A Jézus Társaságának első emberét életfogytig tartó szolgálatra választják, és más szerzetesrendekhez képest szokatlanul nagy hatalma van rendtársai fölött. A jezsuita rend az elmúlt évtizedekben időnként kísérletet tett arra, hogy a gyorsuló ütemben változó világhoz külsőségeiben is jobban alkalmazkodó rendi szabályozást fogadjanak el, vagyis csak korlátozott időre szóljon vezetőjük megbízatása, de ezek a próbálkozások sikertelenek maradtak. Persze számtalan érv szól Szent Ignác eredeti elgondolása, a halálig tartó szolgálat mellett, a tapasztalatok halmozódásától kezdve az önjelöltség értelmetlenné válásáig, mégis a kor változása miatt egyre többen gondolják azt a rend tagjai közül, hogy ideje lenne áttérni a határozott ideig szóló kinevezésre. Egyelőre azonban maradt a halálig tartó feladat, bár ezalól is akadt kivétel: sok száz év alatt kettő.
Eddig ugyanis csak kétszer fordult elő a történelemben, hogy hivatalban lévő generális lemondott. Míg azonban az 1965-ben megválasztott Pedro Arrupe 1983-ban súlyos bénulásos betegsége miatt vált meg hivatalától, addig az őt követő Peter-Hans Kolvenbach január eleji lemondását nem előzte meg efféle akadályoztatás; indoklásában csupán az életkorából eredő fogyatkozásokra hivatkozott. Egyes elemzők szerint Kolvenbach távozása épp a Szentszék döntése elleni tiltakozás, ugyanis a jezsuita generális hivatalának határozott idejűvé tétele ellen egyenesen a Vatikán emelt vétót. Mások úgy vélik, e „provokáció” az egyház azon tisztségviselőinek szól, akiknek megbízatása szintén életfogytiglani, de koruk vagy egészségi állapotuk már nem teszi alkalmassá őket feladatuk ellátásra, mégis ragaszkodnak pozíciójukhoz. Bármi legyen is a lemondás szándéka mögött, biztos, hogy nem egyedül Kolvenbach döntéséről – így felelősségéről – van szó, hiszen hiába nyújtotta volna be a lemondását, ha az elektorok ezt nem fogadják el. De elfogadták, és mintha XVI. Benedek pápa Kolvenbachnak írt levele is megértő volna e döntéssel szemben, hiszen azon vágyának adott hangot, hogy a „jezsuiták egészen teljesítsék küldetésüket, és szembenézzenek a modern világ kihívásaival”. Az egyik ilyen szembenézés pedig éppen a nyolcvanesztendős generális lemondása.
Mindenesetre az új „fekete pápa”, Loyolai Szent Ignác huszonkilencedik utóda, a harmincadik generális vélhetően még lemondás nélkül sem túlságosan hosszú ideig fogja meghatározni a rend irányvonalát, hiszen bármilyen energikus és friss, mégiscsak 71 esztendős. A jezsuita generálisnak – Szent Ignác előírásai szerint – rendkívül szigorú követelményeknek kell megfelelnie: mindenekelőtt imádságos lelkületű, Istennel bensőséges kapcsolatot ápoló embert választanak, de fontos a bátorság, állhatatosság, alázatosság, sőt még a jó egészség, a kedvező megjelenés és a jó hírnév is.
És még valami: semmiképpen sem áhítozhat a generális tisztségére. E követelmény ugyan nehezen ellenőrizhető, ám a jezsuiták a lehető legkomolyabban veszik Szent Ignác intelmeit, ezért a gyűlés elején különbizottságot választanak, amelynek feladata megvizsgálni, nem aspirál-e valaki a legfőbb tisztségre. Ha egy jezsuitáról bebizonyosodik, hogy vágya a vezetés megszerzése, azonnal kizárják a választhatók közül. Sőt a régi kánonjog szerint a választás első négy napján, amelyet imádsággal és csöndes beszélgetéssel töltenek az elektorok, bárkinek tudomására jut ilyen ambíció, a kiközösítés terhe mellett köteles jelenteni.
Adolfo Nicolas eddigi pályája során egymástól sok tízezer kilométer távolságban lévő helyeken élt, hiszen a spanyolországi Palenciában látta meg a napvilágot 1936-ban, és amikor tizenhét esztendősen felvételét kérte a jezsuita rendbe, még csak a közeli Toledóban töltötte újoncéveit, ám a teológiát már Tokióban végezte, és ott is szentelték pappá.
Különös véletlen, hogy a most első jezsuitává választott, spanyol származású és Tokióban tanuló, majd tanító szerzetes magyar kapcsolatai épp a felkelő nap országában töltött éveiben alakultak ki, hiszen a Sophia Egyetemen előbb tanára, majd tanárként dékánja volt P. Nemeshegyi Péter. A ma ismét Magyarországon élő teológus elmondta lapunknak, hogy Adolfo Nicolas briliáns tanuló volt a teológián, ezért elöljárói doktori stúdiumokra a római Gregoriana Egyetemre küldték, ahol megvédte Az egyház a mai világban című zsinati konstitúcióval kapcsolatos téziseit, így hamarosan tanárként térhetett vissza egykori egyetemére.
Nemeshegyi Péter szerint a diákjai lelkesedtek a nagy tudású és elegáns megjelenésű, sovány, fekete hajú, mosolygós tanárért, aki nyitott és eredeti előadó volt. Eredetisége némi súrlódást is eredményezett, mert eszkatológiai nézetei, azaz a végidőkre vonatkozó gondolatai miatt irigyei bevádolták a Hittani Kongregációnál. Dékánja, Nemeshegyi Péter már csak intézménye jó híre miatt is igyekezett elsimítani az esetet, és komolyabb következménye akkor nem lett a feljelentésnek, de a mendemonda szerint évekkel később e kínos előzmény miatt nem javasolták egy olyan feladatra, amelyhez a Szentszék hozzájárulása szükséges.
Adolfo Nicolas pályája azonban nem „tört ketté”: 1978-ban a Fülöp-szigeteki (manilai) Pasztorális Intézet igazgatójává nevezték ki, amelyben Kelet-Ázsia misszionáriusainak továbbképzését tartották a modern teológiai irányzatok és az inkulturáció kérdéseiről. Tevékenysége rendkívül sikeres volt, az intézet virágzásnak indult, és e munka elismerése lehetett, amikor 1993-ban a japán jezsuita rendtartomány provinciálisának választották. A következő állomás 2004-ben az egész kelet-ázsiai térség jezsuita rendtartományainak moderátori megbízatása lett, és innen került most ismét Rómába.
Hogy milyen is az új generális? Michael McVeigh ausztráliai szakújságíró véleménye szerint mindenekelőtt a párbeszéd embere. Az a missziós közeg, amelyben élete nagy részét leélte, mindenképp állandó kommunikációra serkentette. És a sikeres párbeszédnek elengedhetetlen feltétele az állandó önreflexió is, annak folyamatos vizsgálata, hogy egy-egy közlésnek mi a valódi tartalma. Az európai kereszténységre számtalan olyan réteg rakódott, amely egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán értelmezhető egy ázsiai ember számára. „Ez roppant nagy kihívás, és azt gondolom, hogy ezzel a kihívással szembe kell néznünk. Nekünk nincs monopóliumunk, és nagyon sok tanulnivalónk van” – nyilatkozta Adolfo Nicolas.
Ez a kijelentés talán már a világegyházon belüli hangsúlyeltolódásnak is jele. A katolikusok kétharmada ma Európán kívül él, a jezsuitáknak például egyedül Vietnamban húsz novíciusuk van, a jelentkezők száma eléri a százhatvanat, míg Magyarországon az újoncok száma mindössze egy. Ha pedig Kínában megvalósulna a teljes vallásszabadság, az arányok még jobban eltolódnának. Hasonlóan dinamikus az indiai katolikus egyház növekedése is. A jezsuita rendnek tehát elemi érdeke e kihívásokkal való szembenézés, és az új generális személye azt mutatja, hogy nem is akarják szőnyeg alá söpörni az egyre határozottabb eltolódás problémáját. A második vatikáni zsinat megteremtette annak a lehetőségét, hogy sokféle teológia virágozzon ki az egyes kultúrák talaján. A hit egy, a teológiák azonban sokfélék.
Nemeshegyi Péter szerint a „kontextuelle theologie” nevű irányzatok nemcsak megjelentek a világegyház Európán kívüli területein, hanem már virágba is borultak. Ilyen Japánban az út teológiája, Afrikában az élet teológiája; de rendkívül termékeny párbeszéd zajlik Indiában és Dél-Amerikában is. A katolikus teológia ma rendkívül sokszínű, hasonlóan a keresztény ókorhoz, csupán a későbbi évszázadok hoztak – egészen a huszadik századig tartó – egységesülést, homogenizálódást a skolasztika nevében. Nemeshegyi Péter szerint egyelőre még várat magára az a magyar teológia, amely mindenestül a hazai kultúrába szervesül, költészetünkbe, zenénkbe, képzőművészetünkbe, egész mentalitásunkba, s amely gazdagíthatná az egyház teológiai sokszínűségét. Ugyanakkor úgy véli, nem sok eredményre vezetne, ha nálunk például a japán vagy az indiai keresztények meditációs módszereit próbálná meg valaki erőszakolni, ezek ugyanis távol állnak a mi mentalitásunktól.
Mindenesetre a jezsuiták – saját szemszögükből – mintha kissé „előreszaladtak volna” a nagy párbeszédkeresésben és a teológiai adaptációkban. A folyamat nem most kezdődött, hanem már a huszadik század közepén, és olykor kivívta a Szentszék nemtetszésének nyílt vagy burkolt kifejezését. Ugyanakkor a párbeszéd nagyon is kívánatos, és talán csak a jezsuiták „előretolt csapat” helyzetéből adódik, hogy tevékenységük kritikát vált ki. Az útkeresésben szükségszerű, hogy olykor tévednek. A helyzet külön érdekessége, hogy a Vatikánnal való megváltozott viszony – az alapvető hűség mellett sokszor bátran szembehelyezkednek szentszéki véleményekkel – lényegében egyszerre jelent meg a föld számtalan jezsuita közösségében. Nemeshegyi Péter szerint a jezsuitákat mindig is jellemezte a párbeszédben a partnerre összpontosított figyelem. E nyitottság következménye lett az adaptáció keresése. Az ötvenes években a Jézus Társasága képzésében megtört a római iskola egyeduralma, és egyre több jezsuita teológus gondolta úgy, hogy a neoskolasztika nem tudja megválaszolni a kor nagy kérdéseit. E vélekedés megfogalmazódásában talán szerepe volt a világ gyökeres megváltozásának, a második világháború tapasztalatának, illetve a háború utáni nagy társadalmi változásoknak. A jezsuita Karl Rahner lényegében minden teológiai kérdést újragondolt abból a szempontból, hogy a XX. század embere számára mi az, ami elfogadható, hihető; tehát hasonló munkát végzett el, mint ami egy misszionárius feladata. Időközben e mentalitás azért is szükséges lett, mert Európa sok tekintetben újból missziós területté vált.
A kérdések újragondolásánál a nagy veszélyt az inkulturáció és a szinkretizmus közötti vékony mezsgye jelenti. Róma nagyon határozottan megköveteli az inkulturációt, de ellenez mindenfajta szinkretizmust. A feladat azonban, bármilyen sok nehézséget jelent is, csöppet sem új. Órigenész például sikeresen inkulturálta görög környezetbe a zsidó talajon kivirágzott kereszténységet, de Aquinói Szent Tamás is „inkulturált”, amikor megkeresztelte Arisztotelész filozófiáját.
Csöppet sem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa a leköszönő generálist és az egész jezsuita rendet egyszerre emlékezteti a teológiai egység és hit terjesztésének fontosságára: „Az egyháznak ma még inkább szüksége van hűségetekre, amely rendetek megkülönböztető jelének összetevője ebben a korszakban, mely felhív arra a sürgős tennivalóra, hogy – több disszonáns hang által megzavart – kortársainknak a megváltás egyedülálló és megváltoztathatatlan üzenetét, az evangéliumot szerves egységében átadjátok… Hogy ez megvalósuljon, nélkülözhetetlen, hogy a Jézus Társasága tagjainak életét és doktrinális kutatómunkáját mindig serkentse a hit igaz lelkülete és az egység, alázatos hűségben a tanítóhivatal tanításához.”
Vlagyimir Putyin
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
