A botrányos látkép a balatoni műútról kifejezetten feltűnő: Ranolder János egykori veszprémi püspök késő klasszicista villája tető nélkül, az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva várja a dicstelen véget. Évek óta áll így a hegyoldalt uraló pompás épület, egyelőre dacolva a pusztulással, ám nem kétséges, ha emberi kéz nem avatkozik közbe, előbb-utóbb kénytelen lesz feladni a küzdelmet. A tulajdonosi gondatlanság joggal háborítja fel a szemtanút, különösen akkor, ha tudja, hogy a tető megbontása, de akár teljes eltüntetése sajnos régi bevált módszere mindazoknak, akik meg akarnak szabadulni a tulajdonukban lévő, felújítás esetén irdatlan mennyiségű pénzt felemésztő műemléktől. Ha az állagromlás nyomán az épület életveszélyessé válik, már a műemlékesek sem nagyon tehetnek semmit, a házat mások testi épségére hivatkozva el lehet tüntetni a föld színéről. Láthattuk, hogyan alkalmazták a receptet a két és fél éve ledózerolt, eredetileg klasszicista budapesti Király utca 40. esetében. De nem véletlenül aggódnak olyan sokan a szintén a fővárosban, a Dózsa György út 74. alatt található Csengery-villáért, amelynek tetőzetét még 2016 őszén, tehát a rossz időjárás beállta előtt közvetlenül bontotta le az egyiptomi tulajdonos, Youssef Takla cége, a Zenobia Hungary Kft.
A szebb napokat látott Ranolder-nyaraló a história szerint a veszprémi főpásztor egyik bérmakörútjának köszönheti létét. A püspök Badacsonyban fölment a hegyre, a bazalttornyok alá. Mindaddig azt hitte – írja Eötvös Károly a Balatoni utazásban –, hogy Nápoly és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Amikor körülnézett, magához intette jószágkormányzóját, és azt mondta: „A mi országunk a legszebb ország, s ez a hely, ahol állunk, a világ leggyönyörűbb vidéke. Ide építsetek nekem lakóházat, s fölöttem, a bazalttorony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözítőnk emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket, és tanítsátok meg az embereket az okos szőlőművelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói ezren és százezren jönnek ide majd, hogy amikor már minden szépet láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!”
A kereszt ma is ott áll a bazalthalmok felett; megérkezve a Ranolder-villa romjaihoz viszont nemcsak a megjósolt külföldieket, de egy árva lelket sem láttunk a csupaszra vetkőztetett téglafalak közelében. Az 1864-ben Szentirmay József tervei alapján emelt, eredetileg finom lejtésű tetővel borított nyaralónak, amelynek az államosítást követő legutolsó tulajdonosa a Badacsonyi Állami Gazdaság volt, a belsejét is szinte teljesen szétverték: se ajtó, se ablak, az emeletre, de még a földszintre sem lehet fölmenni, csak a pinceszintről tudjuk megbámulni az űrt, a fölöttünk néhány födémdarabra támaszkodó belső falakat. Az épület mögött a hegyből kifaragott néhány négyzetméternyi területecskét látunk; nemrégiben kotorhatták ki, állaga alapján ezt sejtjük. Hamarosan többet is megtudunk váratlanul mellénk szegődő önkéntes idegenvezetőnktől. Sok száz köbméternyi bazaltkövet bányászott ki a hegyből a legutolsó tulajdonos, a házat és a telket 2008 óta birtokló, Póczik Péter vezette Ranolder Badacsony Kft., így akarván megnagyobbítani a pince szintjét. Ehhez általános meglepetésre akkor engedélyt is kapott, holott 1964 óta törvény tiltja a tanúhegyek bazalt- és bazalttufakőzetének kitermelését és elhordását, ráadásul a nyaraló a legszigorúbb jogszabályokkal védett Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban fekszik. Az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) időközben jóváhagyta a villa – jelentős beavatkozást igénylő – üdülővé alakítását. Kis Péter építész, megváltoztatva az eredeti architektúrát, panorámaablakot tervezett az épület lábazatához, az emeleti vaskorlátos erkély helyére pedig az egyébként a Balaton menti településkép természetes részét képező (jelen esetben azonban történetileg idegen) faverandát kívánt emelni. A munkálatok megkezdődtek ugyan, ám a KÖH az engedélyt kénytelen volt visszavonni, ugyanis hozzájárulása nélkül elbontották a nyaraló fából készült, eredeti belső lépcsőházát.
A munka hamarosan leállt, a püspöki nyaraló pedig ott maradt fedél nélkül, a későbbi tervezgetések megragadtak az ötletelés szintjén. Mindebben közrejátszhatott az is, hogy a rövid ideig üzlettárs Póczik Péter és Laposa Bence útjai elváltak, előbbi viszont még hosszú időn keresztül birtokolta a neves bormárkanevet, a „Laposát”. Erről áldatlan pereskedést követően Póczik aztán kénytelen volt lemondani, ráadásul pénzzavarba keveredve nemrégiben Badacsonyt is elhagyta.
A miniszterelnök veje, Tiborcz István érdekeltségébe tartozó BDPST Ingatlanforgalmazó és Beruházó Zrt. információink szerint idén júniusban banki követelésként vette meg a Ranolder-villát és a hozzá tartozó birtokot. Az önkormányzat ugyan hivatalból elővásárlási joggal rendelkezik, ám ettől elállt. A polgármester, Krisztin N. László kérdésemre ezt azzal indokolta, hogy nincs százmillió forintjuk a vételár kifizetésére és további pénzük sem a felújításra.
Az adásvétel könnyen lehet, hogy megmentette a kibelezett épületet a végső pusztulástól. Tiborcz István ugyanis valószínűleg a mielőbbi felújításban és hasznosításban érdekelt, másrészt apósára való tekintettel egyelőre azt a blamázst sem engedheti meg magának, hogy országosan ismert műemlék omoljon össze a keze között. Hogy tervei vannak a villával, az azokból a rendszerbe összeálló tranzakciókból is kitűnik, amelyek részeként a kormányfő bizalmasai épített örökségünk becses darabjait a „nemzeti burzsoázia” megteremtésének ürügyén összevásárolják. Persze nem marad feltétlenül örökre a birtokukban: a részben EU-támogatással véghez vitt felújítást követően esetleg – talán ez lesz a sorsa a Ranolder-nyaralónak is – tetemes haszonért továbbadják.
Csak emlékeztetőül: lassan két éve már, hogy Tiborcz István belevágott nagy kastély- és villaprojektjébe. Ezek megvásárlásában központi szerepet játszik a BDPST Ingatlanforgalmazó és Beruházó Zrt., amely, mint Bódis András Heti Válaszban napvilágot látott írásából kiderül, hivatalosan egy Szabó, illetve egy Tóth nevű ember nevén van, ám a bejegyzéshez szükséges illetéket Tiborcz számlájáról utalták át. A rendkívül bonyolult, adásvételekkel, vállalatalapításokkal kísért művelet révén így-úgy Tiborcz István és a vele „együtt munkálkodó” jordániai üzletemberek érdekeltségeinek közelében landolt többek között a turai Schossberger-kastély, a Városligeti fasori Spitz-villa, a bodajki Hochburg–Lamberg-kastély, az azóta hivatalosan továbbadott Postabank-székház, a seregélyesi kastély, a hőgyészi Apponyi-kastély, a félkész Hotel Visegrád. A másik nagy vásárló a miniszterelnök közismert barátja, Mészáros Lőrinc, aki szinte az összes Balaton-parti településen megvetette már a lábát, szállodák, kempingek garmadája tartozik hozzá Balatonalmáditól Tapolcáig és Hévízig.
Tiborcz és Mészáros bekerítő hadműveleteik során nemegyszer válnak közeli szomszédokká a Balaton vidékén. Így történt ez például Keszthelyen, ahol éppen két éve szerezte meg Tiborcz István a jachtkikötőt, hogy nem sokkal később megérkezzen Mészáros is, és felvásárolja a patinás Hullám, a Balaton, illetve a Helikon és a Via szállodát. Hasonló módon „találkoztak” a Badacsony vidékén: az egykori badacsonyörsi kocsma régi emeletes épülete ma már felújítva Mészáros panziója, de övé a korábban Leisztinger Tamás birtokolta helyi kemping, a Badacsonyi Pincegazdaság (vele a zánkai borhotel). Ha megállunk a bazalttornyok mentén a Balaton felé nézve, jól látszik a pincegazdaság és az úgynevezett Esterházy-pince, amely pedig a Ranolder-villa mellett nemrégiben jutott Tiborcz István érdekeltségébe.
Mindez önmagában persze nem baj, ám a legvadabb egész pályás letámadásokat idéző, a közvéleményt egyre inkább foglalkoztató vásárlássorozat felettébb gyanús. Nemcsak a kettejük közti összekötő kapocs, a kormányfő személye, hanem sokkal inkább a kiskapuk lehetősége miatt. A műemléki ingatlanok felújításának költsége ugyanis egy parlamenti döntés értelmében ma már levonható a társaságiadó-alapból. Vagyis, ahogy az LMP képviselője, Sallai R. Benedek logikusan rátapintott a következményekre: „A kastélyok felújításának technológiai feladatai ellenőrizhetetlenül sok pénzt igényelnek. Ez tökéletesen alkalmas adócsalásra. Ide bármennyi költséget el lehet számolni.”
Ha az országos érdeket nézzük, egyik szemünk sír tehát, a másik nevet. Örülünk annak, hogy műemlék épületeink egy része, így remélhetőleg a Ranolder-villa is megmenekül a pusztulástól, ugyanakkor az átláthatatlan folyamatok, a mohó, egyben rejtélyes szerzési vágy, a csalás lehetősége előtt megnyitott kiskapuk hosszabb távon az ország balkáni jellegét erősítő áldatlan gazdasági háborúk, váratlan leszámolások rémképének lehetőségét vetítik elénk.
