„Nem szanatóriumba jöttek, hanem német koncentrációs táborba, ahonnan csak a kéményen át távozhatnak. Akinek pedig ez nem tetszik, máris megmarkolhatja a magasfeszültségű szögesdrót kerítést. Ha a transzportban vannak, tudniuk kell, hogy két hétnél tovább nincs joguk élni. A papok egy hónapig élhetnek, a többiek három hónapig.”
Karl Fritzsch SS-Hauptsturmführer üdvözlőbeszéde
„Az auschwitzi táborba kerülni annyi, mint meghalni.”
Janusz Pogonowski 1942. július 14-én kelt,
kicsempészett leveléből
Hitler a Molotov–Ribbentrop-paktum és a szeptember végén kötött német–szovjet megállapodás értelmében 1939 októberében beolvasztotta a Német Birodalomba a Németország fennhatósága alá került lengyel területek nyugati és északi részét, a maradékon pedig létrehozta a Birtokba Vett Lengyel Területek Főkormányzóságát. Az SS tömeges letartóztatásokat készített elő a kibontakozó lengyel ellenállás felszámolására, valamint a beolvasztott területekről a lengyel és a zsidó lakosság zökkenőmentes áttelepítésére a főkormányzóságba. Ennek kapcsán a sziléziai Breslau rendőr- és SS-parancsnoksága, amelynek élén Erich von dem Bach-Zelewski SS-Gruppenführer állt, 1939 és 1940 fordulóján tanácskozást szervezett, amelyre több magas rangú SS-tisztet meghívtak, többek között Richard Glücks SS-Oberführert, a koncentrációs táborok felügyelőjét is.
A megbeszélés témái közt első helyen az szerepelt, hol állítsák fel a hetedik náci koncentrációs tábort, azt, amelyben a letartóztatandó lengyeleket elhelyezhetik. A választás némi vita után a Krakkótól ötven kilométerre nyugatra (de már a Németországba beolvasztott lengyel Szilézia területén) fekvő Auschwitzra esett, mert vasúti csomópontnak számított, s minden égtáj felől jól megközelíthető volt.
Az erről szóló jelentés kézhezvétele után Heinrich Himmler birodalmi biztos 1940. február 1-jén parancsot adott, hogy a helyszínt bizottság vizsgálja meg. A bizottság alkalmatlannak találta a helyet a tervezett tábor létrehozására. Két hónap múlva, április 18-án és 19-én a sachsenhauseni táborparancsnok, Rudolf Höss Sturmbannführer vezetésével újabb helyszíni szemlét tartottak. Ez a bizottság is úgy találta, hogy mivel nincs megfelelő ivóvíz, s a mocsaras területen nem lehet egészségügyi szempontból elfogadható körülményeket teremteni, Auschwitzban lehetetlen kialakítani több ezer ember befogadására alkalmas tábort. Höss azonban végül felettesei elvárásának megfelelően fogalmazta át a jelentést. Április 27-én a Reichsführer irodájában megszületett a döntés arról, hogy Auschwitzban koncentrációs tábort állítsanak fel, amelynek élére Rudolf Hösst nevezték ki.
A láger létrehozására az első világháború előtt épült húsz, többségében földszintes házból álló volt osztrák tüzérlaktanyát jelölték ki, amelynek területéhez még a lengyel dohánymonopólium épületeit is hozzácsatolták. Első lépésként a helyőrségi templomról leszedték a keresztet, s a szentélyt a vízvezeték-szereléshez szükséges anyagraktárrá alakították át.
Hess és az általa kiválasztott öt SS-tiszt április 29-én érkezett meg Auschwitzba. Május 20-án Gerhard Palitzsch Hauptscharführer a sachsenhauseni táborból hozott magával 30 német foglyot, többségükben köztörvényes bűnözőket. Közülük Bruno Brodniewiczet jelölték 1-es számmal, s ő lett a tábor fogoly belső parancsnoka (Lagerältester). Annak tudatosítására, hogy a láger kapuját átlépő fogoly megszűnik ember, személyiség lenni, nevétől megfosztva számot kapott, amelyet kezdetben a ruhájára varrtak, tintaceruzával a testére írtak, később pedig a karjába tetováltak.
A tábor belső életének megszervezésébe, működtetésébe létrehozóik bevonták magukat a foglyokat is. Nélkülük megbénult volna az élet. A belső hierarchia élén a Lagerältester állt. A munkát a kápók irányították (az elnevezés az olasz „fej”, „főnök” szóból származik), akik az önálló munkacsoportok, kommandók élén álltak, a közvetlen munkavégzésért a „Vorarbeiterek” (előmunkások, kápóhelyettesek) feleltek. Az Oberkapo alá több munkacsoport tartozott.
Mind a kápó, mind a hálóhelyek felügyelője kegyetlenségével tűnt ki, de közöttük is voltak, akik megőrizték emberi arcukat.
Embervadászat Varsóban
Még nem fejeződött be a kijelölt terület táborrá alakítása, amikor 1940. június 14-én befutott az első, 728 embert szállító szerelvény. A vonat, amely még nem marhavagonokból állt, Tarnówból indult útnak. Kényszerű utasai azonban nem voltak mind tarnówiak. Wieslaw Kielar (A 290. számú auschwitzi fogoly visszaemlékezése című kötetet magyarul is napvilágot látott) és földalatti szervezkedés vádjával letartóztatott társai Jaroslawban éltek. Az 1943. július 19-én három társa sikeres megszökéséért megtorlásul tizenkettedmagával felakasztott, legendás hírnévre szert tett Janusz Pogonowski krakkói volt. A transzportot többségében tiltott határátlépés során elfogott vagy konspiráció vádjával letartóztatott fiatalok, továbbá néhány pap, tanító és több tucat tarnówi zsidó alkotta.
Kielar leírja, milyen kegyetlen módon „fogadták” őket Auschwitzban. A cél az első pillanattól kezdve az volt, hogy megtörjék valamennyiüket, s méltóságukat, reményüket elveszítő alázatos robotok legyenek, akiknek pusztulásáért nem kár. A külvilág felé azonban a táborparancsnokság szigorúan őrizte a látszatot: a meggyilkolt legközelebbi hozzátartozóit arról tájékoztatták, hogy a munkatábor lakója szívbajban elhunyt, s urnáját elhelyezték a láger mauzóleumában. A család kívánságára és költségére esetenként elküldtek egy urnát – valaki vagy valakik hamvaival. A fogoly egyik első kötelessége volt megadni legközelebbi hozzátartozója címét. Ez azonban elsősorban arra szolgált, hogy a „lágerszámot” zsarolni tudják: szökése esetén szüleit és testvéreit agyonlövik.
Az első napok (esetenként hetek) a „karanténban” azzal teltek, hogy kora reggeltől késő estig „gimnasztikáztak”. Volt, aki már ebbe belehalt. A hálóhelyeken törekké morzsolt szalmán oly heringsűrűséggel feküdtek egymás mellett az emberek, hogy nem tudtak megfordulni. A táborban az egyéni és közösségi gyötrés és megalázás napról napra újabb formáit, módszereit kísérletezték ki és alkalmazták. A napi élelem 400 gramm kenyér, csipetnyi margarin s alig egy liter felvizezett leves volt. Az előírás szerint a nehéz fizikai munkát végző fogolynak 2150 kalória járt a szükséges 4800 kalória helyett, az ülőmunkát végzők 1738 kalóriányi ételt kaptak 3600 kalória helyett. Ehhez is csak a szerencsésebbek jutottak hozzá. Nem csoda, hogy a foglyok számára a legnagyobb gyötrelmet az állandó éhség jelentette, mivel többségük az előírt szerény ételadagot sem kapta meg. Az éhen haltak száma mindvégig rendkívül magas volt.
Höss a július 18-án ellenőrzésre érkező Von dem Bach-Zelewskitől rövid időn belül utasítást kapott arra, hogy telepítsék ki a lengyel lakosságot Auschwitznak a tábort övező Zasole nevű külvárosából. Ezt követte Babice, Budy, Rajsko, Brzezinka, Broszkowice, Plawy, Harmeze lengyel lakóinak eltávolítása, illetve az egyes helységek részleges vagy teljes felszámolása, beleértve a lakóházak és a gazdasági épületek lebontását is. Így jött létre a tábor délről északig tíz kilométeres, keletről nyugatig négy kilométeres érdekterülete. Auschwitz vonzáskörzetébe azonban a teljes kiépültség után 39 altábor tartozott – a legtávolabbit Brünnben állították fel. Közülük 31 ipari konszerneknek és gyáraknak dolgozott. Többek között a Kruppnak, a Thyssennek és a Siemensnek.
Kilencszáznegyven augusztus 15-én érkezett Auschwitzba az első fővárosi transzport, amelyből 513 főt a varsói Pawiak börtön politikai foglyaként regisztráltak, további 1153 férfi az utcai embervadászatok során elfogottakból került ki. Az utóbbiakat anélkül vagonírozták be, hogy a Gestapo kihallgatta volna őket. Az embervadászat azt jelentette, hogy több utcát, teret lezáratott a megszálló katonai és rendőri hatóság, s az ott tartózkodókat rabomobillal beszállította a Pawiak udvarára. Ott igazoltatták őket, s minden további nélkül besorolták az Auschwitzba összeállított transzportokba. Ez a fajta kiszámíthatatlan terror egyrészt a polgári lakosság állandó megfélemlítését szolgálta, másrészt az így „vakon” elfogottak között biztosan akadtak olyanok, akik a földalatti ellenállás tagjai. Az embervadászat áldozatai közül csak azok menekülhettek meg, akik német érdekeltségű, kiemelten fontos üzemekben vagy hivatalokban dolgoztak.
Witold Pileckit, aki nem rendelkezett ilyen munkahellyel és „letartóztatásbiztos” igazolványnyal, a harmadik, szeptember 19-i embervadászat során fogták el. Ő volt talán az egyetlen, aki kereste az alkalmat, hogy az auschwitzi transzportba bekerüljön.
Harminckilenc őszén több földalatti lengyel katonai szervezett alakult a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió által legázolt Lengyelországban. Ezek kezdetben önállóan működtek. Az egyik legbefolyásosabb a varsói székhelyű Titkos Lengyel Hadsereg volt, amelynek élén Jan Wlodarkiewicz ezredes állt. A vezérkari főnöki tisztet mellette a negyvenéves Witold Pilecki, a 13. ulánusezred tartalékos főhadnagya töltötte be, aki cserkészként 1920-ban már részt vett a bolsevikok elleni háborúban, s 1939 szeptemberében a szovjetek fogságából szökött vissza Varsóba. Miután hírszerzőiktől tudomást szereztek arról, hogy letartóztatott bajtársaiknak koncentrációs tábort állítottak fel Auschwitzban, 1940 nyarán Pilecki meglepő javaslattal fordult parancsnokához: önként Auschwitzba megy, s a foglyok körében létrehoz egy titkos katonai szervezetet. Miután Wlodarkiewicz meggyőződött arról, hogy az ajánlat komoly, beosztottjával megbeszélte a részleteket, engedélyezte a nem mindennapi katonai vállalkozást.
Kilencszáznegyven szeptember 19-én a németek által Varsóban rendezett harmadik embervadászat során, amely egész városrészeket érintett, Pilecki – a hamis igazolványában szereplő név szerint: Tomasz Serafinski – elfogatta magát. Két nappal később csaknem ezredmagával Auschwitzba szállították. Kevés hiányzott ahhoz, hogy tervéből ne valósuljon meg semmi. Október 28-án, egy téliesen szeles, havas esős napon déli tizenkettőtől este kilencig álltak a foglyok vékony ruhájukban „apellre” felsorakozva az udvaron, mivel egy társuk eltűnt. A kilenc óra alatt kétszáz ember halt meg. A félig megfagyott Pileckit talicskán tolták be az éppen csak működő kórházba. A túlélők közé került.
Pilecki szigorú konspirációs elvek szerint kezdte meg a földalatti hadsereg szervezését. Céljául bajtársainak életben tartását tűzte ki. Ezt a gyakorlatban a plusz élelem- és ruhajuttatás ugyanúgy szolgálhatta, mint a lélekerősítő hírek terjesztése, a külvilág tájékoztatása a lágerben történtekről, s nem utolsósorban az, hogy külső támogatásra számítva ütőképes katonai egység megszervezése révén kellő időben felkészüljenek a tábor elfoglalására. Annak, hogy ezt a pillanatot a fogoly megérhesse, feltétele volt az olyan erkölcsi értékekhez való ragaszkodás is, mint a felebaráti szeretet, a hit, a szabadság ideája, a haza és a család iránti elkötelezettség.
Pilecki megvalósította alapcélkitűzését. Elsősorban egykori bajtársait bevonva létrehozott egy konspirációs hálózatot, amelynek a Katonai Szervezet Szövetsége nevet adta. Arra törekedett, hogy azokat szervezze be, akik az átlagos „lapátos fogolynál” több lehetőséggel rendelkeztek. Legelsősorban a szerveződő kórházra irányult a figyelme, mert az védelmet nyújtott a hideg ellen, több, tartalmas ételt, esetenként rejtekhelyet biztosított a rászorulóknak. Ezzel párhuzamosan a munkaelosztó, illetve az építési és a földmérő irodát igyekezett minél alaposabban feltérképezni. Ezeknek a munkatársai ugyanis szabadabb mozgásuk révén kapcsolatot tudtak teremteni a környékbeli lengyel vagy lengyel érzelmű sziléziai lakossággal. Ennek révén nyílt lehetőség a táborba élelmet, ruhát, pénzt és gyógyszert becsempészni.
Pileckinek egy idő után lehetősége nyílt arra, hogy különféle módon kapcsolatot teremtsen a külvilággal, s nemcsak a közeli Krakkóval, hanem Varsóval is. Így Wlodarkiewicz ezredesnek már 1940 novemberében el tudta küldeni első jelentését az auschwitzi lágerről s a létrehozott titkos katonai szervezetről. Későbbi jelentéseiben arról is beszámolt, miként építették ki a koncentrációs tábort megsemmisítő táborrá. Két év alatt majdnem ötszáz embert szervezett be.
Pilecki annak ellenére, hogy tevékenységét rendkívüli elővigyázatosság jellemezte, tudta, bármelyik pillanatban letartóztathatják. A táborban működő politikai osztály, amely tulajdonképpen a Gestapo meghosszabbított keze volt, hatalmas besúgóhálózatot működtetett, még a névtelen feljelentőknek is kirakott egy „feljelentő postaládát”, amelybe észrevételeiket bedobhatták.
A politikai osztály működésének eredményességét jelzi, hogy 1943 nyarán a szervezet több mint száz tagját felderítette, s közülük negyvenhetet kivégzett. A kivégzések a 11-es blokk udvarán napirenden voltak. Részben a belső engedetlenséget torolták meg tarkón lövéssel, másrészt pedig a politikai osztály megkapta a Gestapótól azoknak a foglyoknak a nevét, akiket megérkezésük után azonnal vagy néhány hét, hónap múlva agyon kell lőni. A kivégzések végrehajtója az esetek többségében Gerhard Arno Max Palitzsch volt, aki e célra külön rövid csövű hangtompítós puskát csináltatott magának. Palitzsch azzal dicsekedett, hogy egymaga huszonötezer emberrel végzett. Az biztos, hogy 1943. február 12-én, egyetlen napon 206 halálra ítélt lengyelt lőtt agyon a halál falánál.
Negyvenegy januárjában az IG Farbenindustrie nevű hatalmas vegyipari konszern azzal a tervvel állt elő, hogy az auschwitzi láger szomszédságában, Monowitzban (Monowicéban) műgumi- és műbenzingyárat, továbbá fegyverműveket épít. A Buna Művek közelében szerveződött meg az Auschwitz III. láger. A gyárkomplexum helyszínének megválasztása azt jelentette, hogy a termelést a foglyok rabszolgamunkájára alapozták. Teljesítményükért a konszern fizetett – az SS-nek.
A „halál falánál”
A bírósági vizsgálata során messzemenő együttműködést tanúsító Höss 1946-ban és 1947-ben már lengyelországi börtönében írt emlékirata szerint Himmler 1941 nyarán magához hívatta Berlinbe, s négyszemközt közölte vele: „A Führer elrendelte a zsidókérdés végleges megoldását. Ezt a parancsot nekünk, az SS-nek kell végrehajtanunk. A keleten felállított megsemmisítő helyek nem győzik a túlméretezett akciót. A végrehajtásra Auschwitzot jelöltem ki…” E találkozóra, amelyről nem maradt fenn írásbeli dokumentum, augusztus végén kerülhetett sor, amikor a Wehrmacht már mélyen benyomult a Szovjetunió területére, s a terrorkülönítmények (Einsatzgruppék) módszeresen gyilkolták a keleti zsidó lakosságot. Tény, hogy ezt követően kezdték el felépíteni a treblinkai, majdaneki, sobibóri, belzeci, chelmnói haláltáborokat. Miután ezek már készen állnak (vagy hamarosan elkészülnek), hozzák meg 1942 januárjában a döntést a Wannsee nevű tó partján álló SS-vendégházban tartott, minisztériumok közötti konferencián a zsidóság teljes kiirtásáról.
Negyvenegy októberében a táborba érkezett Hans Kammler mérnök, és azt az utasítást adta, hogy nem százezer, hanem kétszázezer hadifogoly befogadására képes tábort kell felépíteni Birkenauban. Olyan barakkokat kellett itt kialakítani, amelyek mindegyikében elfér 744 ember. A már épülő B I. tábort kétszeresére kellett tágítani. A főúttól és a vasúti rámpától jobbra kellett elkezdeni a B II., majd odébb a B III. tábor építését, a B I. tábortól balra pedig a B IV.-ét. Mindegyik tábort hatvanezer ember átmeneti befogadására kellett alkalmassá tenni. A 240 ezer ember élettere egy 2340 méter hosszú és 720 méter széles terület lett volna. Ezen helyezkedtek volna el a belül egymástól is elkerített „táborrekeszek”, szám szerint húsz. Kammler minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy a tábor nem hadifoglyoknak épül, hanem a kiirtásra ítélt európai zsidóságnak.
A B I. táboron kívül csak a hat részre osztott B II. tábort tudták teljesen felépíteni. Az itt elhelyezett első zsidó transzport 1943. február 21-én érkezett a csehországi Teresínből (Theresienstadtból), ezt követte öt nap múlva a cigány családok szállítmánya. A „Mexikónak” nevezett B III. táborrészt később kezdték építeni, és soha nem fejezték be. A B IV. csak terv maradt a náci rendszer összeomlása miatt.
A tábor építésére 1941. október 7-én 2014 szovjet hadifogoly érkezett a Birkenauban hirtelen felállított „orosz hadifogoly-munkatáborba”. Számuk november végére elérte a 12 ezer főt. 1942. március 1-jén már csak 945-en éltek közülük.
Tiltakozó légvédelem
Női részlegeket is nyitottak a tábor kiépítésének kezdetétől. Az első női transzport 1942. március 26-án érkezett Ravensbrückből, s még ugyanezen a napon Szlovákiából is érkeztek női rabok: pontosan 999-en. Ez volt az első transzport, amely kizárólag zsidókból állt. A nőkre ugyanaz a sors várt, mint a férfiakra. 1942. december 1-jén a női rabok száma 8232 volt, holott számozásuk alapján 26 ezren kellett volna lenniük. Ez azt jelenti, hogy 1942 tavaszától felgyorsult a gyilkolás üteme. Az 1942. április 17-én Szlovákiából érkezett 973 zsidóból százhúsz nap elteltével csak nyolcvannyolcan éltek, a két nappal később ugyancsak Szlovákiából érkezett vagonsor 464 zsidó „utasából” rövid idő múlva már csak tízen.
Negyvenkettő május 12-én érkezett az az első transzport – sosnowieci zsidó családok –, amelynek férfi, nő és gyermek tagjai a birkenaui tábor 1-es számú, gázzal töltött bunkerében haltak meg. Ezt a B III. tábor északkeleti szegletében alakították ki egy elhagyott parasztportán. Egyszerre 800 embert lehetett megölni a falai között. A holttesteket ekkor még elföldelték. Ettől a naptól fogva vált az auschwitzi haláltábor az európai zsidóság megsemmisítő táborává.
Himmler 1942 júniusában adta parancsba, hogy a Birodalmi Biztonsági Főhivatal által Auschwitzba küldött zsidókat azonnal meg kell ölni. Adolf Eichmann és hivatala mindent megtett a parancs végrehajtására. Az SS Gazdasági és Adminisztrációs Főhivatala viszont Oswald Pohllal az élen azt követelte, hogy a munkaképes foglyokat állítsák a hadigazdaság szolgálatába. Az ő álláspontja győzött. Ez a halálba vagonírozottak kis része számára az átmeneti megmenekülést jelentette, töredékének az életet.
Az 1942. július 11-én Szlovákiából érkező transzport volt az első, melynek tagjait a Pohl akarata szerinti szelekciónak vetették alá. 182 férfit és 148 nőt válogattak ki munkára, a többieket gázkamrába küldték. Ekkor már annyi volt az áldozat, hogy a holttesteket nem temették el, hanem hatalmas gödrökbe hányva elégették. A lángok oly magasra csaptak, hogy az a helyi légvédelem tiltakozását is kiváltotta.
Az az elv, hogy a foglyokat az eddiginél hatékonyabban kell a német hadigazdaság szolgálatába állítani, mivel a munkaképes német férfiakat tömegével hívták be a Wehrmachtba, bizonyos változást idézett elő a régi és a munkára szelektált új auschwitzi foglyok mindennapjaiban. A foglyok – a szovjetek és a zsidók kivételével – csomagot és pénzt kaphattak. De ennél több is történt. A haláltábor éléről távozott Rudolf Höss, aki visszatért Oranienburgba, és ismét a koncentrációs táborok főfelügyelője lett. A helyét 1943. november 8-án Arthur Liebehenschel Obersturmbannführer foglalta el.
A munkaképes foglyok egy részének helyzete ugyan könnyebb lett, de ez még nem jelentett létbiztonságot, s az újabb és újabb transzportok szelektálása és elgázosítása változatlan ütemben folyt.
Negyvenhárom májusában három földmérő, miután olyannyira leitatta SS-őrjét, hogy az a másvilágra is szenderedett, megszökött. Emiatt a földmérő munkacsoport minden tagját letartóztatták, s az akkor még Grabner által vezetett politikai osztály szigorú vizsgálatot rendelt el, noha a szökések miatti megtorlást ekkorra már eltörölték. Berlin ezúttal hagyományos példastatuálásra adott utasítást. Június 25-én tizenöt földmérőt agyonlőttek. Alig egy hónappal később, július 19-én elrendelték, hogy további tizenkét földmérőt az erre a célra felállított futballkapuszerű bitófára akasszanak fel. A kivégzésre a konyha előtti téren került sor, ahová apellre kivezényelték a foglyokat is. Az ítéletet maga Höss olvasta volna fel, de az első mondat után váratlan dolog történt. Az alig huszonegy éves Janusz Pogonowski, aki az első transzporttal Janusz Skrzetuski néven került Auschwitzba, tüntetően kirúgta maga alól a zsámolyt. Hogy a többiek ne tudják példáját követni, a hóhérok gyorsan kirántottak a többiek lábtámaszait. Az ítélet felolvasását befejezni nem tudó, zavarba jött Höss távozott a térről, míg a foglyok lélekben megerősödve tértek vissza barakkjaikba.
Witold Pilecki már nem lehetett tanúja az általa beszervezett Pogonowski hőstettének. Mivel tartott attól, hogy hamarosan letartóztatják, a Katonai Szervezet Szövetségének parancsnokságát biztos kezekben tudva, 1943. április 27-én, húsvéthétfőn megszökött. Sikeresen eljutott Varsóba, ahol személyesen számolt be Stefan Grot-Rowecki tábornoknak, a Honi Hadsereg parancsnokának arról, mi történik Auschwitzban. Azt is felvetette, hogy külső fegyveres erővel szabadítsák fel a tábort. Rowecki válasza az volt, hogy egy ilyen akcióval legfeljebb 200–300 embert tudnának megmenteni, százezret viszont kitennének az azonnali lemészárlás veszélyének. Pilecki 1944-ben végigharcolta a varsói felkelést. Fogságba esett. Szerencséjére nem Auschwitzba vitték, mint nem egy bajtársát, hanem előbb a lambsdorfi, majd a murnaui hadifogolytáborba. A háború után eljutott Wladyslaw Anders tábornok Olaszországban állomásozó II. lengyel hadtestéhez. Negyvenötben elkészítette beszámolóját auschwitzi tevékenységéről. Rádöbbenve arra, hogy a barna okkupációt Lengyelországban felváltotta a vörös megszállás, még az év végén hazatért. Bizonyára bekapcsolódott a kommunista hatalom elleni földalatti harcba, mivel 1948. március 3-án a körzeti katonai bíróságon több társával együtt megkezdődött a pere. Március 15-én mint „Anders kémszervezetének fizetett ügynökét” halálra ítélték, majd kivégezték. Michael Foot angol történész Pileckit a második világháború európai konspirációjának hat legkiválóbb tagja között tartja számon.
A zsidó dráma és a szabad világ
Bármely országból küldték is a zsidókat Auschwitzba, azzal áltatták őket, hogy keleten szervezett munkatáborokba mennek, s értékeiket magukkal vihetik. Így az orvosok műszereiket, a fogorvosok fogászati székeiket, a zenészek hangszereiket. A görög zsidók egy részével még szerződést is kötöttek, hogy a befizetett összeg fejében Ukrajnában telket, házat, boltot kapnak. Nyugat-Európában is pénzzé tetették értékeiket, hogy anyagi biztonságban készülhessenek „a nagy utazásra”. A pénz, az ékszer, a tartós élelmiszer, a ruha mind a Német Birodalom vagyonát gyarapította, s azt juttatta anyagi előnyhöz, aki a haláltáborban a gazdátlanná vált értékek birtokába jutott, lehetett az SS-tiszt, a gázkamrák és a krematóriumok működését biztosító Sonderkommando tagja vagy a „Kanadának” nevezett raktárban válogató fogoly.
Milliókat vagoníroztak be a halálba zakatoló szerelvényekbe. Azóta is újra és újra megfogalmazzák a kérdést: a szabad világ ne tudta volna, mi történik Auschwitzban? Pilecki jelentései Varsón keresztül eljutottak a londoni lengyel kormányhoz, amely más forrásokból is tájékoztatta a szövetségeseket arról, mi történik a lengyelországi zsidósággal. A Honi Hadsereg információs és propagandairodájának egyik munkatársa, Jan (Kozielewski) Karski 1942 őszén, miután saját szemével győződött meg, mi folyik a varsói és az Izbica Lubelska-i gettóban, kijutott Londonba, s nemcsak az emigráns lengyel kormány miniszterelnökének, Wladyslaw Sikorski tábornoknak, hanem az angol kormány munkatársainak és helyi zsidó szervezeteknek is beszámolt a náci tömeggyilkosságokról. Hasonló céllal járt az Egyesült Államokban, ahol maga Roosevelt elnök is fogadta őt. Missziójának nem volt kézzelfogható eredménye. Churchill kijelentette, az a legnagyobb segítség a zsidóságnak, ha legyőzik a Német Birodalmat. Az Egyesült Államokban egyenesen megtiltották Stepan Wise rabbinak, a Zsidó Világkongresszus elnökének, hogy közhírré tegye a zsidóság elleni gaztetteket, mivel minden erőt Németország és Japán legyőzésére kell összpontosítani. A Vörös Hadsereg stratégiai tervei között sem szerepelt a haláltáborok felszabadítása. Ha egy-egy az általa elfoglalt területen volt, akkor az természetesen felszabadult. Annak, hogy Sztálin 1944 nyarán leállította Lengyelország területén az offenzívát, s helyette – a Balkánon akarva döntést kicsikarni – az átcsoportosított erőket a román fronton vetette be, nemcsak Varsó esett áldozatául, hanem bizonyos fokig Auschwitz is.
Az Auschwitzba hurcolt zsidók és nem zsidók számára az is segítséget jelentett volna, ha az ottani SS-laktanyát vagy a krematóriumokat bombázzák. Ha a közeli Buna Művek bombázására képesek voltak az Észak-Itáliában felszálló angol és amerikai gépek, az auschwitzi célpontok lerombolását is meg lehetett volna kísérelni. Ha a légi hadjárat, amelyben Pilecki reménykedett, kivitelezhetetlen volt is, propaganda-hadjáratot még lehetett volna folytatni. Nem maradt volna hatástalan, ha a BBC a kicsempészett információk alapján nap mint nap hírt ad arról, hogy éppen mire készülnek a haláltábor vezetői. De a világ közvéleményének hírekkel történő szőnyegbombázása is elmaradt. Így azt sem tudhatta meg, amiről a Pilecki által létrehozott szervezet az SS bizalmas adataihoz hozzájutva pontosan tájékoztatta a külvilágot: 1944. augusztus 22-én az Auschwitz I. főtáborban 15 971 fogoly, az Auschwitz II. (birkenaui) táborban 19 424 férfi és 39 234 nő, az Auschwitz III. (monowicei) táborban 30 599 fogoly van még életben; közöttük hozzávetőleg negyvenezer volt a magyar…
Az Auschwitzról szóló hírek az éteren keresztül Magyarországra is csak szórványosan jutottak el. De 1944 májusában mind a magyar állam, mind a magyar zsidóság felső vezetői közvetlen forrásból szerezhettek tudomást Auschwitzról. Az 1944. április 7-én a birkenaui táborból megszökött két szlovákiai zsidó fogoly, Walter (Vrba) Rozenberg és Alfred Wetzler már a hónap végén Zsolnán részletes beszámolót készített megdöbbentő tapasztalatairól, élményeiről. Nyilvánosságra hozatalának a magyarországi népirtás megakadályozása lett volna a célja. Az Auschwitzi jegyzőkönyv néven ismertté vált fontos dokumentum, bár eljutott Magyarországra, csak szűk körben, szinte szamizdatként terjedt. Olyannyira, hogy teljes változata csak hatvanegy évvel később látott napvilágot. Ekkor is megdöbbentően visszhangtalanul. A Múlt és Jövő kiadó által megjelentett dokumentumhoz kísérőtanulmányt író Haraszti György a következőkben látja az Auschwitzi jegyzőkönyv lényegét és jelentőségét: „Az Auschwitzi jegyzőkönyv jóvoltából a magyar zsidóság csúcsképviselői (és a legfelső magyar egyházi és világi vezetők!) … legkésőbb május első felében tudomást szereztek arról, hogy milyen sors vár a magyar zsidókra. A legkülönbözőbb megfontolásokból elmulasztották időben informálni, mozgósítani az érintett zsidó tömegeket, a hazai és nemzetközi közvéleményt, valamint a szövetséges és semleges országok politikai-katonai vezetőit. A jegyzőkönyv júniusi kamarillapolitikai terjesztését tanulmányozva megkerülhetetlen a kérdés, hogy – bár Horthy, a magyar vezető réteg és a diplomáciai testület több tagja 1944-ben már amúgy is ismerte a végső megoldás lényegét – vajon a magyar, de bizonyos vonatkozásban még az ez idő tájt velük szorosan együttműködő zsidó vezetők is, érzékelvén a jegyzőkönyvekben foglaltak igazságtartalmát, a rájuk és közösségükre váró borzalmakat, helyesen mérték-e fel annak jelentőségét, hogy a korabeli piártechnika lehetőségeit felhasználva olyan eszköz került a kezükbe, amelynek megfelelő formában (kül- és esetleg belföldön) történő mielőbbi közzétételével talán meggátolhatnák, de legalábbis késleltethetnék a gyilkos tervek kivitelezését.”
Szappan és törülköző
Negyvennégy május elején Himmler leváltotta a tábor éléről Arthur Liebehenschelt, mert úgy tartotta, hogy tapasztalatlansága miatt nem tud megbirkózni a közeljövőben rá váró feladattal. A feladat a magyar zsidóság kiirtása volt. A korábbi posztjára visszakerült Rudolf Höss azonnal rendbe hozatta a 4-es számú krematóriumot, és megjavíttatta a 2-es számú, már használaton kívüli gázkamrát, továbbá hatalmas vetkőzőbarakkot építtetett. Arra számítva, hogy a krematóriumok kapacitása így is kevésnek bizonyulhat, a közelükben négy hatalmas gödröt ásatott a tetemek elégetésére. Adolf Eichmann is Birkenauba érkezett az úgynevezett „Höss-akció” előkészületeinek ellenőrzésére.
Május 16-án futott be az első halálvonat Magyarországról, amelyet ettől kezdve heteken át két–öt, egyenként 40–50 vagonból álló szerelvény követett – vagononként száz emberrel. Így volt nap, amikor huszonötezer ember válhatott füstté. Volt, amikor arra se maradt idő, hogy a Sonderkommando és az SS erre kijelölt tagjai eljátsszák a szokásos színjátékot: szappant és törülközőt adjanak a fürdőbe, vagyis a gázkamrába terelteknek.
A legújabb kutatás szerint az Auschwitzban különféle módon meggyilkoltak felső határa 1 470 000 fő, s közülük 1 363 000 a zsidó. Az alsó határ számadata: 1 100 000 ember, akik közül 960 000 volt zsidó. (Höss a háború utáni kihallgatásai során hárommillió áldozatról beszélt.) 1944. május 5. és július 8. között 437 402 magyar zsidót deportáltak Auschwitzba, a magyarországi zsidóság több mint felét. Közülük húszezren élték túl a haláltábort.
Utóhang. Stanislawa Rachwalowa, aki az auschwitzi poklot megjárva élte túl a háborút, nem tudott beletörődni abba, hogy a hitleri rendszert a sztálini váltja fel Lengyelországban, ezért belépett a kommunista hatalom ellen küzdő Szabadság és Függetlenség (WiN) nevű földalatti szervezetbe. Letartóztatása után a krakkói Montelupi utcai börtönbe került. 1946-ban itt, a börtön zuhanyozójában találkozott az egyik leghírhedtebb női kápóval, Marie Mandellel. A kommunista bíróság mindkettejüket halálra ítélte.
Vlagyimir Putyin
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
