Köznapló

Január 19., szombat
Jött a hír, meghalt Bobby Fischer. A sportlapnál egy időben én feleltem a sakkért, de nem a világbajnokot tiszteltem benne. Céltudata, egyénisége hatott rám. Őrzök egy fényképet róla. Jó arcú, elegáns fiatalembert mutat. Arcán harmónia. De látni rajta a kivételes elszántságot is.
Nagy ára volt ennek az arcnak.
Néhány lap mintha még most is le akarná járatni: az FBI elől menekülő, borzas, ápolatlan Fischer képét mellékelték a nekrológhoz. A cikkírók izlandi magányát, űzöttségét emlegetik. A kezdet szegénységéről nem szólnak. Pedig az határozta meg egész életét.
Saljapin, a nagy orosz énekes könyvet írt életéről, és furcsamód első sikereinél befejezi. Megmondja, miért. A siker unalmas. Egyformásítja az embert. Az út izgalmas, ami odáig vezet. Mert az ahány, annyiféle.
A zseniális sakkozót, aki lapok címoldalán szerepelt akkor is, amikor már rég abbahagyta a sakkot, egy harmadrendű New York-i újság hirdetése indította el pályáján. Anyja adta fel 1950 tavaszán. Sakkpartnert keresett hétéves fiának. Az asszonyt öt éve hagyta el az ura. Korábban tanítónő volt. Azért lett ápolónő, hogy két gyereke ne legyen annyit egyedül. Nem tudta, hogy az egyedüllét lelki kérdés.
A sakkrovatvezetőt elképesztette a hirdetés. Akkora városban nem talál magának sakkpartnert valaki? Hogy találna, akit a magány bizalmatlanná tesz? Igaz, van, akit büszkeségre nevel. Fischer ezért veti meg utóbb az olcsó győzelmeket, és amikor anyagiassággal vádolják, senki nem gondol arra, hogy gyerekkorában a legjobban a díjbeszedőktől félt.
A rovatvezető megüzeni: Parey mester a hét végén szimultánt ad, próbálja meg magát. Bobby elmegy, és hamar kikap. A brooklyni sakk-kör elnöke mégis észrevesz a játékában valamit. Nem tudni, mit. A kis Robert Fischer még évekig tologatja a bábukat eredmény nélkül. Vagy mégsem?
Tizenkét éves, amikor a híres Manhattan Chess Club vezetői üzennek érte. A legfiatalabb tag lesz, s hirtelen meglódul vele a szekér. Szimultánt ad tizenkét táblán, két óra alatt minden ellenfelét legyőzi, s ámulatot kelt, amikor egyik partiját fejből visszajátssza az első lépéstől az utolsóig. Lompos járású, pulóveres kamasz, változatlanul magányos, ám egy év múlva ő nyeri hazája ifjúsági bajnokságát, és tizennégy évesen felnőtt amerikai bajnok. Alig kelt figyelmet. A pénzes támogatók szemében nem biznisz a sakk. A nyugati féltekén elkönyvelték: a sakkvilágbajnokság az oroszok háziversenye. A kamasz Fischer nem hisz ebben. Ám abban igen, hogy ha ők a legjobbak, tőlük kell tanulni.
Pénzt szerez, repülőre ül, Moszkvába utazik. Botvinnikkel, Szmiszlovval, Bronsteinnel: a legjobbakkal akar játszani. Kinevetik. Vacak másodrangú klubokba küldik. Gyereknek nézi mindenki. Pedig „már” tizenöt éves, a világ legfiatalabb nemzetközi nagymestere!
Az elutasítás dacot szül. Meg fogja mutatni nekik. És meg is mutatja.
Első nagy versenyét Mar del Platában nyeri, megosztva Szpasszkijjal. Ő lesz későbbi ellenfele a világbajnoki címért. Kezdi nevét felkapni a sajtó. Azt írják, zabolátlan. Tévednek: megszállott. Pimaszkodik a rendezőkkel, terjesztik róla. Mik voltak a „pimaszságai”? Szót emelt a versenytermek jobb világításáért, méltóbb pénzdíjakat követelt, s a legfontosabb: kivívta a világ sakk iránti figyelmét. A sakkelitnek imába kellett volna foglalnia a nevét mindezért, de alig mutattak hálát. A megszokás bajnokai gyűlölik a rendkívüliséget. A zseniket meg végképp.
Pedig micsoda erőfeszítésbe került mindez!
„Fischer mögött nem állt az a virágzó sakkélet, ami a címvédő Szpasszkijt támogatta. Magára volt utalva, de tehetsége és határtalan sakkszeretete átsegítette mindenen. Megtanult oroszul, és a szovjet megnyitáselméletet a legjobban tudta a világon – a szovjet sakkozóknál is jobban” – írta egyik méltatója.
Persze Edmondson ezredes nélkül talán így se lesz belőle világbajnok. És ha arra gondolunk, hogy egy suttyó teherautó-sofőrből szintén valami ezredes csinált világsztárt – Elvisről van szó –, ezek a jenki ezredesek tudhatnak valamit. Elvisnél könnyű dolguk lehetett, hisz a Jailhouse Rock mozgásba hozta a női szíveket és nem mellesleg a csípőket is, de kiket lehet elzsongítani a vezérindiai védelemmel?
Nos, Edmondson megtalálta a módját, hogy oda kelljen figyelni Bobbyra.
Megnyeri a monacói sakkfesztivált 1967-ben, de az eredményhirdetésnél közli a nagyherceggel: „Vándordíjra nem tartok igényt…” A következő zónaközi versenyen Tunéziában tíz játszmából 8,5 pontot szerez (első partiját úgy veszíti el, hogy nem áll ki), aztán összepakol, és hazautazik. Két évre eltűnik. Ellenfelei leírják a csodagyereket. Korán.
Hatvankilencben meghívják a Szovjetunió–világválogatott csapatmérkőzésre. Új arc, ezúttal már öltöny, és győzelem Petroszjan ellen. Jutalma egy Zasztava. Fischer köszöni, de az árát kéri inkább. Majd jönnek a páros mérkőzések, amelyeken ha győz, kihívhatja a világbajnokot. Nem kegyelmez senkinek. Tajmanovot 6:0-ra, Larsent ugyanilyen arányban söpri el, Petroszjant, a ravasz örményt 6,5:2,5-re győzi le. Megmérkőzhet a világbajnoki címért.
Reykjavíkban Jim Slater angol bankár olyan pénzdíjat ajánl fel, amely nagyobb, mint az összes korábbi mérkőzésén együttvéve. Fischer győz. Vége az orosz hegemóniának.
Első dolga, hogy megújítsa a világbajnoki rendszert, ne az oroszok diktálják, mit lehet, mit nem. Javaslatait elutasítják. Válaszul visszavonul. Címét elveszik, játék nélkül egy orosz kapja. Visszavárják egy darabig, de hivatalos versenyen többé nem látja a világ.
Szabó Lászlónál abban a fotelban ültem, amelyben pár nappal korábban Fischer, s megkaptam ajándékba a dossziét, amelyet a világbajnok is kézbe vett. Kitüntetésnek éreztem, nagyobbnak, mint bármelyiket addig. Mert a kitüntetéseket általában méltatlanok osztják a méltóknak. Akkor fordítva volt. Szabó nagymester – Fischer mellett az egyedüli, akinek esélye volt átjutni az orosz kásahegyen, ám munkaszolgálatosként a legjobb éveit vesztette el – évekig kivágta az újságból sakkcikkeimet. Összegyűjtötte, dossziéba rakta őket, ma is őrzöm.
Ez volt az én találkozásom Robert James Fischerrel, a sakksport valaha élt legnagyobb alakjával. A többi néma csend.

Január 20., vasárnap
Többnapos böjt után ma reggel újra jógázni kezdtem. Egy légzőgyakorlat közben olyan érzésem támadt, nem a szobában vagyok, hanem kinn, túl mindenen: a tágas univerzumban, annak sejtjeként, atomjaként, vagyis a Nagy Egész olyan alkotórészeként, amely csak e tudatérzéssel teljes. Ez fogott körbe, ám ugyanakkor belül tágulni kezdett, s egyre hihetőbbé teljesedett, hogy a mindenség mégis inkább bennem van. Én magam vagyok az, és ami kívül létezik, megvan belül is. Ennek a felismerésnek áldott pillanatában azt éreztem, Isten rám pillantott, egy szemvillanásra észrevett, meglehet, szólt is, de nem szavakkal. Jelezte csupán, hogy ő van, s én is vagyok, ám kettőnk frigyéért nekem kell megtennem, amit lehet. Tenni, mozdulni, szólni, időnként hallgatni, megint máskor biztatni a bátortalanokat. Mert mások felé csak akkor fordulhat hitellel az ember, ha előbb Isten felé fordult. Az istentagadók szava ez okból híg és csalfa, ezért óv bennünket a Saulusból lett Paulus: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?” (2Kor. 6.14)
Befejeztem a jógát, sütött a nap. Ünnep volt a reggel.

Január 23., szerda
Pécs, Európa 2010-es kulturális fővárosa bajban van. Egy kapavágást nem tettek azért a kultúráért, amelyre – állítólag – az egész kontinens vevő lesz. Mentséget kerestek, s mit ad isten, találtak maguknak egy Palmert. Rosszul csengő név felénk. Viselője, az egykori nagykövet sok piszkos ügy gazdája volt. De Pécset nem érdeklik a nevek. Főleg, ha az ő Palmerük felmentést fogalmaz. Ettől Baranyában felpezsdül a vér.
A strasbourgi ember azt mondja, semmi baj, tessék csak tovább keresni a művészeti igazgatót. Ha tíz hét után sincs, majd lesz tizenkét hét után, és ha nem felel meg az sem, tessék nyugodtan elcsapni, fő a hidegvér. Liverpoolban kettő is lemondott, Thesszalonikében öt, mégis elkészültek. Mondott olyat is a derék Palmer – szó szerint idézem, mert aligha volnék képes méltón előadni –: „az a legrosszabb, amikor kinevezik vezetőnek a híres helyi zenekar emberét, aki menedzselni már nem tud”.
Vagyis mister Palmer tökéletesen átlátja a helyzetet, és a legjobban attól óv, nehogy a Pécsi Szimfonikusok karnagya, elsőhegedűse vagy oboása irányítsa a munkákat. Kijelentette Pécs barátja azt is, hogy Európa kulturális fővárosának lenni tanulási folyamat. Hogy mit jelent ez a lenini szellemet sugárzó mondat? Semmit. Palmer úr hablatyol. Hogy ingyen-e, vagy megfizették, utóbb kiderül.
Mindez felidézi a két év előtti úszó Európa-bajnokságot. A pánikot előtte. Elején az óriás ígérethalmazt, utóbb a tengernyi hazugságot. Amikor mégis meglettek, jött az ujjongás, ígérgetők és hazudozók kórusban kiáltozták: fantasztikusan sikerült! Egy frászt. Épphogy.
Becsapták a sportolókat, a nézőket – új uszodát ígértek nekik. Bújócskát játszottak a nemzetközi szövetséggel, fellázították a környezetvédőket, áthágtak tucatnyi szabályt. Így készül nálunk valami: Made in (liberal-socialist) Hungary. Előbb felsülnek itthon, majd felsülnek a világ előtt. Csak a szemük nem sül ki.
Asszonykával állampénzen utazgatni, saját szállodát építeni, az Adrián házat tartani, milliókat zsebre tenni – ez a tudományuk. Olyanok, mint az útonállók. A tisztességesek útjában állnak. Félre is fogják őket söpörni.
Tavaszodik… Ilyenkor jönnek-mennek a madarak. Költöznek.