Száz éve halt meg Ferenc József, a „felkent gyilkos”

Sem szeretni, sem gyűlölni nem tudjuk. Kádárt hiba lenne hozzá mérni.

Aztán valami lassan, először alig észrevehetően megváltozott. Eljött 1867, a kiegyezés esztendeje, majd pedig szintén Ferenc József jogara alatt a magyar történelem egyik legsikeresebb fél évszázadnyi korszaka következett, a sokat emlegetett középkori dicsőségre emlékeztető. Nemcsak azért, mert az ország elitje egy nagyhatalom egyik felének képviselőjeként tevőlegesen beleszólhatott a nemzetközi politikába. Hanem azért is, mert agrárországból agrár-ipari országgá váltunk, és olyan gazdasági fellendülés indult útjára, amelynek öröksége máig velünk van, elegendő akár a századforduló nagy építkezéseire gondolni. A Monarchia iránti általános nosztalgia is ezeken a tényeken alapul.

Ferenc József halálának centenáriuma egybeesik másik nagy össznépi nosztalgiánk kezdetének kerek évfordulójával: az akkor még gyűlölt Kádár János – szintén trónbitorló, ám korona nélküli hóhér – hatvan évvel ezelőtt került hatalomra. A két pályaív úgy tűnik, egybevágó, hiszen a maga módján Kádár is kiegyezett a nemzettel, nyomában pedig biztonság, Illyés Gyula talányos szavaival „szélárnyékos időszak” következett. A kettejük közti párhuzam gondolata ebben a nyugalmas, szélmentes, de árnyékos periódusban, a hetvenes években merült fel először, sokan – nem függetlenül persze a korabeli suttogópropaganda hatásától – a boldog békeidők megismétlődéseként élték meg a rendszer delelőjét, a hozzá kapcsolódó Ferenc József-reinkarnációt pedig Kádár Jánosban fedezték fel. Joggal jegyzi meg a hasonlóságokból kiindulva a kiegyezést követő korszakkal, illetve az első világháborúval foglalkozó Peregi Tamás: ha Plutarkhosz ma írná meg a Párhuzamos életrajzokat, akkor Kádár János társa feltehetően Ferenc József lenne.

Kádár politizálását, helyzetét egyébként szokás volt az egykori erdélyi fejedelmével, Bethlen Gáboréval is összevetni. Kétségtelen, hogy mindhárom politikai pályában találhatunk látszólag egy irányba mutató mozzanatokat, felfedezhetünk azonos jegyeket. Azért érdemes megállni ezen a ponton egy pillanatra, mert hármuk rövid összehasonlítása, a körülmények, eredményeik egymásra vetítése közelebb vihet a Ferenc József-jelenség megértéséhez.

Bethlen 1613-ban idegen erők, a Porta fegyveres támogatásával szerezte meg Báthori Gábortól a fejedelemséget, megválasztása a szultán képviselőinek fenyegető jelenlétében történt meg. A támogatás ára Jenő és Lippa várának átadása volt a töröknek. Amikor az utóbbi helyőrsége vonakodott kivonulni, maga Bethlen támadt haddal saját katonáira, hogy a feltételt teljesíthesse. Érthető tehát, hogy uralmának elején igen népszerűtlen volt az Erdélyben utóbb tündérkertet építő, gazdasági és kulturális felvirágzást, biztonságot hozó fejedelem. Az általa kiküzdött eredmények halála után is fennmaradtak, a gazdag örökség később II. Rákóczi György kalandorsága miatt ment veszendőbe.

A hármójuk közötti párhuzam ezen a ponton dől meg. Ferenc József élete egy, az ő közreműködésével kirobbantott, utóbb elvesztett, a Monarchiát is maga alá temető világháború kellős közepén ért véget. Egészen más okokból nem állja meg a helyét a királyt a pártfőtitkárral összevető felvetés. A különbség ugyanis, ha megkaparjuk a felszínt, óriási: míg Ferenc József érája a felzárkózásé, a felemelkedésé, addig Kádáré nemcsak a hanyatlásé, de a leszakadásé is. A dualizmus időszakában, ha csak a GDP utólag rekonstruált adatait tekintjük, kitűnik, hogy korábbi lemaradásunkat fokozatosan dolgoztuk le a társország Ausztriához képest: míg az egy főre jutó bruttó hazai termék 1870-ben az osztrák szint 66 százaléka volt, addig 1910-ben már a 77 százalékát tette ki.

Az egy lakosra jutó GDP a dualizmus békeidőszakában 52 százalékról 57-re emelkedett Nyugat-Európához képest Magyarországon. A növekedés ütemében később beállt változás drámai: 2001-re ugyanez a szám 37 százalékra zuhant a Nyugat, de ami még szembetűnőbb, Ausztria esetében is. A törést, mint Romsics Ignác akadémikus megjegyzi, nem Trianon hozta, hanem egyértelműen a szocializmus időszaka, a legjelentősebb leszakadást pedig a hetvenes évek, az a bizonyos kádári delelő. (Jellemző adat összehasonlításképpen: 1870-től az ezredfordulóig az egy főre jutó magyar GDP 6,8-szeresére, a velünk akkor hasonló fejlettségi szinten álló Finnországé pedig 28-szorosára nőtt.)

Történelmünknek ezért is kivételes, tünékeny pillanata a Ferenc József-i időszak: fejlettségünkben ekkor közelítettük meg leginkább Nyugat-Európát. Hogy utólag mégis többre becsüljük a nemzeti mitológiának Ferenc Józseffel ellentétben sajnos részévé vált „Kádár apánkat”, abban döntő szerepet játszik, hogy a pártfőtitkárral szemben a magát Isten kegyelméből uralkodónak tartó rideg, hivatalnoktermészetű Ferenc Józsefet egyáltalán nem befolyásolta a saját és rendszere népszerűsége. Sőt nemegyszer a vélt államraison érdekében ellene is dolgozott ennek.

Hiába reklámozta alakját a korabeli sajtó, hiába hirdették nagyságát alkalmi díszkapuk például a koronázás negyedszázados ünnepén olyan szövegekkel, hogy „a legelső magyar ember a király” vagy „boldog fejedelme csak boldog hazának lehet”, hiába adtak példának okáért olyan apróságról is, mint a király hurutos megbetegedése, napi aggódó helyzetjelentést a lapok, Gerő András történész joggal állapíthatja meg, hogy ennek ellenére sem válhatott igazi „magyar Habsburggá”, soha nem lett teljesen a „miénk”, mint akár a bécsi udvarban korábban csak „der kleine Rakoczi”-nak gúnyolt József nádor.

Az össz-Monarchia érdekeinek megfelelően Ferenc József ugyanis maga szabott határt a nemzeti király mítoszának. Nem azzal a ma is gyakran emlegetett ténnyel, hogy hálószobájában a szabadságharc leverésének témáját feldolgozó festményeket tartott – ez még egy uralkodónak is a magánügye –, hanem hogy felfogását a nyilvánosság előtt sem rejtette véka alá. Amikor például – Gerő hívja fel erre megint csak a figyelmet – Jansky tábornok a budai Szent György téren álló, a honvédség ellen a várat a császáriak élén védő Hentzi generális emlékművét megkoszorúzta, és ebből hatalmas botrány kerekedett Magyarországon, az uralkodó Janskyt előléptette, és nyugdíjaztatta az ügyről a magyar kormánynak panaszt tevő Edelsheim-Gyulai tábornokot. Örök sérelemként élte meg a hazai politikai elit hajlíthatatlanabb része, hogy Ferenc József jelenlétekor a királyi palota előtt nem a magyar trikolórt, hanem a fekete-sárga lobogót lengette a szél, és az uralkodó Magyarországon is ragaszkodott – a Himnusz mellett – a Gott erhalte eljátszásához. A legfájdalmasabb tüskét a k. und k. hadsereg természetszerűleg nálunk is érvényes német vezényleti nyelve jelentette. Ennek megváltoztatása azonban a rendszeresen felmerülő magyar reformszándék ellenére is illuzórikusnak tűnt. Leginkább azért, mert a harmincéves háborúban a gátlástalan, hatalomvágyó katonai zseni, Wallenstein herceg által megteremtett közös haderőt több évszázados hagyományai alapján nem bármiféle nemzeti közösség vagy birodalmi eszme, hanem a dinasztiához való hűség tartotta össze.

Ferenc József halálával az első világháború kellős közepén azonban nemcsak a hadseregbeli bajtársi szellem, a sokat emlegetett nemzetek feletti esprit de corps indult lassú erodálódásnak, hanem a soknemzetiségű Monarchia amúgy sem szilárd összetartó abroncsai is érezhetően meglazultak. Ahogy Herczeg Ferenc emlékezéseiben írja, a császár-király jelenléte olyan természetesnek tűnt a Monarchia fölött, akár a napé; eltűnése hatalmas űrt teremtett, amelyet az ifjú utód, a jó szándékú és békevágyó Károly személye nem pótolhatott.

Az összeomlást az egykori uralkodóház trónfosztása, száműzése, tartós népszerűtlensége követte az utódállamokban, még a leginkább lojális Magyarországon is. Megrázó történelmi eseményeknek, a második világháborúnak, a szocializmus korszakának kellett ránk köszöntenie, hogy más szemmel nézzünk mi, egykori közép-európai alattvalók Prágától Bécsen át Zágrábig a Habsburgokra. Ebben alapvetően két tényező játszott szerepet legalábbis Magyarországon: egyrészt a boldog békeidők iránt megerősödő tartós nosztalgia, másrészt az immár birodalom nélküli trónörökös, a volt uralkodók közül intelligenciájával, bölcsességével messze kiemelkedő, 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó népszerűsége.

Hiába szelídült ugyan „felkent gyilkosból” még életében Ferenc Jóskává az egykori király, hiába az uralkodását övező nosztalgia, személyére máig erős ambivalenciával tekintünk. Sem elfogadni, sem elutasítani, sem szeretni, sem gyűlölni nem tudjuk: a csehek esetében a trialista állam megteremtésének elmulasztása, a magyarokéban pedig az 1849-et követő megtorlás emléke nem engedi máig a vele való teljes azonosulást. Halála legendás: a kötelességtudó uralkodó egyenruhában, íróasztalánál ülve várta az orvost és az utolsó kenetet feladó papot.