Azt is hallottam, hogy biztosan öngyilkos lett. Mert olyan nincs, hogy valaki, aki makkegészséges, egyik napról a másikra meghal. Minden előjel nélkül. Pedig van ilyen. Még úgy is, hogy valójában életben kellett volna maradnia. Csak némi emberségre, szakmai tudásra és felelősségérzetre lett volna szükség, vagyis csupa olyan tényezőre, amely a mai magyar egészségügyből – nagy tisztelet a kivételnek – hiányzik.
Az influenza elleni oltással kezdődött. A háziorvos szerdán késő délután adta be, másnap már magas láza volt, és a kézfeje fölött megjelent egy véraláfutás. Visszament a doktornőhöz, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, menjen haza, és szedjen lázcsillapítót. Péntek reggel már nagyon erős ízületi fájdalmai voltak, nehezen kapott levegőt. Az ízületi fájdalmak miatt a reumatológushoz indult, a rendelőintézetbe még a saját lábán ment be. Fájdalomcsillapítót kapott, és mivel a doktornő látta, hogy nagy a baj, megpróbálta elhelyezni kórházi osztályon, ám helyhiányra hivatkozva nem fogadták. Így aztán a doktornő elküldte az akkorra már járni is alig tudó beteget azzal, hogy hétfőn menjen el a belgyógyászatra. A földszintig jutottunk az épületben, akkor már az egyébként – hetvenhat éves kora ellenére is – életerős, sportos anyukám annyira rosszul volt, hogy azt kérte, hívjam a mentőket. (A háziorvos – rendelési időn kívül – elérhetetlen volt.) Egészségügyi intézménybe nem jönnek ki, keressek egy orvost, aki ellátja – hangzott a válasz. Nagy nehezen sikerült keríteni egy doktornőt, aki vérnyomást mért, EKG-t készített, de nem mondott semmit, nem adott gyógyszert, látszott, hogy fogalma sincs, mi lehet a baj, pedig részletesen beszámoltunk neki az oltásról, a lázról, a légzési nehézségekről. Írt egy papírt, és elküldött minket a legközelebbi sürgősségi osztályra, a honvédkórházba.
A csarnoknyi méretű teremben iszonyatos a huzat, a hideg. Január van, kint napok óta kemény fagy. A betegfelvételen annyit kérdeznek, van-e jogosultságunk, mármint katonai múlt, rangfokozat. És ha nincs, miért ide jöttünk. További instrukciót – azonkívül, hogy várjunk, majd szólítanak – nem kapunk. Leülünk, várunk, anyukám nagyon rosszul érzi magát, alig tud nyelni, a beszédét nehezen érteni. Kerítünk egy tolószéket, de abban sem jó, mindene fáj. Kétórás várakozás után mondják a nevét. Végre! – sóhajtunk fel. Mint később kiderül, megkönnyebbülésre semmi ok. Ez csak elővizsgálat – vérnyomásmérés, vérvétel –, ez alapján sorolják be, mennyire sürgős esetről van szó, az orvosi ellátás csak ezután következik. Addig pedig nincs más teendő, mint várni megint. Eltelik egy óra, két óra, három óra, még mindig nem szólítanak. Közben sorra hívnak be olyan betegeket, akik később érkeztek nálunk. A mentők egymás után hozzák be az újabb betegeket, már az ülőhelyek is elfogynak. Miközben a mellékhelyiségbe kitámogatom anyukámat, valaki beleül az ő tolókocsijába, hiába kérünk másikat, nincs. Telik az idő, még mindig nem szólítanak. Anyukám ájulásközeli állapotba kerül. Szólunk, hogy nagyon rosszul van, csináljanak valamit. Itt mindenki rosszul van – hangzik a cinikus válasz. Akkor legalább adjanak tolókocsit. Nincs. Akkor infúziót. Mégis hogy képzeljük? Öt órája várunk, már én is rosszul vagyok, pedig semmi bajom nem volt, amikor bejöttem. Itt tíz-tizenkét órát is kell várni – kiabálja a felvételi pultnál ülő nő, látszik, hogy elege van az egészből, menne már ő is haza. Megkérdezem a mellettem ülő nőt, mióta vár. Hat órája; szívinfarktus gyanújával hozták be. Az egyik távolabb ülő beteg már tíz órája itt van, vidékről jött, még mindig nem látták el. A múltkor is ide hozták, várakozás közben elájult, felrepedt a feje, agyrázkódást kapott – panaszolja egy férfi. Kétségbeesésünkben telefonon végighívjuk minden orvos ismerősünket, segítsenek, ajánljanak valakit, hova, kihez forduljunk. Pár évvel ezelőtt akár öt jó belgyógyászt is tudott volna ajánlani – mondja egyikük –, ám azóta mindenki külföldre ment. Ennél hasznosabb választ senkitől sem kapunk. Már hat órája várunk, és még mindig nem történt semmi. A műszakvezetőtől azt az információt kapjuk, hogy anyukám állapota nem súlyos, és még minimum két-három órát kell itt ülnünk. Menjünk haza, nem bírja tovább – kérlel anyukám. Bár eddig én tartottam vissza őt azzal, hogy most már biztosan ránk kerül a sor, már én sem látom értelmét, hogy további órákat várakozzunk. Húsz perc alatt hazaérünk, kihívom a mentőt. Sofőr és mentőápoló érkezik, orvos nincs velük. A mentőápoló aznap elsőként kimondja, ez súlyos allergiás reakció. Be van dagadva a nyelve, azért nem érteni a beszédét. Leviszik anyukámat a mentőkocsiba, én is velük megyek, kérem, hogy ne a honvédba vigyenek. A honvéd sajnos ilyen, mondja a mentős, oda nem szabad menni, pénteken és hét végén különösen nem. A Szent Imre Kórházba szállítanak, ahol azonnal vizsgálni kezdik anyukámat. Hiába, későn értünk oda, elveszti az eszméletét, a vizsgálóasztalon megáll a szíve. Kétszer még sikerül újraéleszteni, harmadszorra már nem. Lélegeztetni sem tudtuk, annyira görcsösek voltak az izmai – sajnálkozik az orvos.
Anafilaxiás sokk (azaz életveszélyes allergiás reakció) – mondják utólag az általunk megkérdezett orvosok, köztük a háziorvos. Kiválthatja többek között gyógyszer, oltás, rovarcsípés, tipikus tünete a légzési nehézség, az izomgörcs, a nyelvdagadás, a véraláfutás, az ájulásérzet. Lehet nagyon gyors lefolyású, és tarthat több napig is. Ha a beteg nem kap megfelelő ellátást, gyakori eséllyel meghal, ám az időben beadott injekció szinte százszázalékos gyógyulást hoz(hatott volna).
A rendőrség hivatalból eljárást indított, rendkívüli haláleset címén. A napokban, pontosan egy évvel később megkaptuk a vizsgálat eredményét, amelyből kiderül, hogy az egészségügyi intézmények és az orvosok részéről nem történt mulasztás. A halál oka szívelégtelenség (annak ellenére, hogy ennek korábban semmiféle jele nem volt), és nem hozható kapcsolatba az oltással. Az is kiderült belőle, hogy édesanyámat a betegfelvétel után kilenc órával látták volna el a honvédkórházban. Vagyis akkor, amikor a Szent Imre Kórházban már az életéért küzdöttek.
A honvédkórház az ország egyik legmodernebb egészségügyi komplexuma, helikopter-leszállóhellyel. Az intézmény orvos igazgatója, Tamás Róbert a kórház honlapján elmondja, hogy 38 orvosi szakterület van jelen a honvédkórházban, jelentős többségük az egészségügyi ellátás legmagasabb szintjét képviseli, azaz egyetemi szintű szakmai színvonalon látják el a betegeket. „Ha a méretet nézzük, akkor megyei kórház vagyunk, ha a progresszív szintet, akkor pedig szeretek úgy fogalmazni, hogy a honvédkórház majdhogynem az ötödik orvosi egyetem” – fogalmaz az orvos ezredes. Azt is elmondja, hogy a kórház Budapest legnagyobb sürgősségi betegellátó centruma, ahol a fejfájástól kezdve a stroke-on át a politraumatizált esetekig minden előfordulhat, és „egyáltalán nem ritka”, hogy napi száz fölötti beteget kell ellátniuk. Ugyanitt Zacher Gábor, a honvédkórház sürgősségi osztályának vezetője azt részletezi, hogy a sürgősségi osztályon nemcsak a személyi feltételek jók, hanem a felszereltség is megfelelő. Azt már nem teszi hozzá, hogy a sürgősségi ellátás mégsem úgy működik, ahogy kellene. Még annak ellenére sem, hogy az egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkár tavaly jelentette be, hogy 2017. március 1-jétől duplájára emelkedik a sürgősségi ellátás finanszírozása.
Nemrég két olyan haláleset is történt a honvédkórházban, amely nagy port vert fel. Tavaly decemberben egy sürgős szívműtétre szoruló 58 éves asszony várt öt órát arra, hogy megvizsgálják, állapota pedig eközben annyira leromlott, hogy esélye sem volt a túlélésre. Az elhunyt asszony egyik lánya szerint az éppen ügyeletes Zacher doktor minősíthetetlen hangnemben közölte velük, hogy ne zaklassák őket, és jó sokáig kell majd várakozniuk.
A másik eset egy szintén 58 éves, hasnyálmirigy-daganatos beteggel kapcsolatos, akinek majdnem tizenegy órát kellett várakoznia a műtétre. A férfi a család szerint a várakozás ideje alatt sem infúziót, sem fájdalomcsillapítót nem kapott. Amikor vért hányt, csak a takarítót küldték oda. Bár közel 11 órával az után, hogy megérkeztek, megműtötték, másnap a férfi meghalt. Amikor az elhunyt lánya panaszt tett a honvédkórháznál, és apja halálának ügyét kivizsgálták, a válaszlevélben egyebek mellett azt közölték, hogy a férfi súlyos betegsége következtében egyébként is menthetetlen volt, továbbá hogy a betegellátás a szakma szabályai szerint történt. Zacher Gábor az utóbbi eset kapcsán azt nyilatkozta, hogy az ő és a munkatársai szakmai lelkiismerete tiszta, szakmai hiba nem történt.
Nem tudom, hogy az szakmai hibának számít-e, hogy az életveszélyes állapotot nem ismerik fel, hogy a haldokló beteget nem látják el. Ezek szerint a honvédkórházban nem számít annak. Persze lehet emlegetni az orvoshiányt meg a sürgősségi osztályok általános leterheltségét, de nem csak erről van szó. Milyen morál uralkodik egy olyan kórházi osztályon, ahol a betegfelvételen még arra sem méltatják a pácienseket, hogy az alapvető információkat elmondják nekik? Hogy órákig tartó várakozás után következik egy elővizsgálat, aztán még valószínűleg sokórás várakozás után esetleg ellátják? (Már ha az illető megéri.) Erre a kórházi viszonyokat csak távolról ismerő ember nem tud felkészülni. Miért fogadnak ennyi beteget, ha nyilvánvalóan nem tudják őket ellátni? Miért alkalmaznak olyan egészségügyi személyzetet, amely képtelen felismerni az életveszélyes állapotot? A sajtóban napvilágot lát néhány drámai haláleset, de vajon hányról nem tudunk?
Utólag több ismerős is mondta, hogy jó kapcsolataik vannak az egészségügyben, ha szólunk, segítettek volna. Sajnos nem tudtuk, kinek milyen kapcsolatai vannak, és azt sem, hányan jutnak be a sürgősségi osztályokon soron kívül, mert megvan a megfelelő ismeretségük.
Édesanyám halála után több állami vezetőtől is kaptam gyásztáviratot, mert anyukám, Vathy Zsuzsa (vagy ahogy apukám, Lázár Ervin meséiben szerepelt: Vacskamati) József Attila- és Márai-díjas íróként tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is. Azt írták, nagy veszteség, hogy anyukám nincs már. Nem tudom, hogy nekik mekkora veszteség, de azt tudom, hogy az állami vezetők soron kívül és kiemelt egészségügyi ellátást kapnak többek között a honvédkórházban. Nekik biztosan nem kell 10-12 órát várakozniuk a sürgősségi osztályokon, és nem küldözgetik őket életveszélyes állapotban egyik helyről a másikra. Ahogy nyilván Zacher Gábor hozzátartozóinak sem kell 12 órákat rostokolniuk ellátásra várva a sürgősségi osztályon, és azoknak sem, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az egészségügyben dolgozik a rokonuk, barátjuk, ismerősük. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha az e körön kívül rekedtek – akiknek nincs megfelelő összeköttetésük – élete nem a szerencsén múlna. A kiváltságosoknak járó egészségügyi ellátáshoz – mivel a magánszférát sem engedik be az egészségügybe – rajtuk kívül senki nem jut hozzá.
Úgy tűnik, hogy a sürgősségi ellátás – a nevével ellentétben – akkor működik a legkevésbé, amikor valóban sürgős segítség kell. Ha éppen túl sok a beteg, mert például hetek óta tart a fagy, és ha éppen nem ismerik fel az életveszélyes állapotot, meghalnak néhányan, és ebbe mindenki nyugodjon bele. Felelős nincs. Senki nem tehet semmiről. A hozzátartozók persze sok pénzért kérhetnek új szakértői véleményt, indíthatnak pert. És várhatnak éveket, mire bírósági döntés születik. Már ha bírják lelkileg. Ha valakit el is marasztalnak a végén, az már rég nem ott dolgozik, vagy nincs is az országban.
Nem tudom, hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy valami változzon. Azt viszont tudom, hogy családok, gyermekek, unokák élete megy tönkre! Még akkor is, ha a rendőrség szerint senki nem hibázott! Még akkor is, ha az orvosok a szakma szabályai szerint jártak el! Még akkor is, ha a lelkiismerete – mindenkinek, aki segíthetett volna – tiszta!
