Ismerve, tapasztalva legendás elzárkózását, nem csoda, ha leizzadtam, amikor néhány nappal a nagy nehezen kiharcolt találkozónk előtt csöngött a telefon, és ő szólalt meg a vonal másik végén.– Már azt hittem, le akarja mondani – mondtam megkönnyebbülten, amikor kiderült, nem is engem akart hívni. Mire ő:– Tényleg, akkor hát itt a remek alkalom Azok közé az emberek közé tartozik, akiknek mindig huncut nevetés csillog a szemükben.
Keveset szól, de a mondatai – akárcsak a rajzai – tömörségükkel, jól megválogatott elemeikkel sokkal többet mondanak, mint a fecsegő körmondatok. Kész szerencse, hogy beszélgetésünk alatt végig velünk marad a felesége, Mária – akivel hatvankét éve házasok –, mert így legalább olyan emlékek is előkerülnek, amelyeket ez a szemérmes művész sosem húzott volna elő.
A kitartást, csakúgy, mint a jókedvet, otthonról hozta Sajdik Ferenc. Apja, a sztárzsoké igazi bohém volt, aki miatt egy időben folyamatosan költözött a család. Egészen addig, amíg a földrajziak után a családi kötöttségeket is meg nem unta, és – egy hónappal azután, hogy Görögországban sátrat vertek – tovább nem állt Dániába, ahová már nem utaztatta magával a famíliát, mondván, oda nem lehet nőket vinni.– Nagy huncut volt, de anyánk és őközötte soha egy rossz szót nem hallottunk gyerekkorunkban. Később aztán annál többet – mondja Sajdik Ferenc, és összenevet az asszonnyal, aki, mint annyi minden másnak, ennek is tanúja volt az együtt töltött évtizedek alatt.
– Amikor 1941-ben elfoglalták Dániát, kitették onnan apámat, minket pedig Görögországból küldtek haza, mert Magyarország ellenséges ország lett. Végül Dunakeszin egyesült újra a család – meséli Sajdik.Mária tizennégy éves volt, Ferenc tizenhat, amikor először találkoztak. Onnantól kezdve csak a katonaság választotta el őket két évre. A fiatalasszony az esküvő után aztán beköltözött az igencsak különleges Sajdik família dunakeszi otthonába.– Hatalmas ház volt, abból a pénzből vették, amelyet apósom kapott, amikor megnyerte az 1925-ös derbit – meséli Mária. Az egykori balerina „mami” egy időben kénytelen volt letiltatni a családfő fél fizetését a zsokéklubon keresztül, miután a papa elfelejtett pénzt küldeni. – Azt mondták, anynyi pénzből, amennyit apósom megkeresett, három pesti bérházat is vehetett volna, de jó, hogy ez a nagy dunakeszi ház összejött belőle, mert amije volt, mind elköltötte – mondja Mária, Sajdik Ferenc pedig hozzáteszi:– Horthy Jenő, a kormányzó bátyja volt apám trénere, aki egy idő után félrerakatta a fizetését, mert nem bírta nézni, hogy mit pazarol.
Szemmel láthatóan sokkal szívesebben mesél a családjáról, mint saját magáról. Mint annyi képzőművész, ő is a képeit tolja maga elé: beszéljenek azok róla. Ahogy lapozgatok, az elém tett paksamétából kihullik egy karikatúra. Két vadász egy bokor mögött, lesben. Az egyik rászegezi a fegyverét a tisztáson üldögélő, tájképen dolgozó festőművészre, az aláírás pedig a következő: Ha lepuffantom, biztos fölmegy a képeinek az ára Én pedig éppen azon tanakodtam idefelé, milyen ritka, hogy egy képzőművészt már életében a legnagyobb elismerés övezi, hiszen általában csak a haláluk után nő meg az ázsiójuk.
Sajdik Ferenc pedig az összes létező díjat megkapta már, generációk nőnek fel a rajzain, az általa megálmodott mesevilágból játszóteret építettek, ő az egyetlen magyar karikaturista, akinek állandó tárlata van Vácott, nyolcvanöt évesen rajzfilmsorozatra kérik fel, Bázelben, a világ egyik legnagyobb karikatúramúzeumában ott van a halhatatlanok panteonjában, mégis rettegve menekül a rivaldafény elől. Ahelyett, hogy értékelné, hogy értékelik, elbujdosik; még a családi képeken sem szívesen szerepel. Mikor arról kérdezem, nem örül-e annak, hogy szeretik, az örökös mosollyal a szája szegletében csak annyit mond: – Jobban örülök neki, mintha leköpnének az utcán – Feri egy kettős alak. Mindig csöndes volt, évekig járt hozzám, és semmit sem tudtam róla – meséli a felesége, ő pedig csendben hozzáteszi:– Aztán, amíg katona voltam, egyszer összefutott a bátyámmal, az meg mindent elfecsegett, amit nem kellett volna A bátyja meg ő, bár egész életükben szerették egymást, mindig szemben álltak politikailag.
– Én cserkész voltam, ő pedig az ellenkező oldalon állt. Egy ideig próbáltuk egymást meggyőzni, de miután egyszer odáig mentünk, hogy birokra keltünk, beláttuk, hogy ennek semmi értelme. Attól kezdve nem beszéltünk politikáról. Lehülyéztem, hogy miket beszél, ő lehülyézett engem, és azzal el is volt intézve. 1948–49-ben aztán rettenetes hidegháború kezdődött. Annak idején isteni Walt Disney-filmeket vetítettek a Várban, az amerikai követségen, éppen Táncsics börtönében. Ahogy olvastam az önéletrajzi kötetében, Jankovics Marcell is feljárt oda, de aztán családi nyomásra abbahagyta. Én is jártam oda, a bátyám pedig örökké veszekedett velem, azt mondta, veszélybe sodrom a családot. Mai eszemmel már tudom, hogy igaza volt – meséli Sajdik Ferenc, aki, bár sosem kívánt konfrontálódni, a sors akaratából valamilyen módon mégis mindig résztvevője lett a nagy történelmi korfordulóknak.
Igaz, akkoriban nem kellett elébe menni a történelemnek, elgázolta az az embert magától is.– Az ezerkilencszázötvenhatos eseményekbe is úgy keveredtünk bele, mint Pilátus a krédóba – meséli Mária, aki október 23-án éppen színházba készült a férjével. – Kaptunk két jegyet aznapra az Ármány és szerelemre, és a Nyugati téren beszéltünk meg találkozót. Amikor kinéztem a várócsarnokból, láttam azt a rengeteg embert, ahogy transzparensekkel vonultak a körúton – meséli Mária. – Életem egyik legérdekesebb élménye volt. Soha nem felejtem el azt a felszabadultságot. Nagyon nagy dolog volt akkoriban. Azokban a napokban, amikor Budapest és sok más település élete fenekestül felfordult, Dunakeszin béke és csend honolt. Igaz, kenyérért ott is sorba kellett állni, de összecsapások nem voltak.– Amikor anyu fölfedezte, hogy orosz tankok állnak Dunakeszi határánál, ki kellett dobálnunk azt a negyven mázsa szenet, amelyet két héttel korábban hordtunk le a pincébe, hogy ha lövöldözés lesz, le tudjunk menni. Végül nem lett semmi, úgyhogy a szenet szépen visszadobáltuk – mondja Sajdik Ferenc, aki életében nem römizett annyit, mint ezekben a hónapokban.
– A Rádióújság főszerkesztője biztatott, hogy járjak a nyomda nyakára, hogy a miénk legyen az első lap, amelyik megjelenik, de a nyomdászok sztrájkoltak, mi pedig három hónapig úgy jártunk be fizetésért, hogy nem csináltunk semmit. A bátyám szeretett volna külföldre menni akkor, engem is győzködött, de mi nem mentünk, és végül ők is maradtak. Itt itthon volt az ember, és itt voltak a szüleink is.Sajdik Ferenc tíz évig volt a Rádióújság tördelője, képei csak ritkán jelentek meg, és régi vágya teljesült, amikor végül meghívták a Ludas Matyihoz. Az ország legnagyobb vicclapja akkoriban 680 ezer példányban fogyott.– Pályakezdőként sokat jelentett nekem, hogy a bátyám hitt bennem, mindig biztatott: vidd be valamelyik laphoz a képet, a hasukat fogják majd a nevetéstől! Bevittem, nem fogták a hasukat, meg se jelentették, de nekem akkor is erőt adott a dicsérete.– Feri úgy jött föl ebben az időben, mint az üstökös – mondja Mária, és bár Sajdik Ferenc ezt szellemesen ismét visszautasítja (az üstökös az bevágódik a földbe, és elég ), azt ő is belátja, hogy az egyre sűrűbbé váló munka miatt nem maradhattak tovább távol a fővárostól.
– Akkoriban még nem volt telefon, este kilenckor a postára kellett járnom, hogy megadják a témát, amelyet az Esti Hírlap sportrovatának másnapra meg kellett rajzolnom.Amikor a Rádióújság tördelőjéből a Ludas karikaturistája lett, már nem kellett politikai rajzokat produkálni a lapnál. Igaz, Aczél György minden héten megtartotta a főszerkesztői értekezletet, és akit megrótt, akörül rövid időre megfagyott a levegő, de ezeket az időket már át lehetett vészelni konfrontálódás nélkül. A karikatúra kényes műfaj, pláne diktatúrában, de a Charlie Hebdo esete a demokráciában ráosztott felelősségről is sokat elárul.– Van egy belső sorompó az emberben, amely jelez, hogy mi az, amit még megengedhet magának az ember, és mi az, amivel már megbántana másokat – mondja a 85 éves grafikus, aki szerint a francia orgánum rajzai túlmentek a jó ízlés határán.
– A Charlie Hebdo szerkesztőségében történt merénylet után sokat vitatkoztunk a karikatúraszövetség szatíraszakosztályában arról, mit lehet és mit nem. Nekem az a véleményem, hogy mindent nem lehet. Azok a francia rajzok végtelenül rondák, gusztustalanok voltak, nem is értem, hogy jutottak idáig, hiszen a francia karikaturistáknak magas kultúrájuk, szép múltjuk van ebben a műfajban. Nem azt mondom, hogy a karikatúrának szépnek kell lennie, de ezekkel a csúnya rajzokkal nem tudok egyetérteni.Nemcsak a francia vicclap, de a mai rajzfilm világa is távol áll Sajdik Ferenctől, aki nemrég fejezett be egy tizenhárom részes sorozatot. Az utolsót, fogadkozik. Bár a különféle állatok életéről szóló rajzfilmmel sokaknak szerzett örömet, ilyen kötött munkára többet már nem vállalkozik.
– Inkább rajzolok százfélét, mint folyton ugyanazt. Annyi ötletem van – mondja.– Meg is halna, ha nem rajzolhatna – vallja be helyette legnagyobb kritikusa, a felesége, akitől azért viseli könnyen a kritikát, mert már akkor is ismerte, amikor még nem is tudott igazán rajzolni. Arra a kérdésre, hogy a két lány és az öt unoka mit profitált a rajzgyáros nagypapából, csak legyintenek.– Nálunk mindenki jól rajzol a családban – mondják. Sajdik Ferenc szemérmes ember: képtelen elviselni, ha alkotás közben nézik. Ezért aztán a gyerekek sosem élvezhették a lendületes rajzok bámulatos evolúcióját. Az egymásnak támaszkodó házak jellegzetes vonalait, a Pom Pom meséinek a jövő állatai ihlette figuraterveit ők is csak elkészültük után ismerték meg, igaz, ők eredeti pasztellkép formájában.– Nem tudok kétszer ugyanúgy lerajzolni valamit. Amikor a Pom Pomon kezdtek dolgozni a Pannónia Filmstúdióban, az emberek, akik előtte Jankovics Marcell, Nepp József filmjeit rajzolták, kaptak egy hónapot, hogy begyakorolják a figuráimat. A mai rajzfilmek viszont úgy készülnek, hogy ráhúzzák a figurát egy sablonra, holott a karikatúra lényege, hogy mindig más. Ma már, aki talpon akar maradni, át kell térnie a 3D-re, és ez nem az én világom.Bár a határidők ma is inspirálják (ha a postaládájában talál egy nagy borítékot Csukás István kéziratával és egy sorral, hogy „két hét múlva jó lenne leadni”, most is szívesen dolgozik rajta), csapongó képzelete szabad irodalmi élményeiből töltekezik. A könyvekkel meghitt viszonyt ápol.Egyébként pedig sosem voltak nagyratörő álmai, de valami mindig hajtotta legbelül. Nem nagy dolog: csak annyi, hogy aki a rajzait nézi, legalább pár másodpercig jól érezze magát.
