A sértődött zseni 1975-ben, a Nemzetközi Sakkszövetséggel (FIDE) öszszekülönbözve, hátat fordított a sakkvilágnak, s jó ideig egyetlen partit sem játszott uralkodó sakkvilágbajnokként. A találgatások, hogy miként is éldegél Pasadenában, időnkénti felbukkanásai az amerikai bulvársajtóban izgatta ugyan az emberek képzeletét, de hát valljuk csak be: kit érdekel igazán az olyan író, aki nem ír, az olyan teniszbajnok, aki nem játszik, az olyan primadonna, aki nem énekel vagy nem szerepel újabb és újabb filmekben, a televízióban?
Bobby Fischerről is szép lassan teljesen elfelejtkeztünk: Karpov, Korcsnoj majd Kaszparov pályafutása vált igazán élővé, s mostanában már Kaszparov cár számít minden idők legjobb, legeredményesebb játékosának.
A kérdés, hogy Fischer legyőzte volna-e Karpovot 1975-ben. Hogy Bobby képes lenne-e még Kaszparovot is… – mindez fecsegő öregurak trécselésének tetszett, egészen 1992 augusztusáig, amikor is szárnyra kapott a hír, hogy Bobby ringbe száll Szpasszkij ellen, és megvédi „világbajnoki” címét, amelyet szerinte soha nem is veszített el, hiszen élő ember nem győzött ellene meccsen (mivel nem játszott sehol sem húsz évig).
Ő maga mindezekért a zsidó világmaffiát vádolta. Különös állítás, különös hangulatkeltés, hiszen mindenki tudja, hogy Fischer félig-meddig zsidó származású.
Szerbiában – pontosabban Montenegróban, Szveti Sztefan szigetén – lezajlott a Fischer–Szpasszkij visszavágó mérkőzés első félideje, és a védő amerikai 5:2-re vezetett a szó szoros értelmében gyengélkedő orosz–francia ellen.
A meccset a Fischer által szabott feltételekkel játszották, Fischer-féle sakkórával – ötmillió dollár honoráriumért, amelyből a győztes 3,25 milliót szakíthatott ki, s a vesztesnek is jutott 1,65 millió.
Ha nem éppen a vérző Balkánon folyt volna ez a mérkőzés, gyönyörűségesnek mondanám, hozzátéve, magyar vonatkozása is van az eseménynek: Fischer barátnője magyar kislány volt, és állítólag neki köszönhető, hogy a „nagy hal” (Big Fish volt Fischer beceneve) újra úszott a sakktengerben.
Fischernek kilenc győzelemre volt szüksége, hogy vélt trónján megmaradhasson, de hogy valóban visszatér-e ezután az igazi arénába – Karpov vagy Kaszparov (esetleg Timman, Short?) ellen –, az a jövő titka volt.
A nagy fehér cápa mindenesetre elég jól bejátszotta magát, s ahogyan 1965-ben Santa Monicában vagy tíz parti után már világklasszis formát mutatott, így volt itt is: úgy látszott, Fischer visszanyeri régi erőit. Mi mindenre lesz még képes? Nem tudtuk volna megmondani. Azt tudtuk, mire volt képes addig.
Szovjet sakkbirodalom
A sakkozó a magány bajnoka is, hiszen egész életében mindenki minden lépéssel őellene dolgozik, és sikert csak akkor érhet el, ha teljesen önmagára támaszkodva meg tud felelni a kihívásoknak, illetve ellen tud állni a kísértéseknek – legyenek azok a sakktáblán vagy azon kívül.
Kétségtelen, hogy Fischer emberi kapcsolatai a szükségesnél is mérsékeltebbek voltak, mondhatjuk, hogy otthonában is ellenséges és bizalmatlan légkör vette körül. Időnként üldözési mánia kerítette hatalmába, s félt a fizikai megsemmisítéstől is, amelyet „orosz ügynökök terveznek ellene” – ha hihetünk az amerikai újságírók tudósításainak. De hát csodálkozhatunk-e ezen, midőn minden szovjet játékos az ő vérét óhajtotta ontani, birodalmi okokból, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Fischer a legveszélyesebb támadója a szovjet sakkbirodalomnak?!
Akkoriban ez politikai ügynek is számított, nagy volt a tét.
Nézzük, miként vált Fischer egy személyben a szovjet birodalom legnagyobb ellenségévé!
A tizenhat éves amerikai bajnok egyszerre a sakkvilág érdeklődésének a középpontjába került, midőn Portorozsban (1958) meglepetésre beverekedte magát a világbajnokjelöltek közé, és megszerezte a nemzetközi nagymesteri címet. Ezt korábban soha senki ilyen fiatalon nem tudta produkálni. (Ezt a betörést azóta a fiatal generációk példának tekintik.) Mégis az árnyékba szorult Mihail Tal sugárzó géniusza miatt. Tal elkápráztató stílusban győzött sorozatban a szovjet bajnokságon, nemzetközi versenyeken, a FIDE hivatalos tornáin, és legyőzte az általa „öreg oroszlán”-nak tartott Botvinniket is: a sakk legfiatalabb világbajnoka lett.
Pedig a konkurencia – Szpasszkij, Korcsnoj, Bronstein, Petroszjan, Szmiszlov – igencsak megtett mindent, hogy elébe vágjon Talnak. Meseszerű volt Tal élete is: minden sikerült neki, és amikor megkoronázták, a lelkesedő sakk-közvélemény a mester uralmát évtizedekre jósolta.
Kihívó
Fischer a lipcsei olimpián (1960) alkalmi tenyérjósként az ellenkezőjét állította: „Ön rövidesen elveszti a világbajnoki címet, s már látom is, ki lesz a következő világbajnok…” Ezt nagy derültség közepette a világsajtó is megszellőztette, remek képekkel illusztrálva Bobby humoros alakítását.
Egyébként Fischer szabad idejében is szinte állandóan gyorsjátszmákkal ingerelte a szovjet elitet, például a lipcsei Astoria szálló halljában. Ezeknek a partiknak szemtanúja voltam, s mondhatom, remekül bírt velük, csak Petroszjant nem tudta döntő fölénnyel megverni, vele egyenlőnek bizonyult. A többieket legázolta, csupán néhány remit engedélyezett nekik, s majd mindig győztesen kelt föl az asztaltól.
Lenyűgözően könnyedén csinálta. A könnyű műfajban elért sikerei ellenére a világszínpadon azonban még nem tudta meggyőzően bizonyítani, hogy ő a legjobb „nem szovjet nagymester”. A világbajnokjelöltek versenyén (1959) Tal ellen – igaz, nagy küzdelmek közepette – 0:4-re végzett, s a szekundáns Larsennek akadt dolga vele: hol Tarzan-könyvekből kellett felolvasnia Bobbynak, hol a sírástól elgyengült kamaszt kellett kérlelnie, hogy jöjjön elő a „barlangjából”: étkezni, sétálni s a következő fordulóra.
Abbahagyni viszont sohasem akarta a sakkozást! (Egy tehetség húszéves koráig legalább ötször „befejezi” a pályafutását.) Az 1962-es stockholmi zónaközi versenyre már egy minden tudással felvértezett, kiforrott sakkozó vette fel a legjobb szovjetekkel a küzdelmet. Bobby 2,5 ponttal nyerte a versenyt, veretlenül; pedig Petroszjan, Korcsnoj, Geller, Stein is ott volt a mezőnyben.
Személyes élményem egyébként ezen a zónaversenyen egy nagy „ruha” volt: az ő kedvenc Vb2:-es „mérgezett gyalog”-változatában maradtam alul, mentségemre szól, hogy az állás máig vitatott… De az időfelhasználásról annyit meg kell említenem, hogy az én elhasznált két órámmal szemben Fischer csak néhány percet használt el, összesen 50-et az egész partira. De nemcsak ellenem játszott frissen, könnyedén, nagy átütőerővel – az egész mezőnyt lelépte. (Kotov a parti után gúnyosan jegyezte meg nekem: „Miért nem kérdezett meg minket, hogy mit akar játszani?”)
A hatvanas évek végére Fischer elismerten az első számú esélyese lett a világbajnokságnak. Vélekedése a világbajnoki rendszer hiányosságait illetően lassan a FIDE meggyőződésévé vált – tudniillik az, hogy a világbajnokjelöltek versenyén játszó szovjetek egymás ellen remizgetnek, s a konkurensek ellen teljes erőből játszanak, ezáltal tisztességtelen előnyhöz jutnak. Egy továbbjutásos versenyen ugyanis döntő lehetett, hogy mikor kapta az esélyes nem szovjet (mondjuk) a Stein–Petroszjan–Geller–Korcsnoj négyest egymás után, hiszen legtöbbször az irányított sorsolás miatt a szovjetek az egymás utáni sorszámokat kapták. Elég jól játszani! – okoskodtak akkoriban a FIDE őskövületei, akik többé-kevésbé beletörődtek a szovjet hegemóniába: Nem mindegy, hogy melyik szovjet lesz a világbajnok – Botvinnik, Szmiszlov, Tal, Petroszjan, Szpasszkij vagy valaki más, ugyancsak szovjet?
Tehát a világbajnokjelöltek versenye helyett bevezették a páros mérkőzéseket. Bobby ugyanis ezt javasolta az amerikai sajtóban, nem is akárhogyan: ellenséges, antikommunista kiszólások és megbélyegző jelzők kíséretében, az egész sakkvilág megrökönyödése közepette.
A FIDE 1967-re már elfogadta az új rendszert. Fischert azonban ez nem hatotta meg. Ebben az évben az arénában, Szúszában (Tunézia) a zónaközi versenyen iszonyú lendülettel kezdett: a félidőben pontokkal vezetett, amikor hirtelen meggondolta magát, és elutazott, otthagyva csapot-papot. Máig sem ismert pontosan, hogy miért futamodott meg: anyagiak vagy szokásos vallási követeléseinek elutasítása volt-e az ok – nem lehet tudni. A helyszínen az terjedt el, hogy a szervezők nem fizették ki a beígért ötezer dollárt (iszonyú pénznek számított), és nem engedélyezték a pénteki napokról halasztott játszmáinak utólagos lejátszását. Elvágtatott, mindenkit magára haragítva, és ez a harag érthető is volt a szervezők, játékosok részéről. A menekülés mások és önmaga elől Fischer-szimptóma, de amúgy a sakkozókra igen jellemző magatartás. Az önbizalom és az egészséges kétkedés egyensúlya kegyelmi állapotnak tekinthető, akár pancserről, akár világbajnokról van szó: láttam már euforikus kismestert melldöngetve hangoskodni: „Jobb vagyok!”, és átéltem már azt is, hogy gondjaimat feloldva az aktív világbajnok hirtelen, váratlanul – remit ajánlott. Jobb állásból, s aligha azért, mert félt tőlem.
Fischer a sakkolimpián, Luganóban éppen hogy csak körülnézett a versenyteremben – pocsék volt a világítás, szent igaz –, megváltotta a repülőjegyét, és hazautazott. Mi, a többiek ott maradtunk, rontottuk a szemünket (talán egyedül Botvinnik kapott egy extra lámpást a táblája mellé), és szidtuk Fischert, aki mindent megengedhet magának. S egy kicsit irigyeltük is: hogyne, a korlátlan szabadság bajnoka, a sakkozás James Bondja, akinek nem számít a pénz: ötezer dollár a részvételért? „Chicken money! – jelentette ki teli szájjal vigyorogva, gyerekesen. – Milliókat kell kapnom, ha leülök játszani. A fafej rendezőknek végre tudomásul kell venniök, hogy a világ legjobbjainak ennyi jár. Egy paccer (sic!) milliomos zsebei tele vannak tömve dollárral – semmiért. Ha ezek a pasasok engem akarnak látni – fizessenek, különben nem fognak látni játszani…”
Némileg igaza volt. Ugyanezek az urak hülyeségeikre milliókat szórnak el, vagyonukat esetleg macskájukra, kutyájukra hagyják, de a legjobb esetben is véres háborúkat pénzelnek nagy profitok illatfelhőinek szaglintgatásait élvezvén – pecunia non olet, mint tudjuk a latinoktól. Egyszóval Fischer kiásta a csatabárdot, s ha nem is skalpolta meg a multimilliomosokat (a francia arisztokratákat csodálta), a későbbiekben sakkozókhoz egyáltalán nem méltó módon követelődzött: dollárezreket, majd -százezreket zsebelt be a FIDE és a sakkvilág ámulata közepette.
A sors iróniája, hogy összes keresménye szinte „chicken money”-nak (fillérnek) számít a mostani nagyágyúk „big cash-money”-jához (nagy dohányához) képest. Hiába, az élet nagy tréfacsináló!
Anyagiassága és nagyszájúsága azonban bámulatos szakmai tudásból táplálkozott: 1970-ben, midőn ugyancsak a sakkvilág ámuldozását kiváltva a második táblához ült le a Szovjetunió–világválogatott mérkőzésen, és Petroszjant 3:1 arányban verte könnyedén, mellesleg így fogalmazott: „Jó, odaadom az első táblát Larsennek, ha olyan nagyon akarja. A lelke mélyén úgyis mindenki tudja, hogy én vagyok a jobb…” És ezt bizonyította is: Larsent 6:0-ra verte – és micsoda játszmákban!
A világbajnokság felé
Felejthető-e az a hároméves száguldás, ahogy Fischer azóta is megdönthetetlen teljesítménnyel a csúcsra érve 1972-ben elnyerte a sakkvilágbajnoki címet? Aki csak éppen hogy tájékozott a sakkozás világában, talán az is tudja, hogy 1927 óta – ekkor Alexander Aljechin legyőzte a nyugati világ bálványát, a kubai José Raoul Capablancát – orosz fölényről beszélhetünk, majd Aljechin halála után (1946) még inkább a szovjeteké a világuralom. Közjátékként mindössze két évre – 1935 és 1937 között – fosztotta meg egy kis nemzet fia Aljechint a címtől, a hollandus Max Euwe, Maróczy tanítványa, a FIDE elnöke 1970 és 1978 között. Azóta Botvinnik, Szmiszlov, Tal, Petroszjan, Szpasszkij a szovjet hegemóniát erősítették, és a világbajnoki rendszer – bármennyire is demokratikusnak látszott – a külső körről érkezőknek bevehetetlennek bizonyult.
Az egyetlen kivétel: Fischer. Az amerikai fenomén bebizonyította, hogy lehetséges az egyszemélyes szembeszegülés.
Tudni kell, felbecsülhetetlen az a segítség, amely a háttérteamektől érkezik: az aktuális „menő” számára kidolgozzák a taktikát, stratégiát, és számtalan egyéb mellékesben is kiszolgálják a bajnokjelölt érdekeit. Karpov bajnoksága idején az a hír járta, hogy a Korcsnoj elleni mérkőzésre egy iroda készült – tíztől százig becsülték a létszámot –, nehogy a „disszidens” (Korcsnoj) véletlenül elvigye a pálmát, s szégyenbe hozza a szovjet szövetséget. Így is hajszálon múlott Karpov bajnoksága – egyetlen játszmán! –, midőn 5:5-ös állásnál a döntő „gólt” világossal belőtte – minden igaz hazai szurkoló megkönnyebbülésére.
A szovjet igyekezet azonban csődöt mondott Fischer ellen Reykjavíkban, ahol, bár 0:2-vel indult (egy játszmát játék nélkül odaadott), mégis fényes győzelmet aratott a szovjet gárda egyik legszimpatikusabb mestere fölött, s detronizálta Borisz Szpasszkijt. Ez a hazaárulásszámba vett fiaskó később Szpasszkijt arra ösztönözte, hogy Franciaországba emigráljon, és francia színekben versenyezzen a továbbiakban.
Fischer e hároméves ciklusban elért tüneményes sikerei: Tajmanovot, Larsent 6:0, Petroszjan exvilágbajnokot 5:1 arányban (3 döntetlen), kiütésszerű lelépéssel győzte le, s végül a páros mérkőzést Szpasszkij ellen 7:2-es arányban – 11 döntetlen mellett – megnyerte, ami a hivatalos világbajnoki címet jelentette Amerika számára.
Fordulópont
A fiatal mestert azonban Amerika korántsem jutalmazta úgy, ahogy az ilyen világraszóló eredményt jutalmazni szokás bárhol másutt a világon. Az amerikai média eleinte hisztérikus ömlengésekkel reagált, később azonban finnyásan elfordult Fischertől, aki sem pénz, sem szex dolgában nem nyújtotta azt a fajta excentricitást, amilyet Hollywood, New York, Los Angeles, San Francisco, Las Vegas vár el a sztároktól: néhány hónap alatt kiábrándult a hősből. A sakkfenomén unalmasnak bizonyult, és a szervezetlen amerikai sakktársadalomnak fogalma sem volt arról, hogy Fischernek segítségre, emberi segítségre (szeretetre) lenne szüksége.
Mindennek ellenére a reykjavíki világbajnoki páros mérkőzés Szpasszkij és Fischer között fordulópontot jelent a sakkozás történetében. Kedvező időben, a sporthírekre éhes közvélemény mohó érdeklődése közepette tárgyalt arról az egész világ, hogy a két rendszer ádáz politikai harcának árnyékában az amerikai bajnok képes lesz-e megtörni a szovjet sakkhegemóniát, amely 1948 óta szinte bénítóan hatott a sakkvilágra. Ezzel a felfűtött várakozással párhuzamosan aztán előtérbe kerültek az anyagi ügyek is. S mivel mindenkit érdekel a sztárok, sportolók jövedelme, végre egy sakkmeccs kapcsán is a New York Times első oldalára írhatták nagy betűkkel: a mérkőzés díjalapja 125 ezer dollár! Micsoda felkiáltójel!
Ez olyan summának számított (akkor), hogy megdöbbenést váltott ki Fischer újabb követelődzése – nagyjából semmivel sem volt megelégedve –, és később a tény, hogy egy Slater nevű bankár, elvesztvén a türelmét, megduplázta a tétet, mondván: „Pénzt akar? Itt van – tessék most már játszani!”
A mérkőzés a világsajtó érdeklődésének középpontjába került, még azokat is megmozgatta, akiket a golfon, a Forma–1-en, a teniszen, a baseballon kívül a világon semmi sem érdekelt, nemhogy a sakk vagy holmi fabábu-tologatás. Az egész világ izgalomba jött Fischer váratlannál váratlanabb húzásai láttán: játszik? Nem játszik? Feladja és elutazik? (Midőn a második játszmához nem ült asztalhoz és vesztett.) Majd 0:2-nél végre az első győzelme Szpasszkij ellen… Aztán egyik a másik után, mert hiszen ezek a lélektani manőverek teljesen megzavarták a józan, hagyományos szellemben nevelt és „szocialista sporterkölcscsel” beoltott ellenfelet. Állítólag Szpasszkij nem akarta elhinni, hogy Fischer nem jön el a második játszmához: „Mi az? Nem akar játszani?!” – kérdezte megdöbbenve. És a háttérben: mi lesz akkor a díjakkal? Nincs meccs – pénz az ablakban? Ez a… hm… fafej elutazik – és vége az üzletnek.
Az aktív világbajnok más szempontból is dilemmában volt: mindenkinél jobban tudta, hogy a sakkozás létérdeke tulajdonképpen azt követelné meg tőle, hogy veszítsen. Ez volt a fejlődés vonala. Ezzel szemben ott állt a presztízs: egyéni és állami érdekek, a szovjet hegemónia és hiúság, hiszen miért lenne egy Fischernél – aki sorozatban győzte le páros mérkőzéseken a világ legjobb játékosait: Kereszt, Talt, Korcsnojt, Larsent, majd Petroszjant – gyengébb játékos a világbajnok? Végül ott volt a szimpátia kérdése: hiába volt Borisz Szpasszkij a szovjetek közül a legnyugatibb gondolkodású, a sakkvilág számára a leginkább elfogadott nagymester, az unalmas szovjet fölény után a világ változást várt, és az amerikai csodának szurkolt mindenáron. A körülmények Fischer kezére játszottak: Szpasszkijnak össze kellett roppannia az összhatások súlya alatt. Hogy egy egészen tiszta meccsen hogyan játszott volna – örökre megválaszolhatatlan kérdés.
Rébuszok sokaságával találkozhatunk a trónfosztott ex-, illetve pardon, az egyetlen sakkvilágbajnok életpályájának áttekintésekor: hogy Fischer mikor hol és miért cselekedett így vagy úgy – normális észjárással követhetetlen. Sokszor volt rejtélyes, megmagyarázhatatlan, ezért érdekes és polgárpukkasztó, amit aztán az amerikai média igyekezett is óriásmozsarába gyömöszölni a minél nagyobb profit reményében. Fischer ugyan nagy önuralommal kivonta magát az őrlésből – bizonyára több tízmillió dollár veszteséggel zárván az „antibusiness”-t –, és nem süllyedt el idejekorán, mint az Egyesült Államokban a szupersztárok általában: Marylin Monroe, Elvis Presley, Jimmy Hendrix és persze sokan mások is, viszont a közszerepléstől elfordulva az egyiptomi szfinxek sorsára jutott: egyszerűen megfejthetetlenné vált a világ számára.
Amikor 1975-ben Fischer nem volt hajlandó megvédeni világbajnoki címét, mert a FIDE nem fogadta el a feltételeit, megfosztották címétől. (Amikor bejelentette ezeket a feltételeket, amelyek irreálisnak ható, maratoni mérkőzést kívántak volna meg a játékosoktól, mindenki azt gondolta, Fischer újabb tréfájáról van szó. Kiderült, nem viccelt.)
Majdnem húszéves csend következett.
Fischer 1992-ben az akkori Jugoszláviában újra az arénában van, változatlanul friss játékkal, emberközelben. Látványos visszatérésnek lehettünk szemlélői potom ötmillió dollárért, amelyet lelkes és békeszerető szerbek fizettek ki kedvencük újjáélesztésére: ki hitte volna, hogy ez lehetséges a polgárháborús időkben a volt Jugoszláviában, Nagy-Szerbiában, noha tudjuk, hogy a sakkozás kultusza déli szomszédunknál irigylésre méltóan szinte a futball népszerűségével is vetekszik.
Korábban, a 17 évvel ezelőtti manilai, ugyancsak ötmilliós ajánlatot Fischer még elutasította. A világbajnoki páros mérkőzés törvényeinek átszabása, átfogalmazása (tíz győzelemig kell játszani) Fischer módra akkor nem sikerülhetett, mert a szovjet érdekek nyilvánvalóan ellene mondtak, hogy létrejöjjön egy ilyen hosszúra tervezett Fischer–Karpov mérkőzés. Ép ésszel nem lehetett elfogadni azt a feltételezést, hogy a meccsben viszonylag tapasztalatlan Karpov tízszer legyőzheti Fischert egy ellenséges, kapitalista közegben lejátszandó összecsapásban. Sőt manapság is megkérdőjelezhető, hogy két világklasszis képes-e ilyen teljesítményre. Főleg ami a fizikai igénybevételt illeti, visszagondolván a torzóba szakadt első Kaszparov–Karpov mérkőzésre vagy a későbbi, csupán 24 játszmára korlátozott világbajnoki meccsek történéseire.
Egyébiránt az 1992-ben lezajlott Fischer–Szpasszkij mérkőzés – amelyet az 1974-ben Fischer által kért feltételek szerint játszottak – nem bizonyította, hogy az egykor lehetetlenségnek vélt követelések rokkanttá nyomorítják a játszókat, s a vállalkozók igazán szépen meg is voltak fizetve, ami egyáltalán nem mellékes szempont a sportág jövőjét illetően.
Más kérdés, hogy a profi sportfelfogás mennyire zsigereli ki a tehetséges játszókat, s hogy a XX. századi morál mire helyezi a súlyt: az anyagi összefüggésekre vagy netán mégis a teljesítményekre koncentrál. A világújságok szinte naponta közlik a sportsztárok évi bevételeinek állását: jobban tudjuk, hogy egyesek hány millió dollárnál tartanak, mint hogy hányszor voltak bajnokok, mikor és hol nyertek szupertornákat.
Mostanság tehát arra lettünk volna kíváncsiak, hogy a pályára visszatévedt Fischer összekerül-e Kaszparovval, még mielőtt fizikai ereje megroppan, s hogy ha a találkozás létre is jön, milyen tétért és hol lehet majd ez a mérkőzés. Mert ez a mérkőzés aztán tényleg az „évszázad mérkőzése” lehetett volna. Kár, hogy Fischer húsz évet elvesztegetett az életéből, mert 1982-ben (vagy még előbb: 1975-ben) nem talált volna legyőzőre, s még egy Kaszparov sem szoríthatta volna le a tábláról.
1992-ben így is nyert Szpasszkij ellen.
A II. páros mérkőzés befejező, 30. játszmája:
Szpasszkij–Fischer
Belgrád, 1992, királyindiai védelem
1. d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 Fg7 4. e4 d6 5. f3 0–0 6. Fe3 Hc6 7. Hge2 a6 8. h4 h5
Sötét ezzel megállítja a király elleni rohamot.
9. Hc1 Hd7 10. Hb3 a5 11. a4 Hb4
Hogy mondta Arkhimédész? Adjatok egy fix pontot, és én kimozdítom a sarkából a világot! Hát, a huszár itten remekül besegít majd a következőkben: idegesítően a helyére került.
12. Fe2 b6 13. g4?
Erőszakos, bátor – de vesztő lépés. Jöjjön, aminek jönnie kell, a fennkölt és nagyszerű halál… és jön. Tizenharmadik lépés…
13. – hg4: 14. fg4: e5 15. h5 ed4: 16. Hd4: Hc5 17. Hd5 Fb7 18. Hf5?!
Szpasszkij ne látná, hogy elgaloppírozta magát? Alig hihető. Viszont ennek a kávéházi offernek még a büfében kvaterkázók sem jósoltak sokat. Fischer kéjjel üti az anyagot – hiszen nem látni mattot, még sakkot sem: hol vannak azok a milliót érő csekkek?
18. – gf5: 19. gf5: Fd5: 20. cd5: Fb2: 21. Kf1 Vd7
Az ügy egyre reménytelenebb, azaz: dehogyis. Szpasszkijnak egy pillanatig sem volt esélye arra, hogy megszorítsa a bajnokot, ellenben – mint jó vesztes – remek üzlet a meccs: bátran játszogathatott akármit, tizenháromszor annyit nyerhetett dollárban, mint Reykjavíkban annak idején, az akkori „évszázad mérkőzésén”.
22. Vb1 Fa1: 23. Bg1+ Kh8 24. Va1: + f6 25. Vb1 Bg8 26. Bg6 Bg6: 27. hg6: Kg7 0:1.
Epilógus
Az amerikai legendárium híres személyisége, Rip van Winkle állítólag húsz évig aludt valahol a Kaatskill hegyekben, ahol meggondolatlanul végigkibicelt egy sajátos kuglipartit kissé beszeszelt állapotban. Fischer is majdnem húsz évet bóbiskolt Pasadena környékén, de 1992-ben felébredt, és íme: a fabábuk között még mindig milyen jól kiismerte magát!
És lehet, hogy csak félálomban játszott, éppen hogy csak felocsúdva – ami időnként meg is látszott a játékán. Mi lett volna, ha megrázza a szakállát, és beleerősít?
Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a fenti játszma nemcsak a második Szpasszkij–Fischer meccs, de Fischer életének utolsó hivatalos játszmája is volt egyúttal.
Az amerikaiak Jugoszlávia elleni embargóját megszegő Fischer ezután már nem tért vissza, nem térhetett vissza szülőhazájába: élete hátralévő részében az Egyesült Államokban körözött személynek minősült, egy ideig Budapesten élt, később a Fülöp-szigeteken bukkant fel, majd Japánban, ahol végül érvénytelen útlevelére hivatkozva letartóztatták. Hosszú közjáték után Izlandon talált menedéket.
Időről időre rádióinterjúkban fejtette ki a zsidó világ-összeesküvésről szóló tirádáit, Amerikát és Izraelt ostorozó nézeteit, és egy, a szeptember 11-i terrortámadást elégedetten nyugtázó kommentárja miatt 2001-ben az amerikai sakkszövetség kizárta soraiból.
Játszmái izzó energiával voltak telítve, így nagy kár, hogy egy ilyen szuperzsenit egyszerűen letörölhettek a tábláról olyan szürke bürokraták, akik a törvény paragrafusainak felhasználása közben nem figyeltek (talán nem figyelhettek) föl rá, hogy Robert Fischer esetében kivételesen kellett volna eljárniuk – talán meg lehetett volna bocsátani neki botladozásait, mert senkinek nem ártott szándékosan, és hazáját sem árulta el, mint ahogyan ellenségei állították.
Most már halott a legenda, a hírek szerint néhány napja már el is temették. Talán ő maga is elégnek vélte 64 évét a pályán. (A sakktábla ugye 64 mező…) És biztos lehetett abban, hogy a sakk történelmi emlékezetében különleges személyiség marad a világ végéig.
Az utolsó lépésig.
Vlagyimir Putyin
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
