Nemzeti színmáz

A Nem­ze­ti ügyé­ben nem­ze­ti kon­szen­zus szük­sé­ges, Al­föl­di pe­dig nem ren­del­ke­zik
az egész nem­zet bi­zal­má­val. Az a mód, hogy Hiller Ist­ván jó­vol­tá­ból fél évig Jor­dán Ta­más­sal pár­hu­za­mo­san direktorkodik, em­lé­kez­tet ar­ra az SZDSZ-es si­et­ség­re, ahogy Bá­lint And­rást igaz­ga­tó­nak ki­ne­vez­ték
az el­sõ ka­pa­vá­gás­kor

Tû­nõd­tek már ar­ról, ki­cso­da ma­nap­ság a nem­zet zsa­ru­ja? Ezen az ég­tá­jon, ahol a kri­mi ha­gyo­má­nyo­san má­sod­ran­gú mû­faj­nak szá­mí­tott, s hos­­szú idõn át a bû­nö­zés hí­re­it is az aktuálpolitika szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tot­ták, még a de­tek­tív­kul­tusz is fals for­mát öl­tött. Mág Ber­ta­lan re­gény­hõ­sei és a kán­to­ros Csupati ka­land­jai meg sem kö­ze­lí­tet­ték a nyu­ga­ti sztár­nyo­mo­zók stá­tu­sát a fe­jek­ben és a szí­vek­ben. A Kék­fény­ben a nyo­masz­tó as­­szo­ci­á­ci­ó­kat kel­tõ Sza­bó Lász­ló volt az er­köl­csi eta­lon, sa­já­tos fény­tö­rést ad­va bûn és bûn­hõ­dés szo­ci­a­lis­ta vi­szo­nyá­nak; a mo­zi­ban meg Öt­vös Csö­pi ta­rolt, de a ba­la­to­ni bo­hém be­he­mót­ról nyi­lat­koz­ván ma­ga Bujtor Ist­ván sem ta­gad­ta, hogy az af­fé­le ma­gyar Piedone-klón. A nem­zet zsa­ru­ja idõ­vel így még­sem egy fik­ci­ós hõs lett, ha­nem egy hús-vér nyo­mo­zó: a „raj­zol­jon té­ged kö­rül Doszpot Pé­ter!” jó­kí­ván­ság so­ká­ig tar­tot­ta ma­gát a kör­úti szleng­ben. Doszpot az­tán az MSZP po­li­ti­ku­sa­ként gyor­san le­amor­ti­zál­ta ma­gát, az így ke­let­ke­zõ ûr­be pe­dig be­nyo­mult Stohl Bu­ci, aki mos­ta­ná­ban a Tûz­vo­nal­ban cí­mû köz­szol­gá­la­ti szap­pan­ope­rá­ban ala­kít­ja a ke­mény, de re­ni­tens ma­gyar rend­õr né­mi­képp sti­li­zált és ide­a­li­zált fi­gu­rá­ját.
Stohl And­rás is­ten­ál­dot­ta szí­nész­te­het­ség, aki – ha leg­alább a fe­le igaz a ho­ni bul­vár­ipar ál­tal mû­köd­te­tett hír­gyár in­for­má­ció­tö­me­gé­nek – pén­zért és hír­név­ért mód­sze­re­sen her­dál­ja azt a vir­tu­á­lis tõ­két, ami szü­le­té­sé­nél fog­va meg­ada­tott ne­ki. Jó svá­da és jó szí­ni adott­sá­gok rit­kán ta­lál­koz­nak ös­­sze ilyen kevercsben: ez az eny­hén macsó tí­pus nem­csak a höl­gyek, de a szí­ni­kri­ti­kus­ok szí­vét is tar­tó­san meg­do­bog­tat­hat­ta vol­na. Így is in­dult a pá­lyá­ja, az­tán tör­tént va­la­mi: Stohlt be­da­rál­ta a ke­res­ke­del­mi mé­dia. Az egyik or­szá­gos gagyitévé ar­ca­ként hab­köny­­nyû reg­ge­li mû­so­ro­kat és fe­led­he­tõ ve­tél­ke­dõ­ket ve­ze­tett oda sem fi­gyel­ve, unott ru­tin­nal. Pe­dig a szí­nész­nek oly­kor nem árt a meg­írt szö­veg, nem min­dig tesz jót imázsának a lo­cso­gó rög­tön­zés – kön­­nyen a bot­rány­hõs mar­gi­ná­lis sze­rep­kör­ében ta­lál­hat­ja ma­gát. A Tûz­vo­nal­ban alig­ha­nem el­ke­se­re­dett vis­­sza­té­ré­si kí­sér­let a te­le­ví­zi­ós pénz­gyár­ból a szak­má­ba: a nem­zet zsa­ru­ja­ként ez nem is tel­je­sen re­mény­te­len.
Er­re a var­ga­be­tû­re azért ke­rí­tet­tem sort, hogy meg­pró­bál­juk meg­ér­te­ni a nya­kunk­ba sza­kadt Al­föl­di-je­len­sé­get. Jó­ma­gam ugyan­is kí­sér­te­ti­es ha­son­ló­sá­got lá­tok Stohl And­rás és Al­föl­di Ró­bert pá­lya­íve kö­zött. Az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy míg Stohl kí­sér­le­te a nem­zet zsa­ru­ja sze­rep­kör­ének be­töl­té­sé­re nem köz­pon­ti kér­dés egy kul­tú­r­em­ber szá­má­ra, ad­dig Al­föl­di de­bü­tá­lá­sa a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tói szé­ké­ben pil­la­nat­nyi­lag (szim­bo­li­kus vol­tá­nál fog­va) a leg­fon­to­sabb kul­tu­rá­lis köz­ügy. Sõt: nem­ze­ti ügy. Nem cso­da, hogy még szel­le­mi éle­tünk kon­zer­va­tív fe­lé­nek elit­jét is in­ten­zí­ven fog­lal­koz­tat­ja az õ sze­mé­lye – e vé­le­mé­nyek­bõl és ag­go­dal­mak­ból la­punk a mi­nap nyúj­tott át egy szí­nes cso­kor­ra va­lót.
Míg Stohl sze­rin­tem az a lúzer, aki a két vé­gén éget­ve a gyer­tyát, a bul­vár­mé­dia ál­do­za­ta­ként ál­lo­má­so­zik a fel­szí­nes nyil­vá­nos­ság­ban, Al­föl­di évek óta mód­sze­re­sen és tu­da­to­san fel­hasz­nál­ja a te­le­ví­zi­ó­zást áhí­tott cél­ja el­éré­sé­re. Mint lát­juk, ez a cél a Bár­ka Szín­ház ug­ró­desz­ká­ját kö­ve­tõ­en a Nem­ze­ti Szín­ház be­vé­te­le volt. Eh­hez azon­ban a fe­lü­le­tes mû­velt­sé­gû Gyurcsány–Kóka–Hiller-kormányzatban nem lett vol­na elég a pusz­ta te­het­ség és az ide­o­ló­gi­ai el­kö­te­le­zett­ség. Ezt a „ter­mé­ket” struk­tu­rál­ni kel­lett, s ügye­sen szét­te­rí­te­ni a nyil­vá­nos­ság­ban, hogy ami­kor a di­rek­tor­ság be­kö­vet­ke­zik, tom­pí­ta­ni le­hes­sen a kul­túr­bot­rány po­li­ti­kai élét. Ez a pre­ven­ció – hi­á­ba olyan vis­­sza­fo­gott egy­elõ­re a kon­zer­va­tív elit – nem iga­zán si­ke­rült, Hille­rék még a pá­lyá­zat so­rán is a csa­lás gya­nú­já­ba ke­ve­red­tek, s a li­be­rá­lis mé­dia­mû­he­lyek a skan­da­lu­mot jobb hí­ján meg­pró­bál­ták el­te­rel­ni a je­löl­tek ne­mi iden­ti­tá­sá­nak irá­nyá­ba. Ho­lott az Al­föl­di-fé­le al­kal­mat­lan­ság a Nem­ze­ti Szín­ház ve­ze­té­sé­re nem ilyen ter­mé­sze­tû: hoz­zá­te­szem, a sze­xu­á­lis iden­ti­tás mel­lett még a po­li­ti­kai is má­sod­la­gos. Al­föl­di egy­sze­rû­en al­ka­ti­lag kép­te­len fel­nõ­ni eh­hez a fel­adat­hoz. Ko­moly­ta­lan. An­nak ide­jén ag­gód­tam ki­csit Jor­dán Ta­más mi­att is, hi­szen a mé­dia a fe­le­lõt­len já­té­kos imázsát köl­csö­nöz­te ne­ki – de sze­rin­tem Jor­dán nem­csak a gya­kor­lat­ban, ha­nem szim­bo­li­ku­san is jó di­rek­tor lett: nem ho­zott szé­gyent a nem­zet­re és kul­tú­rá­já­ra. Al­föl­di­ben nem lá­tom azt az alá­za­tot, hogy pél­dá­ul hát­tér­be tud­ná szo­rí­ta­ni sa­ját szí­né­szi és ren­de­zõi am­bí­ci­ó­it a ne­mes mis­­szió ér­de­ké­ben. Nem le­het azt sem kön­­nyû szív­vel mon­da­nunk, hogy raj­ta, szi­vár­vá­nyos elõ­é­le­te el­le­né­re is bi­zo­nyít­son – hi­szen a nem­zet szín­há­za nem kí­sér­le­ti te­rep. Ez a zak­la­tott elõ­é­let pe­dig ko­moly ag­go­dal­mak­ra ad okot a kó­dol­ha­tó jö­võt il­le­tõ­en.
Hang­sú­lyo­zom, nem olyas­mi­rõl van szó, hogy meg­je­le­nik-e egy szín­há­zi gya­kor­lat­ban mond­juk a ho­mo­sze­xu­a­li­tás vagy a ne­mi aber­rá­ció – Zsótér Sán­dor ilyen jel­le­gû mun­kás­sá­gát pél­dá­ul fi­gye­lem­re mél­tó­nak tar­tom. Al­föl­di af­fek­tá­ló, fér­fi­at­lan, fe­mi­nin stí­lu­sa a lé­nyeg szem­pont­já­ból épp olyan ér­dek­te­len, mint Stohl macsósága. Sok­kal in­kább az ag­gaszt: le­het-e a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tá­sa egy át­lát­szó, sar­la­tán élet­ve­ze­té­si pro­jekt ré­sze. Al­föl­di ugyan­is el­sõ­sor­ban nem a szí­ni szak­má­ban, ha­nem a kép­er­nyõn épí­tet­te fel ma­gát: ha kel­lett, po­li­hisz­tor­ként fes­te­ge­tett, mint Agárdy Gá­bor; ha kel­lett, Mi­ci­mac­kót ren­de­zett a Nagy Könyv­ben. Köz­szá­jon fo­rog­nak sze­rel­mi drá­mái, akár­csak fel­nõtt­ko­ri meg­is­mer­ke­dé­se édes­ap­já­val, a szo­ci­a­lis­ta hon­atyá­val. Az­tán egy pon­ton õ is reg­ge­li té­vé­mû­sort ve­zet, mint Stohl, még ké­sõbb Bu­ze­ra-sze­rû szörnyedelmekhez, Lu­ci­fer-show-hoz ad­ja a ne­vét, sõt be­ül a ho­ni mé­dia­tör­té­net egyik mély­pont­já­nak szá­mí­tó He­ti He­tes­be, ahol eny­hén szól­va meg­osz­tó te­vé­keny­sé­get fejt ki. Ezt a bal­lé­pést nem sem­le­ge­sí­ti, hogy ki­ne­ve­zé­sét kö­ve­tõ­en meg­vá­lik a gyurcsányista pro­pa­gan­da­mû­sor­tól. Gálvölgyi Já­nos Kos­suth-dí­ja után már tény­leg azon sem le­põd­ne meg az em­ber, ha Ké­ri Lász­lót kan­cel­lá­ria­mi­nisz­ter­ré ne­vez­nék ki, s Farkasházy Ti­va­dar len­ne az Ope­ra­ház új igaz­ga­tó­ja, ahol at­tól fog­va ki­zá­ró­lag Wag­nert ját­sza­ná­nak. A He­ti He­tes­sel egy idõ­ben azon­ban Al­föl­di nyo­mult a köz­szol­gá­lat­ban is; leg­na­gyobb szí­né­sze­ink­kel interjúzgatott, hogy meg­szok­juk a gon­do­la­tot: lám, Al­föl­di egyen­ran­gú ve­lük.
Utol­já­ra Kuncze Gá­bort si­ke­rült ilyen san­da mó­don fel­épí­te­ni a sem­mi­bõl – meg is it­tuk a le­vét. Al­föl­di azon­ban nem meg­fe­le­lõ sze­mély az át­masz­kí­ro­zás­ra, hogy ne a li­be­rá­lis kultúrkampf elõ­re­tolt ak­ti­vis­tá­ját lás­suk ben­ne. Már a leg­ele­jén szé­gyell­ni kez­di a nem­ze­ti jel­zõt; s vé­rig sért­ve a zon­go­rát ci­pe­lõ kor­társ drá­ma­írói de­rék­ha­dat, li­be­rá­lis sztár­író­kat kér fel da­rab­írás­ra. Kö­zü­lük Spiró György vér­pro­fi e mûnemben, a más­kü­lön­ben rop­pant te­het­sé­ges Par­ti Nagy La­jos ügyes mû­ked­ve­lõ, Ná­das Pé­ter és Es­ter­házy Pé­ter még az sem, mert írás­mû­vé­sze­tük ter­mé­sze­te olyan, amit ta­szít a szín­pad. Al­föl­di ta­lán nem ol­vas ren­des drá­ma­író­kat, Szakonyitól Tasnádin, Pozsgain és Egressyn át Háy Já­no­sig.
A Nem­ze­ti ügyé­ben nem­ze­ti kon­szen­zus szük­sé­ges, Al­föl­di pe­dig nem ren­del­ke­zik az egész nem­zet bi­zal­má­val. Az a mód, hogy Hiller Ist­ván jó­vol­tá­ból fél évig Jor­dán Ta­más­sal pár­hu­za­mo­san direktor­kodik, em­lé­kez­tet ar­ra az SZDSZ-es si­et­ség­re, ahogy Bá­lint And­rást igaz­ga­tó­nak ki­ne­vez­ték az el­sõ ka­pa­vá­gás­kor. Mint­ha be akar­nák be­to­noz­ni a rossz idõk­re. Ám elõ­re szó­lok, hogy fö­lös­le­ges pe­tí­ci­óz­ni: ez a ka­ma­ril­la­al­ku egy jö­ven­dõ pol­gá­ri kor­mány kul­tusz­mi­nisz­ter­ét sem­mi­re nem kö­te­le­zi. Al­föl­di alig­ha fog­ja ki­töl­te­ni hos­­szú man­dá­tu­mát. Egy ren­des or­szág­ban ugyan­is a Nem­ze­ti Szín­ház nem af­fé­le nem­ze­ti szín­máz.