Mindenki jiddisül beszél, és sokan magyarnak vallják magukat

A Szatmárból elszármazott haszidok élnek New Yorktól nyolcvan kilométerre. Szegényebbek és boldogabbak, mint az átlag amerikaiak.

Joel Teitelbaum kívülállóként érkezett a városba, talán ezért is tudta összefogni az ottani különböző irányzatokat, és válhatott az első ortodox haszid rebbévé. Amikor bátyja, a máramarosszigeti rebbe meghalt, a szokások szerint tizenkét éves fia következett volna a rebbék sorában. Ám Joel – és az elhunyt rebbe – édesanyja kérte a hitközséget, hogy ne unokájáé legyen a tisztség, hanem – Jákob fia, Benjamin ószövetségi történetére utalva – (igaz, „csak” öt közül) a legkisebb, kedvenc fiáé. Amikor ezt elutasították, annyira megsértődött, hogy Joel fiával örökre elhagyta Máramarosszigetet. A fiú végül a Kassára távozó korábbi nagykárolyi rabbi székébe ülhetett be. Innen került 1934-ben Szatmárnémetibe, és lett az ottani zsidóság első ortodox haszid rebbéje. A haszid szó pontos fordítását illetően létezik némi vita a téma valódi szakértői között is. Előszeretettel fordítják úgy, hogy „jámbor”, de vannak, akik szerint pontosabb a hű vagy a lelkes kifejezés. Haszidnak azt tekintjük, aki teljes odaadással vállalja a meggyőződése által előírt életformát. Segítő szeretettel fordul nemcsak ismerősei, hanem minden ember felé. A haszidizmus jellegzetesen kelet- és közép-európai terméke a zsidó vallásnak, a Kárpátokon túl született meg, követői ragaszkodnak a zsidó népi élethez, de lelkivilágukat a közép-európai mindennapok hatják át. Felfogásuk szerint az istenszeretet nem a formaságokban és rituálékban nyilvánul meg, hanem az emberszeretetben, és ennek lényegét nem elsősorban az önsanyargatás fejezi ki, hanem az öröm.

Teitelbaum Joel a tizenkétezres szatmárnémeti izraelita közösség vezetője lett, emellett irányítása alá került a nyolcszáz férőhelyes nagytemplom, a háromszáz ember befogadására alkalmas Talmud Tora imaház, továbbá nőegylet és iskola is. Rebbesége a szatmárnémeti zsidó hitközség virágzó időszaka. Összefogta a meglévő irányzatokat, és az alapvetően ortodox közeget átitatta a haszidizmus szellemiségével. Megerősítette a közösséget, sokat tett az ifjúsági életért, az iskoláért, és az intézményrendszer alapvető megerősítésébe kezdett. Hanuka alkalmával olyan sokan voltak kíváncsiak a szertartásra, hogy le kellett zárni a nagytemplom utcáját. Népszerűségével még arra is rá tudta venni a hitközséget, hogy tervei fedezésére ötven százalékkal növelhesse a beszedett adót.

Így érkeztünk el a második világháború sötét időszakához és a vészterhes 1944-es esztendőhöz. 1944 májusában és júniusában összesen több mint 18 ezer zsidót deportáltak Szatmár megyéből, köztük lényegében a teljes szatmárnémeti izraelita lakosságot. Teitelbaum viszont az úgynevezett Kasztner-vonaton távozott.

A budapesti cionista mentőbizottság részéről Kasztner Rezső és Brandt Jenő kezdett tárgyalásokba a németekkel, hogy menteni próbálják a menthető életeket. Heinrich Himmler Brandttal üzente meg a zsidóság vezetőinek, hogy megkegyelmez egymillió zsidónak, ha hadseregük tízezer teherautót és nagy mennyiségű teát, kávét, szappant kap cserébe. A „vért áruért” akció azonban meghiúsult. Kasztner közben Adolf Eichmann-nal tárgyalt arról, hogy fejenként ezer dollár befizetésével elindulhat egy vonat Svájcba, rajta 1700 emberrel. Hogy kik kerülhetnek fel, azt a mentőbizottság határozta meg, és 150 olyan vagyonos ember is helyet kapott rajta, akik cserébe a szegény utastársak „jegyét” is fizették. Megosztotta a szatmári zsidóságot, hogy végül Teitelbaum és néhány szatmári haszid is felszállt a vonatra, voltak, akik ezt egyenesen árulásnak tartották, míg mások úgy értékelték később, hogy nem maradt volna fenn a szatmári haszid irányzat, ha Teitelbaum nem kap álmában figyelmeztetést, és nem menekül el még időben.

A deportálásból alig néhány ezer zsidó tért vissza a megyébe, ők hamar újraszerveződtek, de ezzel párhuzamosan a megmaradók elvándorlása is megkezdődött. Teitelbaum útja Svájcon át Jeruzsálembe vezetett, ahol már elkezdte egybeszervezni a szatmári zsidóságot, majd az Egyesült Államokba, Brooklynba költözött, ahol szintén nagy számban éltek egykori hívei. A közösség átfogó újjászervezésébe kezdett, sokan csatlakoztak hozzájuk nem szatmári származású haszid zsidók is. Az 1970-es években vette a fejébe, hogy közösségét a nem túl távoli Monroe városkába telepíti, ezzel is védve a nagyváros káros hatásaitól és erkölcstelenségétől. Itt alapították meg 1977-ben Kiryas Joel városrészt, amelynek jelentése: Joel városa. José Arcadio Buendia úgy érvel a Száz év magányban a Macondóból elköltözés mellett, hogy nem tartoznak addig sehová, amíg nincs halottjuk az adott helyen. Kiryas Joel első halottja maga Teitelbaum Joel lett, aki 92 évesen hunyt el 1979-ben. Temetésén százezren vettek részt.

Ez év november 7-én Kiryas Joel lakói az önállósodás mellett szavaztak, és végül a Monroe városával húzódó hosszas vitát is kulturáltan tudták lezárni. A haszid irányzatnak ma már csak két ága létezik, a lubavicsi a tudásra, a szatmáriak a törvény önmegtartó szigorára alapoznak, és ezzel jórészt visszatértek az ortodox alapelvekhez. Ugyanakkor nem mondható el, hogy a most születő Town of Palm Treet nem jellemzi a haszidi hitelvek követése, különösen ami az életörömre és az egymás iránti szeretetre vonatkozik. Amikor a városrész egyik rangidős polgára, Yitta Schwartz 93 évesen meghalt, mintegy kétezer élő leszármazott maradt utána. Kiryas Joel Monroe területének csak tíz százaléka ugyan, de 22 ezren lakják, ez nagyobb, mint az egyéb részek lélekszáma összesen. A település átlagéletkora tizenkét év, mivel a nagy családokban számos újszülött vagy egészen kicsi gyerek él. A lányokat hamar férjhez adják, és nem támogatják tanulásukat, inkább a háztartást vezetik. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok tízezer főnél népesebb városainak sorában Kiryas Joel a legszegényebb, ugyanakkor például a rendkívül jól felszerelt, barátságos szülészeten a kismamák két hétig tartózkodhatnak újszülöttjükkel, és nem sok jel utal arra, hogy bárki boldogtalan lenne, vagy a tehetősebb vidékek civilizációs problémáival küzdene. A településen nem jelent gondot a kábítószer, lényegében nincsenek bűnügyek, ismeretlen az AIDS és az erőszak. Folyamatos viszont az építkezés.

A városban gyengén beszélik az angolt, otthon jellemzően a jiddist használják, és a lakosság húsz százaléka vallja magát magyar származásúnak. Ez a legnagyobb arány az Egyesült Államok bármely városát tekintve. Teitelbaum Joel szervezőmunkájával, tettrekészségével, harciasságával nem bírt el a XX. század semmilyen borzalma. Amit elindított, az él és virul, feltehetően új és virágzó időszak elé néz.