Törvényszerű a hibapont

Férfi kézilabda-válogatottunk szépen, szomorúan és dolga- végezetlenül búcsúzott a norvégiai Európa-bajnokságtól, hiszen csütörtök délután ugyan 31-28-ra legyőzte az Eb-címvédő Franciaország – amúgy fékezett habzású – alakulatát, de így is csak negyedikként zárt a trondheimi középdöntőben, és késő estére nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel már január 25-én befejeződött számára az egyébként csak augusztus 8-án kezdődő pekingi olimpia. Mondhatnánk, csak egyszer kellett volna, hogy szerencsénk legyen. Vagy inkább hogy ne legyen iszonyatos balszerencsénk. De a magyar–svéd, a svéd–spanyol, a svéd–német, sőt pár száz kilométerre délebbre, Stavangerben a horvát–norvég mérkőzésen is a skandinávokat segítette Fortuna, ők kaparintották meg az Európát megillető két kvótát az olimpiai selejtezőre, így ma 13 órától Lillehammerben gálázhatnak az 5–6. helyért.
Pedig a svédeknek, ha nem egyenlítenek a mieink ellen az utolsó másodpercekben, ha nem dobhatnak győztes gólt az üresen tátongó spanyol hálóba 59-59-nél, ha nem ússzák meg a németek ellen kétgólos veréssel, a magyarok mögött lett volna a helyük. De mi se áltassuk magunkat: az Izlandtól elszenvedett 36-28-cal csapatunk saját sorsát rontotta meg, hiába produkált a további öt alkalommal jót vagy kiválót. Ha akkor csak négy góllal kap ki – ami szintén felért volna egy lidércnyomással –, a svéd–német derbin elméletben sem létezhet számunkra kedvezőtlen végkifejlet, biztos a harmadik hely. Csakhogy egy csapat világversenyen elért eredményét alapvetően legrosszabb játéka határozza meg, nem a legjobb, hiszen továbbjutni sokszor kell, kiesni, ha úgy tetszik, esélyt veszteni ellenben általában csak egyszer lehet. És ahol kicsi a merítési lehetőség, aránytalanul kevés emberen aránytalanul sok a teher, ott törvényszerűen jön be a hibapont. Kontrasztként persze ott a spanyolok és a franciák legyőzése, de ismerjük el: előbbieket valószínűleg csak a nyitónapon sikerülhetett megverni, mert lesajnálták a magyarokat, utóbbiaknál pedig csupán perceket töltött együtt a pályán a két nagyágyú, Karabatic és Narcisse, de abban a közel negyedórában 9-2-re taroltak. Úgyhogy a két állítás egyszerre igaz: a negyedik, azaz az összesített 7–8. helyezés a realitás, mégis balszerencse, hogy nem lett jobb.
Skaliczky László szövetségi kapitányt sem az önsajnálat vagy az önfelmentés vezette, amikor így értékelte az Eb-t: „Az izlandiak megtehették, hogy csak ellenünk készültek, előző nap a németek elleni meccset fel is adták, és ez bejött nekik. Nálunk viszont ilyesmiről szó sem lehet. Mi minden mérkőzésre odatesszük magunkat, legalábbis megpróbáljuk, de ehhez kevesek vagyunk. Hallottam, nyolcgólos vereségünk után egyesek motivációs problémákról beszéltek, de én állítom, az erő hiányzott. A második félidőben képtelenek voltunk lábbal követni az ellenfelet, nem véletlen, hogy a tavalyi vb-n is az ötödik meccsre fogytunk el. Akkor is, most is a saját kezünkben volt a sorsunk, de nem éltünk a lehetőséggel.”
Kísérteties az egybecsengés Németh András decemberi szavaival, ő azóta már nem is női kapitány. Skaliczky szerződése sikeres kvalifikáció esetén az olimpiáig szólt, neki tehát le sem kellene mondania. Mivel a csapat csak ma tér haza, egyelőre felesleges a hogyan továbbot találgatni, illetve annyi bizonyos, hogy a válogatott számára a júniusi vb-selejtező a következő feladat, a párharcokat vasárnap sorsolják Lillehammerben.
Ahol ma Horvátország–Franciaország és Dánia–Németország elődöntőket rendeznek. Nem vitás, megvannak nélkülünk, mint ahogy mi is kénytelenek leszünk meglenni Eb és olimpia nélkül.