(környezettudatos legyek-e )

Én nem tudom, hogy a műanyag, az üveg- és a papírhulladék úgynevezett szelektív gyűjtése mennyiben befolyásolja földünk jövőbeni állapotát. Nyaranta Csopakon a füredi székhelyű ProBio nevű cég intézi a szemétügyeimet. Százhúsz literes holland gyártmányú kukánk van, a kukáskocsi kedden és szombaton menetrendszerű pontossággal üríti, ezért a szolgáltatásért én – ugyancsak menetrendszerűen – fizetek. Ha netán túlságosan sok hulladék gyűlik össze, a ProBiónál néhány száz forintért vásárolni lehet speciális nejlonzsákokat, emblémával, amelyekbe beletölthető a plusz-szemét, s amit aztán a kukások vonakodás nélkül elszállítanak. Szelektálásra ebben a rendszerben nincs lehetőség, legyek bármily környezettudatos.
Némi idővel ezelőtt örömmel fedeztem fel a falu túlsó végében, a polgármesteri hivatal közelében egy konténert, oldalán a jövőt szolgáló felirattal és bedobónyílásokkal: üveg, papír, műanyag. Naná, szorgalmasan gyűjtögettem az ásványvizes, feldolgozásra méltó palackokat, a letéti értékkel nem rendelkező üvegeket és a hírközlésileg, leleplezésileg elavult sajtótermékeket. Ezeket kocsin elszállítottam a gyűjtőhelyre, azzal az elégedett érzéssel, hogy végre tettem az emberiségért valamit. Pillepalackból egy hét alatt húsz-harminc is összegyűlt, ezeket egy – százötven forintért vásárolható – erős nejlonszatyorban tároltam, majd azokat kiürítve súlyosabb holmik vásárlásakor használtam a továbbiakban. Ez a rendszer előszezonban, májusban, júniusban kifogástalanul működött, mígnem egyszer a műanyag rekeszt megtömve találtam, s az egész konténer a huzamos csúf kiürítetlenség bélyegét viselte. Ezért palackjaimat a nejlonzsákban a szelektív hulladékgyűjtő talpazatára helyeztem el. Ez aztán négyszer megismétlődött egymás után, s az ötödik alkalomra kifogytam a megfelelő méretű zacskóból, s úgy véltem, az utolsót jogos megtartanom magamnak. Másrészt némi undort és helytelenítést váltott ki belőlem a sokszoros kiürítetlenség nemtörődömséget árasztó látványa. Ezért némi ingerültséggel szelektált pillepalackjaimat a konténer mellé ürítettem, ezzel mintegy figyelmeztetni remélve a rendszer működtetését elhanyagoló illetékeseket. Tettemet jogos állampolgári elégedetlenségnek érezve ültem vissza a kocsiba, s felvetődött bennem a kérdés: egyáltalán érdemes-e arra pazarolnom az időmet, energiámat és kilencvenötös oktánszámú benzinemet, hogy hulladékot szelektáljak.
Még eme gondolatsor végére sem értem, amikor a mögém álló, az utamat elzáró, önkormányzati emblémával díszített furgonból két önkormányzati pólót viselő férfiú pattant ki. Felelősségre vontak, hogy mertem a „szemetet” csak úgy a földre önteni. A teli tartályra mutattam, de szigoruk nem enyhült. Miért nem hagytam itt a nejlonszatyorral együtt? – róttak meg, s hozzátették, ha még egyszer rajtacsípnek, büntetést szabnak ki rám. Na fene, mondtam, megbüntetnek azért, mert kilométerekről idejövök, hogy szelektív kötelezettségemnek eleget tegyek? Nem volna ildomosabb még néhány konténert elhelyezni a faluban, vagy ezt az egyet megfelelő tempóban üríteni? Közölték, mindez nem rajtuk múlik. Majd, most utoljára, büntetés nélkül utamra engedtek.
Most azon tűnődöm: nem volna-e egyszerűbb a halbelsőséggel, ételmaradékkal, krumplihéjjal együtt saját kukánkba üríteni a pillepalackokat, a szabad sajtó termékeit meg a betét nélküli üvegeket? Van-e értelme környezettudatos polgárrá válnom, mint egy biciklistának, én nem tudom…