A magyar jazz mint csempészáru

Fegyverropogás közepette sugározta a magyar muzsikusok felvételeit az Amerika Hangja.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kiábrándító felismerése a nyugati hatalmak tétlensége és passzivitása volt. Kevesen tudják, hogy az Amerikai Egyesült Államok sajátos módon mégis hallatta hangját az eseményekben. Egy hónappal a felkelés kitörése után, november 23-án az Amerika Hangja (VOA) rádió jazzműsora magyar együttesek – nem sokkal a felkelés kitörése előtt készült – felvételeit sugározta. Műsorvezetője azzal vezette be az összeállítást, hogy Budapesten fegyverek ropognak, de reméli, hogy a muzsikusok életben vannak, és hallgatják az adást.

Az 50-es évek a jazz magyarországi történetének legsötétebb fejezeteként marad meg az emlékezetben. Az amerikai eredetű, ritmikus, improvizatív zene az 1920-as években jelent meg Magyarországon, s hamarosan a rádióadások, hanglemezek és a szállodákban, éttermekben, bárokban muzsikáló zenekarok révén egyre nagyobb népszerűséget vívott ki magának. Ugyan a rövid nyilas uralom tiltólistára tette, de a II. világháborút követő demokratikus időszak a kibontakozást hozta el a jazz számára a Kárpát-medencében. A kor tánczenéjeként ismét birtokba vette a pódiumokat, az újjászerveződő zenekarok mellett fiatal, tehetséges muzsikusok léptek színre, akik a modern, művészi igénnyel fellépő irányzatok iránt is nyitottnak mutatkoztak. Mindaddig, amíg a kommunista hatalomátvétel elejét nem vette a további tájékozódásnak.

Természetesen az új ideológia, a szocialista realizmus jegyében fogant tilalom nem csak erre a zenére vonatkozott: érintett minden nyugati eredetű és absztraktnak minősülő művészeti formát és irányzatot. A jazzt a háború előtti időszak polgári csökevényének, a „hanyatló” amerikai imperializmus válságtermékének bélyegezték, és még a tánczenéből is száműzték a jazzes elemeket. 1952-ben az állami rádió beszüntette a jazz sugárzását, az étert a szocialista tömegdalok, operettslágerek és magyar nóták töltötték meg. Föld alá kényszerült a szabadságot és a nyugati kultúrkörhöz való kapcsolódást megtestesítő jazz; hívei magánlakásokban, titkos összejöveteleken hallgatták, művelői éttermekben, bárokban, záróra után, a maguk kedvére hódolhattak szenvedélyüknek.

Ám a tiltás, mint azt a történelem tanúsítja, mégoly diktatórikus rendszerekben sem valósul meg teljes körűen. Bár a határok zárva voltak, de diplomaták, kereskedők, turisták és rokonok közvetítésével mégiscsak érkeztek jazzlemezek az országba. Leleményes muzsikusok kihasználták a hatóságok tájékozatlanságát, az amerikai számoknak magyar címeket adtak, és sajátjukként terjesztették elő az engedélyeztetéskor, a lemezfelvételeken még szerzői jogdíjat is igényeltek értük. Akadtak exkluzív helyek, ahol hallgatólagosan megtűrték a jazzt, és volt néhány kivételes előadó, akik jazzes kiejtéssel játszhatták zenéjüket. Ahogy Kovács Gyula, a korszak legendás dobosa emlékezett: „Körlevél jött, hogy ezeket és ezeket az orosz számokat kell játszani. Nekem ebben is szerencsém volt, mert ez a Margitszigeti Nagyszállóra nem vonatkozhatott, hiszen ott külföldiek laktak. Vendégünk volt például a Mojszejev együttes, amelynek tagjai állandóan amerikai számokat kértek; nem lehetett azt mondani, hogy kérem, most jött a leirat.”

A tájékozódás forrása ekkoriban elsődlegesen az Amerika Hangja rövidhullámon fogható, 1955. január 6-án indult, Jazz Hour című műsora volt. Bársonyos baritonhangú, az érthetőség kedvéért lassan beszélő szerkesztője, Willis Conover az amerikai jazz legjobb képviselőinek zenéivel ismertette meg a hallgatókat. A világ számos pontján legendás hírnévre szert tett műsorvezető jószerivel ismeretlen maradt saját hazájában, ugyanis az amerikai külpolitika érdekeit közvetítő rádió adásai nem voltak foghatók az Egyesült Államokban. Annál nagyobb hatást gyakoroltak a vasfüggöny mögött élő muzsikusokra és jazzkedvelőkre, akik ezekben az adásokban találkozhattak a jazz mérvadó amerikai előadóival, magnófelvételen rögzítve és elemezve a témákat, harmóniákat, ritmusképleteket. Később, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években Conover rendszeresen látogatta a szocialista országok jazzfesztiváljait, ahol megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Becslések szerint világszerte 30 millióan hallgatták műsorait.

A jazz sanyarú magyarországi helyzete arra ösztönözte az USA budapesti nagykövetségét, hogy segítséget nyújtson a muzsikusoknak. 1956 októberében kibéreltek egy budapesti stúdiót, ahol hat magyar együttessel felvételeket készítettek, és az anyagot eljuttatták az Amerika Hangja washingtoni szerkesztőségéhez. A november 23-i adás a forradalom miatt a magyar jazz különleges jelentőségű epizódja lett. Tíz magyar muzsikus neve talán itt jelenik meg először a szélesebb nyilvánosság előtt: Vászondi Ervin (trombita), Váradi György (tenorszaxofon), Szabó Gábor (gitár), Radics Gábor (vibrafon), Zágon Iván és Garai Attila (zongora), Kabók Lajos és Thomka Tibor (nagybőgő), Ruttka Ferenc és Kovács Gyula (dob). Az együttesek amerikai örökzöldeken kívül három saját szerzeményt is megszólaltattak, így a forradalom után Amerikába menekült, ott neves muzsikussá vált Szabó Gábor Sztálinváros blues, illetve a kiváló Garai Attila zongorista Kánon című darabját.

Willis Conover a kultúrák közötti párbeszéd jegyében öt fiatal, már akkor is tekintélyes amerikai muzsikust hívott meg a stúdióba, hogy kommentálják a magyar együttesek játékát. Billy Taylor (zongora), Quincy Jones (trombita), Gerry Mulligan (baritonszaxofon), Tony Scott (klarinét) és J. J. Johnson (harsona) nagy elismeréssel szóltak távoli, ismeretlen kollégáik teljesítményéről. Sem azelőtt, sem azóta nem volt magyar jazzmuzsikusoknak részük a nagy nyilvánosság előtt ilyen tételes szakmai elemzésben, amely elismerte zenészi kvalitásaikat, improvizációs készségüket, kiemelve a játékukban felfedezhető, klasszikus zenéből származó képzettségüket.

Koncert a nagykövetségen

A budapesti amerikai nagykövetséget idén tavasszal Csányi Attila időközben elhunyt jazztörténész kereste meg azzal a kéréssel, hogy segítsenek felkutatni és CD-n kiadni a néhány jazzkedvelő által rossz minőségű magnófelvételen őrzött rádióadás eredeti anyagát. A nagykövetség a felvetést továbbgondolva október 27-én a jazzt középpontba állító műsorral emlékezett meg a forradalom és szabadságharc 60. évfordulójáról, kifejezve tiszteletét a felvételeken közreműködő magyar muzsikusok előtt. Közülük hárman ma is élnek: a 80 éves Vászondi Ervin és a 90 éves Ruttka Ferenc megjelent a rendezvényen, míg az Amerikába kivándorolt Kabók Lajos Los Angelesben értesülhetett az eseményről. Az este során a kortárs magyar jazz népszerű együttese, a Balázs Elemér Group szólaltatta meg az egykori szerzeményeket két vendégművész közreműködésével. Zana Zoltán, a Magyar Rádió korábbi tehetségkutató versenyének győztese tenorszaxofonon játszott, míg a csodagyerekként indult, a forradalom után kivándorolt, Amerikában jelentős pályát befutott, majd fél évszázad múltán hazatelepült Tommy Vig vibrafonon, dobon, valamint személyes visszaemlékezésével járult hozzá az este sikeréhez. A nagykövetség a forradalom napjait megörökítő AP-fotók felhasználásával CD-n megjelentette, és a meghívott vendégeknek átnyújtotta a rádióadás teljes anyagát. Köszöntőbeszédében Colleen Bell nagykövet így méltatta az eseményt: – A ma esti koncerttel a „szabadság fokmérőit” ünnepeljük, azokat a muzsikusokat, akik 1956-ban a kommunista kormánnyal is szembeszállva zenéltek. És egyben emlékezünk azokra a magyarokra, akik hatvan évvel ezelőtt számtalan nehézségen mentek keresztül, vagy éppen az életükkel kellett fizetniük a demokráciáért folytatott küzdelemben.

 ###HIRDETES2###