A Saul fiát küldjük versenybe az Oscarért

Ma van a magyar premierje a Cannes-ban díjazott Saul fiának, amelyről eldőlt, hogy az Oscarért is versenyez. Kettős kritikánk a filmről, amely még a vetítések előtt behozta az árát.

Jó ötlet volt elhasznált arcok helyett újakat használni, főleg a főszerepben, ahol az amatőr színész Röhrig Gézának részben bressoni a feladata, azaz jelen lenni, és a jelenléttel kitölteni a vásznat. Mindezen erények az apróbb logikai és dramaturgiai döccenőket bőséggel feledtetik, és valóban az egyik legtisztább élményt jelentik a magyar mozi palettáján az elmúlt évekből. A Saul fia már most bizton meghatározó film, de hogy korszakos-e, azt azért az idő dönti el.

Szathmáry István Pál kritikája

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami a Saul fia című filmmel Cannes-ban történt. Azonban a film örömteli sikerhadjárata egyúttal meg is nehezíti az értelmezést. Az elutasítást könnyen a kötelező fanyalgással, míg a feldicsérést egyfajta igazodási kényszerrel is lehet rosszindulatúan azonosítani. Ennek dacára érdemes vállalni a kockázatot és a filmre magára (is) koncentrálni: erényei és hibái egyaránt nagyon tanulságosak.

Ha Nemes Jeles László rövidfilmben gondolkodik, akkor véleményem szerint filmtörténeti mérföldkő születik. A haláltáborok piszkos munkáit végző, az életben maradásra pusztán haladékot nyerő Sonderkommando egyik tagjának nézőpontját választani merész, de kifizetődő döntés volt, és a film első harmada igazolja is, hogy a rendező kimagasló tehetség, ritka formaérzékkel, erős vízióval és újítóerővel. A néző kérlelhetetlenül válik kezdetben kiszolgáltatottá a rendezői akartnak, és erre tényleg csak a legjobbak képesek. A szűk plánok klausztrofób közelségbe hozzák a halálgyár ördögi ügymenetét, és egy ideig sikerül olyan hatásosan emelni a tétet, mint a legmívesebb thrillerekben, miközben nehéz elfeledkezni arról, hogy amit látunk, akár dokumentum-játékfilmként is értelmezhető.

Nemes Jeles nagy tétekkel játszik. Csakhogy nem rövidfilmet, hanem játékfilmet forgatott, és ez olyan kihívást jelentett, ami ennek a merész újító szellemnek is talán túl sok volt. Ennek oka elsősorban az, hogy a formailag szinte tökéletesen kidolgozott elbeszélői keret és formanyelv olyan elidegenítő nézőpontot kínál, ami túlságosan is eltávolítja a nézőt, ugyanakkor a rendező ebben nem teljesen következetes, és ezzel párhuzamosan mégiscsak erősen ellép egy epikusabb elbeszélés felé. Joggal lehetne ellenvetéssel élni: feltehetően épp ez az elidegenítő effekt volt a rendező célja, mi több, az üzenete is, aminek köszönhetően sikeresen „fárasztja ki” a nézőjét, aki a vásznon látható áldozatokhoz hasonló beletörődéssel sodródik a szinte kontrollálhatatlannak tűnő eseményekkel.

Viszont nem lehet szó nélkül hagyni azt a nagyvonalúságot, amivel a történetet kezeli a rendező. Az egyik áldozatban saját fiát felismerni vélő sonderkommandós küldetése, hogy rabbit találjon és így búcsúztassa el méltó módon a fiút, beilleszthető persze a kizökkent világ abszurditásai közé, csakhogy nincs mit szépíteni: a zakatoló halálgyár kulisszái között már-már meseszerűen hiteltelen, helyenként pszichológiailag sem alátámasztható fordulatok görgetik tovább a cselekményt.

Mindezt csak tetézi a férfi magánakciójával egybeszőtt lázadás szála, amit csak nagy nehézkesen sikerül feszesen összefogni a fő motívummal. És ezeken a következetlenségeken hiába tompít a mellékszereplők hibátlan játéka és a remekbe szabott képi világ. A Saul fiában ott volt az esély, hogy újrafogalmazzon egy jobb híján holokausztfilmként körbeírt műfajt, egyúttal irányt mutasson a történelmi film műfajának újraértelmezéséhez. Mindezek helyett nem mérföldkő, de figyelemre méltó film született.