Katar blokád alatt: kiutasított tevék, vizezett tej és török gyorstalpaló

Ki lehet-e éheztetni a világ leggazdagabb országát? 21. századi emberkísérletet vizsgáltunk a helyszínen.

Nyolc szunnita ország haragudott meg annyira az Arab-félszigeten lévő apró sejkségre, hogy nemcsak politikai frontokon szigetelte el Katart, hanem lezárta előtte a légterét és az ország egyetlen szárazföldi határállomását is. Fordítsuk ezt magyarra: hirtelen leáll Hegyeshalom, Röszke, Nagylak, Záhony és az összes határátkelőhely, és csak a Liszt Ferenc repülőtér marad kapuként a világra, esetleg a Dunán érkezhet még áru hajóval néhány hét múlva.

A Magyarországnál kilencszer kisebb, 2,7 milliós lakosságú országot június 5-én derült égből villámcsapásként érte a blokád híre. Volt ok az aggodalomra, mert az ország élelmiszer-szükségletének nyolcvan százalékát szárazföldön, Szaúd-Arábián keresztül szerezte be, és ezen belül a tejtermékek szinte kizárólag a szomszédtól vagy a bojkottban szintén részt vevő Egyesült Arab Emírségektől érkeztek. Nem csoda, hogy aznap este a világ televíziói olyan képeket mutattak, amelyeken a dohai lakosok megrohamozták az élelmiszerüzleteket, és megvettek mindent, amit megvehettek.

Aztán éjszaka a boltokat feltöltötték a raktárakból, és másnap rendben kinyitottak. A Hamad International Airport szakemberei egy nap alatt megszervezték tizenöt áruszállító repülőgép érkezését (egy szállítmány nagyjából 54 tonna hasznos terhet hoz), mert szerencséjükre a Qatar Airways a világ második legnagyobb légi teherszállító cége, és az állami kézben lévő társaság prioritásként kezelte a lakosság ellátását. Zöldséget és gyümölcsöt hoztak Iránból, tejterméket Törökországból, besegítettek nekik a török légierő tehergépei is, amelyek az első hónapban kétszáz fuvart teljesítettek Dohába. – Stratégiai fontosságú, már-már katonai precizitást igénylő műveletet végzünk civil irányítás alatt – nyilatkozta a repülőtér egyik illetékese, és igaza van – azóta már külön hűtött raktár is épült a futópályák közelében, hogy azonnal hidegre kerülhessen a gyorsan romló áru. Az olaj- és főként gázmezőiről híres kis ország negyvenöt nappal a blokád felállítása után is jól bírja a nyomást, és azóta már a hajókikötő forgalma is felpörgött – megérkeztek ugyanis a sejkségbe a vízi úton eljuttatott első szállítmányok.

Negyvenöt fok volt a hőmérséklet, amikor leszállt velem a gép Dohában. Az aszfaltra lépve úgy arcon vágott az alulról visszasugárzó hőség, hogy be kellett hunynom a szememet. Pakisztáni taxis vitt a szállásomra, és amikor megkérdeztem, hogyan érinti őt a blokád, nagyot sóhajtott. Azt mondja, a zöldség, amelyet eddig egy-két riálért tudott megvenni (egy katari riál hetven forint – a szerk.), most belekerül hat-nyolcba is. Tejet alig kapni, mondja, más változás nincs. Négynapos utam alatt többször kellett taxiznom (napközben gyalogolni a városban életveszélyes próbálkozás a rekkenő hőség miatt, ráadásul a fuvar nem drága), mindegyik sofőr említette a zöldségárak emelkedését. Aztán találkoztam több magyarral, akik azt mondták, tulajdonképpen semmi változás nincs, csak az áruk eredete változott meg: a szaúdi – szerintük íztelen – csirkehús helyett törököt kapni, szintén törökre váltottak a tejtermékek. Az egyiptomi narancs eltűnt ugyan, van viszont helyette spanyol. Napokba tellett, míg rájöttem a magyarázatra: az egyszerű vendégmunkások beszerzési helyei, az olcsó piacok valóban megdrágultak, de a középosztálybeli magyarok vásárlóhelyei, a plázák szupermarketjei nagyjából ugyanazon az áron adják az egyébként is magasabb minőségű termékeiket, mint korábban.

Álljunk meg néhány mondatra a magyaroknál. Három-négyszáz honfitársunk él az olajsejkségben, jellemzően magasan kvalifikált szakemberek. Az első s talán legnépesebb csoport az egykori maléveseké: tizenhét magyar pilóta és ennél is több légiutas-kísérő dolgozik az immár negyedik éve zsinórban a világ legjobb légitársaságának választott Qatar Airwaysnél. (Az elismerés nem légből kapott, a Skytrax cég csaknem húszmillió utas véleménye alapján osztogatja a díjakat!) Nem csak a hajózószemélyzetben vannak magyarok, dolgoznak a társaság stratégiai osztályain és a légikikötő üzemeltetésénél is. A másik masszív magyar csoport a metróépítőké – a budapesti négyes metró műszaki emberei közül sokat elcsábítottak a dohai gigantikus metróépítéshez. Hogy érzékeljük az arányokat, itt 2020-ban, az első fázis tervezett átadásakor egyszerre három vonalat nyitnak meg, összesen harminchét állomással! A harmadik nagy magyar csoport a művészeké és a sportolóké: a Dohai Filharmonikusoknál sok honfitársunk zenél, és például magyar oktatók tanítják korcsolyázni és curlingezni a helyieket – meglepő módon ezekre a téli, ám teremben is űzhető sportokra jelentős igény van a sivatagi országban. A magyarok zöme tehát magasan képzett, és jól megfizetett munkát végez, ám a többi nyugat-európai vendégmunkáshoz hasonlóan jellemzően ők is hazajönnek szabadságra a legmelegebb nyári hónapokban.

Szerencsére nem mindenki, így többükkel találkozhattam – közös jellemzőjük, hogy nem akarnak névvel szerepelni a sajtóban. Azt viszont elmondták, hogy mindegyikük munkahelyének van frissített kimenekítési terve, és a magyar nagykövetségen is tartottak hasonló témában találkozót. Ám egyelőre nem gondolkodnak a hazatérésen – nem érzékelnek változást, és okuk sincs rá, hogy elhagyják az emírséget. Elbeszélgettem egy magyar pilótával is, aki elmondta, hogy vállalata nagyon gyorsan és profin reagált az új helyzetre. Mivel a gépeket kitiltották a bojkottot meghirdetők légteréből, kiesett tizenkilenc célállomásuk is rengeteg járattal. Ezért több későbbre tervezett járatnyitást előre hoztak, és kilenc gépet személyzetestül kölcsönadtak az angol nemzeti légitársaságnak. A hajózók elszállásolása nem fog extra pénzbe kerülni: a katari légitársaságnak szállodája is van Londonban. Hogy a nagyságrendeket megértsük: a Qatar Airways összesen háromezer pilótát és tízezer légiutas-kísérőt foglalkoztat.

A társaság veszített is a blokáddal: bizonyos járatai, köztük az Afrikába és a Latin-Amerikába tartók tetemes kitérőre kényszerülnek a légtérzár miatt. Az európai desztinációk, így a naponta kétszer Budapestre tartó járatok menetidejében viszont nincs változás, mert korábban sem a nyílegyenes utat járták: kikerülték Irakot, ezért nem repültek át a most lezárt Szaúd-Arábián sem.

Ahogy lemegy a nap, kimerészkedek a hűtött szállodaszobából. Ez sem egyszerű mutatvány, este tízkor is harmincöt fokot mutat a hőmérő, és a tenger közelsége miatt brutálisan párás a levegő – száz méter után ki tudnám csavarni az ingem. Bemegyek egy élelmiszerboltba, ahol a tejtermékek pultjánál rögtönzött török szótár fogad. A gyárból annyira gyorsan kellettek a termékek, hogy még angol nyelvű címkét sem sikerült legyártani, így egy A4-es papíron öt nyelven magyarázzák el, hogy a süt tejet, a dogal pedig természetest jelent. A rögtönzött szótár arabra, angolra, hindire, filippínóra és urdura fordít, jól jelezve, mennyire színes az ország lakossága. Valóban, a Katarban élő 2,7 millió emberből nem éri el a háromszázezer főt a helyi állampolgárok száma, ám például csak Indiából háromszázezernél is többen jöttek ide dolgozni. Egyfajta ki nem mondott nemzetiségi kasztrendszer is kialakult: a taxisok pakisztániak és indiaiak, a szállodai takarítók és felszolgálók többnyire filippínók és így tovább – magas képzettséget igénylő, ezért sokkal jobban megfizetett állásba a külföldiek közül jobbára csak az amerikaiak, az európaiak és az ausztrálok kerülhetnek.

Egyébként a külföldi munkások is részesei lettek annak a kommunikációs háborúnak, amelyet a szaúdiak vívnak Katarral. A két fél egymást kölcsönösen igyekszik hírbe hozni Amerikában: Szaúd-Arábiáról kiderült, hogy százmillió dollárért vett fegyvereket Észak-Koreából (és ezeket a jemeni háborúban használta fel), erre Rijád azzal vágott vissza, hogy Doha észak-koreai rabszolgákkal építteti a 2022-es labdarúgó-világbajnokságra a stadionjait. A Doha News másnap azt írta, az ENSZ-szankciókkal összhangban Katar két éve nem ad ki munkavállalási vízumot észak-koreai állampolgároknak, ám az igaz, hogy voltak és vannak náluk vendégmunkások a kommunista országból. Ám soha nem voltak egyszerre ezernél többen, és egyetlen órát sem dolgoztak a 2022-es vb-hez kapcsolódó létesítményeknél.

Sétálok a bazárban, feltűnik, hogy mindenütt ugyanazt az arcot látom: pólókon, sapkákon, kiragasztott matricákon, de még a mobiltelefonok tokján is. A fekete-fehér, graffitire emlékeztető rajzot legelőször egy Ahmed bin Majed al-Maddheed nevű katari művész készítette el, és azt írta alá arabul, hogy Tamim, a dicsőséges. Az ország emírjét, Tamim bin Hamad al-Thanit ábrázolja. Először egy gigantikus plakáton jelent meg a Gharrafa bevásárlóközpont előtt, mert a művész így akarta kifejezni a sejk iránti szeretetét és tiszteletét, aki kiállt az ország függetlensége és szuverenitása mellett. Az emberek – katariak és itt élő külföldiek egyaránt – tömegével kezdték el aláírni a fal fehér részeit, maguk is szolidaritásukról és megbecsülésükről biztosítva a vezetőt. Pár nap múlva nemes vetélkedő indult: ki tudja a legváratlanabb helyeken kitenni a portrét; felhőkarcolókra került ki hatalmas molinókon, látni szinte minden autó hátsó szélvédőjén (némelyek még az elsőre is kiragasztják, akadályozva a kilátást), s kinyomták bevásárlószatyorra is. A már-már túláradó szeretet azt jelzi, hogy az ország egy emberként sorakozik fel az emír mögé, és mindannyian úgy élik meg, igazságtalan a blokád, fel kell szólalni ellene.

A blokád után pár héttel megszólalt a katari emír is. Tamim bin Hamad al-Thani sejk televíziós beszédében kifejtette: kész bárkivel a párbeszédre, de az ország szuverenitása nem lehet alku tárgya. A terrorizmus ellen harcolni fognak, mondta, de nem azért, mert a szomszédok ezt kérik tőlük, hanem mert maguk is úgy gondolják, hogy az fontos. Úgy vélekedett, a mostani válság valamennyi öböl menti országra rossz fényt vet, meg kell beszélni a nézeteltéréseket, de nem azzal a módszerrel, hogy a másikra kényszerítik a véleményüket.

Egyébként tényleg megsüvegelendő a katariak hozzáállása a krízishez. Akivel beszéltem, mindenki azt hangsúlyozta, hogy a válságnak sok a tanulsága számukra. Megmutatta a gyengeségeiket: még jobban diverzifikálni kell a gazdaságukat, nem szabad csak a szénhidrogéneknek köszönhető busás bevételekre alapozni, önellátókká kell válniuk az élelmiszerek területén is. Új kereskedelmi partnereket kell szerezniük, nem hagyatkozhatnak csak a szomszédaikra. „A válság okán újjászülethet Katar, és erősebb lesz, mint valaha. Kiderült az is, kik az igaz barátaink” – fogalmazott egyikük. Sokan azt is megjegyezték, hogy nagy ívű terveiket nem állítják le, az összes megaprojekt rendben megy, és időben be fog fejeződni – a kieső partnerek helyére azonnal kerültek újak. Katar egyébként nem tett válaszlépéseket a bojkottra, így például nem állította le a gázszállítást a blokádban aktív szomszédainak sem, mert nem akarta megsérteni az érvényben lévő szerződéseket. Az ország nem alkalmazta a kölcsönösséget az állampolgárok kitiltásában sem: egyrészt a vegyes házasságok tagjai iránti humánumból, másrészt mert rengetegen dolgoznak itt a többi muzulmán országból. Úgy döntött, akinek érvényes munkaszerződése van, nyugodtan maradhat.

Megérkeznek a pecsétes papírjaim, elindulhatok az ország egyetlen szárazföldi átkelőhelyéhez, Bu Shamrába, a szaúdi határra. Száz kilométer az út, a négysávos, üres autópályán döngethetnénk akár kétszázzal is, ha nem lenne telepített radar öt kilométerenként – indiai sofőröm biztos, ami biztos alapon százzal megy százhúsz helyett. Nem akar büntetést fizetni. Megérkezünk a kihalt állomásra, ahol június 5-e előtt napi ezernél is több autó és nyolcszáz kamion ment át. Most napi két-három személyautó a teljes forgalom – a szaúdiak katari állampolgárt egyszerűen nem engednek be az országba.

Tudtak az érkezésemről, datolyával és forró teával várnak, a parancsnoki szobában hosszan kell beszélgetni. Az egyenruhás lakkozott bakancsa makulátlan tisztaságú – úgy csillog-villog, hogy akár egy budapesti revüben is felléphetne vele. Muszlim vallású sofőröm bátortalanul felveti: jövő hónapban jön Indiából a családja, és mindannyiukat befizette egy buszos útra Mekkába – életük vágya családostul elzarándokolni a szent helyre. Be fognak-e engedni? – kérdezi, de tudja a választ: semmi esetre sem.

Egyébként olyan hangokat is hallani már, hogy a blokádot kitervelő országok az elhamarkodott döntésükért busásan megfizetnek majd. Később kompenzációt kell fizetniük, mondta Essa Al Sulaiti ügyvéd, egy most formálódó csoport szószólója. A katari ügyvédekből létrejövő csapat azért áll össze, hogy fellépjen azok érdekében, akiknek az alapvető emberi jogai sérültek a váratlan helyzetben. Ingyenes jogi segítséget ajánl például a szétszakított családoknak és azoknak a vállalkozásoknak is, amelyeknek az üzleti érdekei sérültek az országot sújtó rendelkezések miatt. Eddig legalább háromezer konkrét panaszt kaptak nyilvánvaló jogsértésekről – a legtöbbet a családoktól, amelyeknek nehézséget okoz az új helyzet. Az öböl menti országokban ugyanis nagyon gyakori a vegyes házasság, de a mostani helyzetben a rokonok egyáltalán nem vagy csak nagy kerülővel, semleges országok közbeiktatásával látogathatják egymást. Szaúd-Arábia ugyanis megtiltotta, hogy katari állampolgárságú szülők beutazzanak családjukhoz az országba, így előfordult olyan helyzet is, hogy a gyereket az anyja karjai közül szedték ki és vitték be az országba a szaúdi apjához. Ezt a nyilvánvalóan embertelen döntést később felfüggesztették, közvetlen családtagok azóta bemehetnek.

Bu Shamrában tudom meg, hogy halálos áldozatai is vannak a határzárnak – rengeteg teve elpusztult. A katariak ugyanis, helyhiány okán, a jóval nagyobb Szaúd-Arábiában legeltették a tevéiket. Június 5-én harminchat óra leforgása alatt a szaúdi hatóságok kilencezer tevét utasítottak ki, de mivel katari gazdáik nem mehettek át, hogy hazahajtsák őket, az állatok gazdátlanul kóvályogtak a határövezetben. A katari oldalon lajtos kocsikkal és élelemmel várták az elcsigázott állatokat, de közülük több elhullott az út során, és soha nem érkezett meg a gazdájához. Utólag néztem meg a riportot az al-Dzsazírán: az egyik elkeseredett tulajdonos azt mondta, haláláig harcolni fog az állataiért, mert egy katari teve nélkül olyan, mint a cowboy tehén nélkül – elképzelhetetlen.

És ha már a teheneknél tartunk, azokat is láttam a sivatagban. A magyar nemzeti büszkeség szimbóluma lett ugyanis a katari Baladna farm – mint ahogyan azt mi is megírtuk, összesen négyezer állatot visznek hatvan Qatar Airways-járattal az országba, hogy enyhítsék a tejhiányt. Egy gépre százhatvanöt tehenet tudnak felrakni, így múlt hétfőn is indult a Bugyi melletti Ráda pusztáról száznegyven fejőstehén és huszonöt vemhes állat ötórás repülőútjára Dohába. A jószágok többségét tehát nem tőlünk veszik, de jó hír, hogy elégedettek a magyar tehenekkel, akik közül a korábbi transzporttal érkezők jól teljesítettek: akár kilencven liter tejet is adnak naponta, és immár tizenhárom borjú is született az innen vásárolt állományból. Ők már katari állampolgárok, mondja nagyot nevetve John Joseph Dore, a farm igazgatója. Az ír szakember szerint egy hónapon belül megérkezik mind a négyezer fejőstehén, velük az ország tejtermékszükségletének harmadát tudják előállítani. Megemlíti azt is, hogy a Dohától ötven kilométerre északra lévő farmot már korábban elkezdték építeni – a Vision 2030 nevű katarizációs programban benne van, hogy az országot függetleníteni kell az olajbevételektől, és saját szükségletre elő kell állítani az élelmiszert. Ebben már volt szó tehénfarm építéséről, és a blokád most felgyorsította a terveket. A négyezer marha gyors ideszállítása után további tízezer jön majd, de azok hajón – ha megérkezik a teljes mennyiség, jövő év novemberében a tejtermékek tekintetében önellátóvá válhat az ország. Eddig egyébként három tehergép érkezett meg, és csak egyetlen tehénnel akadt probléma – a jószág lába eltörött a szállítás során, ezért le kellett vágni.

A szakember több okot is említ, amelyek szerint nem fenntarthatatlan luxusberuházás a csúcstechnológiát használó, légkondicionált tehénfarm: az állatok egy kiló takarmányból két liter tejet állítanak elő, így ez olcsóbb megoldás, mint külföldről venni a tejet, amely ráadásul kevésbé friss, és tartósítani is kell. – Mi nem vizezzük fel, mint a szaúdiak – nyugtatja meg a farm vezetője a kísérőmül szegődő magyar hölgyet, aki megemlíti, hogy a most kapható török tej sokkal finomabb, mint a szomszéd országból származó.

Utolsó este a hipermarketeket járom a polcokon lévő élelmiszerek származási helyét böngészgetve. Könnyű dolgom van, a legnagyobb helyi üzletlánc, az Al Meera boltjaiban jól látható módon, országzászlókkal jelzik, mi honnan érkezett. Szinte mindenki jelen van: a kivi ausztrál, a szilva libanoni, a körtét Dél-Afrikából hozták. Két dolgot próbálok görcsösen: felfedezni valami hiánycikket, és találni a polcokon legalább egy magyar árut. Sok időbe telik, de sikerrel járok: a hűtőpultban ott van a Kőröstej-csoport Hajdú márkájú sajtja. És akad egy hiánycikk is: mivel azt eddig valamelyik blokádot hirdető országból hozták, a Coca-Cola egyik nem túl jól fogyó terméke, a Coke Zero egyszerűen eltűnt a polcokról.