikus idill jóslatát fogadja a képbe, egy megoldatlan élet megoldást vágyó üzenetét fogva kompozíciójába.) Majd a véletlen úgy hozta, a költőzseni Léda-zsoltárokban ünnepelt szerelme is e kisvárosba vonult vissza öreg napjaira. Berlint is megjárt bútorai most a múzeum ékességei. És a költészetnél maradva: József Attila egy gödöllői zeneszerző számára írta megzenésítésre Altatóját, „Lehunyja kék szemét az ég…”
Gödöllőn nem volt kávéház, itt resti volt, és itt szövődött Németh László és a tulajdonos leányának, Démusz Ellának szerelme, amely a nagy író regényeiben a családi összetartás erejének példázatává formálódik. És itt töltötte ifjúságát a polgáreszmény egyik leghatásosabb továbbéltetője, Ottlik Géza. Ő látta pusztulását is. Gedele, utánozta a katonák kiejtését. Talán ez a látvány erősítette meg belső ellenállását, amellyel példaképpé válhatott a rendszert váltó irodalmi megújulás számára.
G. Merva Mária, a Gödöllői Városi Múzeum igazgatója valóságos kultúrtörténeti remekléssel varázsolja elénk ennek a kisvárosnak mulandó fénykorát. És olvasmányosan! Meggyőző tényekkel érvel, hogy Tímár Mihály, Jókai „arany emberének” egyik mintája a kastély egykori ura, a törökök elől menekülő Sina báró, a sikeres bécsi bankár lehetett. Mintha regényt olvasnék, jeleneteket egy elmúlt időből. De egyben modellt is találok benne: hogyan lehetne „alvó városok” helyett élő polgárvárosokat szervezni a főváros köré.
(G. Merva Mária: Írók és múzsák Gödöllőn. Gödöllői Városi Múzeum, 2007. Ármegjelölés nélkül)