A Saul fiát küldjük versenybe az Oscarért

Ma van a magyar premierje a Cannes-ban díjazott Saul fiának, amelyről eldőlt, hogy az Oscarért is versenyez. Kettős kritikánk a filmről, amely még a vetítések előtt behozta az árát.

Kárpáti György kritikája

Nemes Jeles László elsőfilmesként végrehajtott bravúrja nem példátlan, de ritkaságszámba megy: a világ legrangosabb filmfesztiválján úgy kapta meg a zsűri nagydíját, hogy sokak szerint a mezőny legjobb darabja volt. Erős rendezői koncepció, megrázó történet, kivételes fényképezés és hangkeverés – ez a Saul fia.

Saul Ausländer az auschwitzi Sonderkommando tagja, a halálgyár végóráiban feszített tempóban segíti a nácik végső megoldását, miközben tudja, hogy hamarosan rá is sor kerül, és a biztos halált semmiképp sem kerülheti el. Saulban egy tragikus véget ért kisfiú hatására hirtelen feltolulnak az apai érzések, és eszébe jut – talán nem is létező – saját fia. Elhatározza, hogy zsidó szokás szerint eltemeti a holttestet, ami normális körülmények között nem lenne nagy nehézség, ám Auschwitzban, ráadásul a Sonderkommando felszámolása előtti éjszakán szinte a lehetetlennel egyenlő.

Nemes Jeles László első játékfilmje olyan témát dolgoz fel, amely egy profi számára is komoly kihívás, és amelyben olyan rendezők is elérzékenyülő, szépelgő megoldásokba csúsznak, mint Steven Spielberg. Nemes Jeles azonban továbbfejlesztette a Türelem című rövidfilmjében is kipróbált és sikerre vitt rendezői koncepciót: beszűkített térben, mindig mozgó kamera mellett rákényszerít, hogy szó szerint a bőrünkön tapasztaljuk meg a holokauszt felfoghatatlanságát. Ez, és ennek az élménynek a rendkívüli technikai kivitelezése teszi kivételessé a Saul fiát, ami már azzal is megdöbbentette a világot, hogy elsőfilmes alkotásként bekerült a cannes-i versenybe, majd ott nagy formátumú alkotók előtt nyerte el a zsűri nagydíját. Nemes Jelest ugyanis elkerülik a rossz beidegződések, felvett hibás reflexek és elképzelését kompromisszumok nélkül vitte végig.

Fantasztikus Erdély Mátyás operatőri munkája, a kézi kamera kiválóan tölt be dramaturgiai funkciót, minden pillanatban ott vagyunk a szögesdrót mögött, érezzük a halálfélelmet, a kiszolgáltatottságot. Minden korábbinál pontosabb elképzelésünk lehet a haláltáborok értelmetlenségéről, arról a felfoghatatlan helyzetről, ahogy az emberek szembesülnek az értelmetlen végzettel, és gyakorlatilag mire végiggondolnák nem létező lehetőségeiket, már vége is az életnek. Ezt a nyomasztó élményt fokozza a remek – Cannes-ban szintén díjazott – hangkeverés, a választott 4:3-as képarány, amelyek mind-mind moziban adják meg a katarzist.

Jó ötlet volt elhasznált arcok helyett újakat használni, főleg a főszerepben, ahol az amatőr színész Röhrig Gézának részben bressoni a feladata, azaz jelen lenni, és a jelenléttel kitölteni a vásznat. Mindezen erények az apróbb logikai és dramaturgiai döccenőket bőséggel feledtetik, és valóban az egyik legtisztább élményt jelentik a magyar mozi palettáján az elmúlt évekből. A Saul fia már most bizton meghatározó film, de hogy korszakos-e, azt azért az idő dönti el.

Szathmáry István Pál kritikája

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami a Saul fia című filmmel Cannes-ban történt. Azonban a film örömteli sikerhadjárata egyúttal meg is nehezíti az értelmezést. Az elutasítást könnyen a kötelező fanyalgással, míg a feldicsérést egyfajta igazodási kényszerrel is lehet rosszindulatúan azonosítani. Ennek dacára érdemes vállalni a kockázatot és a filmre magára (is) koncentrálni: erényei és hibái egyaránt nagyon tanulságosak.

Ha Nemes Jeles László rövidfilmben gondolkodik, akkor véleményem szerint filmtörténeti mérföldkő születik. A haláltáborok piszkos munkáit végző, az életben maradásra pusztán haladékot nyerő Sonderkommando egyik tagjának nézőpontját választani merész, de kifizetődő döntés volt, és a film első harmada igazolja is, hogy a rendező kimagasló tehetség, ritka formaérzékkel, erős vízióval és újítóerővel. A néző kérlelhetetlenül válik kezdetben kiszolgáltatottá a rendezői akartnak, és erre tényleg csak a legjobbak képesek. A szűk plánok klausztrofób közelségbe hozzák a halálgyár ördögi ügymenetét, és egy ideig sikerül olyan hatásosan emelni a tétet, mint a legmívesebb thrillerekben, miközben nehéz elfeledkezni arról, hogy amit látunk, akár dokumentum-játékfilmként is értelmezhető.

Nemes Jeles nagy tétekkel játszik. Csakhogy nem rövidfilmet, hanem játékfilmet forgatott, és ez olyan kihívást jelentett, ami ennek a merész újító szellemnek is talán túl sok volt. Ennek oka elsősorban az, hogy a formailag szinte tökéletesen kidolgozott elbeszélői keret és formanyelv olyan elidegenítő nézőpontot kínál, ami túlságosan is eltávolítja a nézőt, ugyanakkor a rendező ebben nem teljesen következetes, és ezzel párhuzamosan mégiscsak erősen ellép egy epikusabb elbeszélés felé. Joggal lehetne ellenvetéssel élni: feltehetően épp ez az elidegenítő effekt volt a rendező célja, mi több, az üzenete is, aminek köszönhetően sikeresen „fárasztja ki” a nézőjét, aki a vásznon látható áldozatokhoz hasonló beletörődéssel sodródik a szinte kontrollálhatatlannak tűnő eseményekkel.

Viszont nem lehet szó nélkül hagyni azt a nagyvonalúságot, amivel a történetet kezeli a rendező. Az egyik áldozatban saját fiát felismerni vélő sonderkommandós küldetése, hogy rabbit találjon és így búcsúztassa el méltó módon a fiút, beilleszthető persze a kizökkent világ abszurditásai közé, csakhogy nincs mit szépíteni: a zakatoló halálgyár kulisszái között már-már meseszerűen hiteltelen, helyenként pszichológiailag sem alátámasztható fordulatok görgetik tovább a cselekményt.

Mindezt csak tetézi a férfi magánakciójával egybeszőtt lázadás szála, amit csak nagy nehézkesen sikerül feszesen összefogni a fő motívummal. És ezeken a következetlenségeken hiába tompít a mellékszereplők hibátlan játéka és a remekbe szabott képi világ. A Saul fiában ott volt az esély, hogy újrafogalmazzon egy jobb híján holokausztfilmként körbeírt műfajt, egyúttal irányt mutasson a történelmi film műfajának újraértelmezéséhez. Mindezek helyett nem mérföldkő, de figyelemre méltó film született.