Felemelni a fátylakat

Keleti Éva kimagasló karriert, boldog éveket, szép családot tudhat maga mögött.

Patinás nagykörúti lépcsőház. A liftből kiszállva egy pillanatra tétovázunk, de a körfolyosón, az egyik ajtórésben hamar feltűnik Keleti Éva alakja. Régi ismerősként üdvözöl, és egyáltalán nem érezzük a korkülönbséget. Sallangoktól mentesen kommunikál. Abból a generációból való, amelyiknek a tudása sokrétű tapasztalaton nyugszik, amelyik megküzdött minden jól sikerült képkockáért, és egyetlen lépcsőfokot sem hagyott ki.

„Nem tartom magam igazán tehetséges embernek. Több vagyok egyszerű mesterembernél, de a szikra, azt hiszem, hiányzik belőlem. Nem hasonlíthatom magam olyanokhoz, mint Korniss Péter. Ha egy kicsit tehetségesebb lettem volna, biztosan sokkal jobb fényképeim születnek” – vallotta évekkel ezelőtt egy szakmai lapnak adott interjúban, és ebben a vallomásban benne van egész tárgyilagos lénye.

Az Oktogonra néző lakásba éppen nyolcvan éve, 1936 tavaszán költözött be a család. Keleti Éva akkor ötéves volt, és innen indult az Izabella utcai elemi iskolába, amelynek helyén ma szálloda áll, és amelyről ma talán már csak neki jut eszébe Papp néni, az első osztályos tanító, aki beleoltotta a tanulás szeretetét. Csinos egyenruhájában később innen járt reggelente az Országos Nőképző Egyesület Veres Pálné Leánygimnáziumába is, ahol magába szívta a régi világ rendjét, ahol a kézimunka, a főzés, a háztartási ismeretek tudománya mellett az angol és a német nyelvet is elsajátította, aminek később még sok hasznát vette.

A humán érdeklődésű kislány, akit mindig vonzott az irodalom és a képzőművészet, életének első, szép emlékű szakaszában szülei egyetlen gyermekeként élt ebben a polgári otthonban, együtt a nagyszülőkkel és háromszoros olimpiai bajnok kardvívó nagybátyjával, Kabos Endrével. Ennek a háznak a pincéjében töltötte élete drámai pillanatait is, az 1944-es légiriadókat éppúgy, mint 1956 novemberét.

– Nálunk a vasárnapi ebéd körüli együttlét szent volt. Emlékszem, 1944 nyarán általában déltájban volt légiriadó, főleg vasárnaponként. Ilyenkor mindenki indult le a pincébe. Egy alkalommal a nagymamám éppen akkor csinálta az ebédhez a rétest, amikor megszólalt a sziréna. Nem volt szíve otthagyni a tésztát, mert megszáradt volna, úgyhogy fenn maradt. Mire feljöttünk, volt friss, meleg rétes, és békén elkölthettük az ebédet. Így éltünk akkor – idézi fel derűsen azokat az időket, amelyeket azonban hamarosan súlyos családi veszteségek árnyékoltak be.

– Olimpiai bajnok nagybátyám érdemeire való tekintettel a család egy ideig mentesült a zsidótörvények alól, de egy idő után már neki is bujkálnia kellett – kezd bele megpróbáltatásaik történetébe.

Kabos Endrének, aki a felrobbant Margit hídon vesztette életét, már nem kellett átélnie azokat a megaláztatásokat, amelyek családjára, rokonaira vártak. Az akkor 13 éves Keleti Éva szüleivel együtt – ahogy később, élete folyamán még sokszor – csodálatos véletleneknek köszönhette, hogy sorsa nem torkollott tragédiába.

– Azt mondják, az idő sok mindent megszépít, de mindent nem tud. 1944 novemberében anyukámmal együtt elvittek a téglagyárba, ahonnan – ma sem tudom, hogyan – egy ismerős másnap kihozott minket. Hasonló szerencsével menekültünk meg a tragédiától karácsony táján is, amikor a Pannónia utcai védett házból minden zsidót összetereltek az udvaron. Álltam fenn, a lakás ajtajában, és rettenetesen sírtam. A rendőr, aki az ajtó előtt állt, megkérdezte, miért. Mondom neki, hogy apukámat, anyukámat most viszik el. Erre lement értük, felhozta őket, és amikor jöttek a nyilasok, hogy ellenőrizzék, mindenki lent van-e, azt mondta: ő már megnézte, ebben a lakásban nincs senki. A többieket elvitték, mi pedig megúsztuk – meséli Keleti Éva, aki, bár nem gyakorolja egyik vallás rituáléját sem, mélyen hisz Isten létezésében. – Valaki mindig vigyázott rám – mondja. – Ezeket a dolgokat sem megszépíteni, sem elfelejteni nem lehet, de nem gondolni lehet rá, és ezt is próbálom. Nagyon sokáig nem beszéltem róla, és az én koromban már az ember jobban tud válogatni az emlékei között.

A balettért szenvedélyesen rajongó kis Keleti Éva a humán tárgyak iránti érdeklődést a génjeiben hordozta (nagymamája testvérének a lánya volt például Miklós Jutka, a Holnap antológia egyetlen költőnője, akinek első verseskötetéről Ady Endre írt kritikát, és aki fotográfiával is foglalkozott), a gimnázium után mégis az ELTE természettudományi karán kötött ki. Az érettségi utáni nyáron rendezett világifjúsági találkozón kitűnő nyelvtudását felhasználva tolmácsként alkalmazták, így a nyár eltelt anélkül, hogy a továbbtanulási lehetőségeket felmérhette volna.

– A kémia–fizika szakon még volt hely augusztusban, így oda kerültem. Nagyszerű tanáraim voltak, szerettem odajárni, de a sors végül másfelé kormányzott.

Egy kötelező nyári gyakorlaton került a Forte gyár kísérleti műhelyébe, ahol akkoriban a színes film létrehozásával kísérleteztek.

– Fogalmam sem volt sem a fotográfiáról, sem a filmről, ezért az egyetem legfelsőbb tanácsa elküldött a Magyar Fotó céghez, hogy valamennyi fogalmam legyen róla.

– Ez is csak megerősít a meggyőződésemben, hogy az életemet valaki fentről kíséri, hiszen olyan helyre kerültem, ahol a legjobb fotográfusok vettek körül: Vadas Ernő, Langer Klári, Sándor Zsuzsa, Hollenzer Béla… Ott szerettem bele a szakmába, és bár még leszigorlatoztam az egyetemen, annak már semmi értelme nem volt: eljegyeztem magam a fotográfiával.

Keleti Éva, akit elsősorban művészportréiról ismer a nagyközönség, valójában hosszú sajtófotós karrier után kötött ki a színháznál és örök szerelménél, a táncnál. Az MTI-nél eltöltött huszonkét év rengetegféle munkát hozott a faluriporttól a sportmérkőzések dokumentációjáig. A színházra való szakosodást aztán a történelmi helyzet kényszerítette ki: 1956 után az MTI stábjának nagy része külföldre távozott, és be kellett tölteni az ezért a területért korábban felelős Farkas Tamás helyét.

– Sokszor történtek az életemben sorsszerű véletlenek. Így született az egyik legismertebb képem, az Eksztázis is, amikor egy hirtelen kitörő vihar miatt nem engedték a tűzoltók arról a helyről végigfotózni az előadást, ahonnan szerettem volna. Sorsszerű volt az is, ahogy huszonkét év után eljöttem az MTI-től az akkor induló Új Tükörhöz, és egy véletlennek köszönhetően ismertem meg a férjemet is – vallja be a fotóművész, aki már menyasszony volt kitűzött esküvői időponttal, amikor egy operatőr barátnője, Vecsei Mari lehívta a Mosoly cukrászdába kávézni, ahol hamarosan megjelentek a kollégák is. – Az ő filmes barátai között volt a leendő férjem. Mari egyszer csak azt mondta neki: vedd el Évát! Ő pedig rávágta: elveszem! Annak rendje és módja szerint szerződést írt, amelyet két jelen lévő tanúval hitelesített is. Ez állt benne: „1954. december 31-ig Keleti Évát feleségül veszem.” Hazafelé az egyik gyártásvezető barátja, aki értett a joghoz, figyelmeztette, hogy veszélyes dologba keveredett, de ő csak leintette: „Miért? Ha hozzám jön, elveszem!” – idézi fel a családi anekdotát Keleti Éva, aki aztán hetekkel később véletlenül találkozott újra leendő férjével az Ernst Múzeum kiállításán.

A házasság hatvankét évig – egészen tavalyig – tartott. Két gyerek, négy unoka, hat dédunoka (a hetedik úton van) tárgyalhatja majd a vasárnapi családi ebédeken a hirtelen fellobbant szerelemből köttetett házasság sikerének titkát. A titok pedig – legalábbis részben – egészen biztosan Keleti Éva különlegesen optimista életszemléletében rejlik.– Együtt néztük végig a tárlatot, és lassan kiderült, hogy ugyanazok a dolgok tetszenek mindkettőnknek. Elhívott moziba, a Szürke fény című filmet vetítették. Én hamarosan szakítottam vőlegényemmel, ő bevonult katonának, és még az év december 4-én megesküdtünk.

– Ezt, ahogy a fotográfia iránti vonzalmamat, valószínűleg a génjeimben hordozom. Nem véletlen, hogy olimpiai bajnok kardvívó van a családban. Az élethez is kell a küzdősport – magyarázza a fotográfus, akinek nem kenyere a kesergés, a bajban inkább azt keresi, hogyan lehet kimászni belőle. Nem volt ez másképp 1956. október 23-án sem, amikor egy kollégájával és egy sofőrrel Pécsről Szegedre tartott a vállalati Volgával, amely abban az időben az ÁVH jelképének számított.

– A Lammermoori Lucia főpróbájára mentünk, amelyen először énekelt Komlósi Erzsi – emlékszik vissza arra a napra. – Mi még semmiről sem tudtunk, amikor Szeged határában, az országúton feltartóztatott minket egy csomó fiatal. Persze először ávósnak hittek minket a kocsi miatt, de a kollégám feltalálta magát, és azt mondta: hozzuk a pécsi diákok üdvözletét! Erre felugrottak a kocsira, és mi nemzeti zászlóval fellobogózva gurultunk be a szegedi Hungária Szálló elé. Akkor még azt gondoltam, ez biztosan csak valami szegedi mozgolódás, másnap reggel viszont már jöttek a hírek, hogy Budapesten kitört a forradalom, lángokban áll a város. Tehát gyakorlatilag átaludtam azokat a sorsdöntő pillanatokat. Csak október 26-án indultunk vissza, és egész simán eljöttünk Lajosmizséig. Ott még bevásároltunk: kenyeret, lisztet, cukrot vettünk, és megkerülve a tankcsatát Dunaharaszti felé vettük az irányt. A dunai hídnál figyelmeztettek bennünket, hogy az áthaladókra lőnek, így engem lefektettek az autó aljába, úgy hajtottunk át. Dunaharasztiban bekéredzkedtünk egy házba éjszakára, de a házigazda hajnalban felkeltett, és elküldött minket azzal, hogy jobb, ha továbbállunk, mert a faluban azzal gyanúsítják, hogy ávósokat rejteget.

Keleti Éva végül kalandos úton, a sógora mögött ülve, motorbiciklin jutott vissza a családi fészekhez, ahol szülei és akkor már kilenc hónapos gyermeke várta.

– A Boráros térnél figyelmeztettek, hogy a körútra ne menjünk, mert a Köztársaság téren csata van, így végül a Duna-parton jöttünk végig. Amikor ideértünk, éppen egy ávóst akasztottak ott, a szemben lévő ház előtti fán – mutat ki az ablakon. – November 4-én le kellett mennünk a pincébe, mert a körúton úgy jöttek-mentek a tankok, mint a villamos. Csak november 10-e körül mentem be újra az MTI-hez, és kezdtem el ismét dolgozni, de addigra a szerkesztőség nagy része elment külföldre azokkal a filmekkel, amelyeken 23-án, 24-én dokumentálták az eseményeket. Már azokban a napokban világossá vált, hogy az itt történtekről tudósítani kell a világot.

Bár Keleti Éva férjét, aki filmhíradósként végigdolgozta ezeket a napokat, a forradalom leverése után elővették az ávósok, a családot sikerült egyben tartani.

– Az élet megy tovább. Ilyenkor az ember nem arra gondol, hogy most mi van, hanem arra, hogy mi lehet még ezután – vallja ma is.

És az élet valóban ment tovább. A fotográfust minden tiltakozása ellenére beosztották a színházba, ahol csakhamar úgy megszerették a színészek, hogy a közöttük kialakuló közvetlen légkörben született képekkel örökre beírta magát a színháztörténetbe. Igyekezett megtörni a hagyományos, merev beállítású portrék kereteit, és hosszú évek szisztematikus munkájával végül iskolát teremtett a színházi fényképezésben.

– Az életünk egy idő után teljesen összefonódott. Bessenyei Feri ebben a lakásban ünnepelte a hatvanadik születésnapját, és jó néhányukkal, köztük Szilágyi Tibivel, Béres Ilivel, Pécsi Ildikóval ma is napi, baráti kapcsolatban vagyok.

Bár a lakásban nem hivalkodnak minderről remekbe szabott nagyítások, a sok együtt töltött év vidám pillanatairól, a közös turnékról annál többet mond el az az elnyűtt kis fotó, amely a könyvespolcon csak úgy keret nélkül támaszkodik a kötetek gerincének. Ezen az ifjú Béres Ilona vállát mosolyogva fogja át Kiss Manyi, mellettük Márkus László, Bessenyei, Vámos László.

– Egy moszkvai vendégjátékra kísértem el őket – mondja a fotográfus, amikor a vidám csoportkép keletkezésének körülményeiről kérdezem.

Keleti Éva tavaly a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta az 1976 után készített 1226 riportjának több mint kilencvenezer kockából álló negatívjait. Ezekből válogattak 85, eddig soha nem látott felvételt a fotós 85. születésnapja alkalmából rendezett Kontakt című kiállításra. Miközben ez a tárlat színészportrékkal ünnepel, az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér a fotóművész táncfotóiból rendezett kiállítással tiszteleg a jubileumon. Mert az ő igazi, múlhatatlan nagy szerelme mindig is a tánc volt. Ha van hasonlóság a színész és a fotós sorsa között, ez a hasonlóság még átütőbb a fotós- és a táncossors között.

– Mindig balerina szerettem volna lenni, de alkatomnál fogva ez örökre beteljesületlen vágy maradt. A tánc szavak nélkül annyi mindent el tud mondani, amit szavakkal nem lehet…

Keleti Éva portréi között nemcsak azért jó időt tölteni, mert a mára már halott színészóriások arca rég átélt, felemelő színházi vagy filmélményeket elevenít fel, vagy mert a mára befutott „öregek” még ifjú suhancként, hetykén mosolyognak a kamerába, hanem azért is, mert ezek a képek fellebbentik a fátylat a színészek valódi arcáról is.

– A jó fotó önmegismerési terápia része. Nagyon jó érzés részt venni abban a folyamatban, amelynek a végén valaki rádöbben olyan tulajdonságaira is, amelyekről addig nem is sejtette, hogy léteznek. Kicsit olyan ez a munka, mint a pszichiáteré. Egy fényképen sok árulkodó elem van, és ha az alany felismeri őket, és általuk gazdagodik, az nagyszerű dolog – magyarázza Keleti Éva, aki úgy gondolja, mindenki hét fátyollal fedi el valódi lényét a külvilág elől. – Egy jó képhez a hét fátyolból legalább hármat-négyet le kell húzni. Ha kicsivel többet is sikerül, akkor olyan fotókat lehet készíteni, mint a Ruttkai–Latinovits-sorozat képei, amelyeken majdnem hat fátylat sikerült fellebbentenem.

A híres sorozatról kevesen tudják, hogy három napon át készült, de nem jöhetett volna létre, ha a fotós és a színészek között nincs az a bensőséges viszony, mint amilyen az évek alatt kialakult.

– Együtt reggeliztünk, elmentünk színházi próbára, aztán haza, részese lettem az életüknek, egy voltam a hozzájuk tartozó tárgyak közül. A fényképezőgépet csak a harmadik napon vettem elő

– meséli a fotográfus, aki szerint a hetedik fátylat senki nem engedi feltárni. – Az annyira mély belső személyiséget takar, hogy azt én sem adom – fűzi hozzá.

Hogy mi kell a fátylak felemelkedéséhez, arról csak annyit mond:

– Azt hiszem, a szeretet. Hogy szeressem az alanyt, és sose csapjam be, mindig korrekt legyek vele. Ha tudja, hogy nem rázom át, megbízik bennem, megnyílik előttem. Ez kettős játék: én bízom benne, ő bízik bennem.

Keleti Éva kiváló nyelvtudásának és szakmai elismertségének hála széles körű nemzetközi szakmai kapcsolatrendszerre tett szert. Ő bábáskodott az első World Press Photo-kiállítások hazai bemutatóinál, és neki sikerült először elérnie a hetvenes évek végén, hogy bemutassák itthon Robert Capa 1948-ban fényképezett magyarországi műveit. Ma már nem a Kelet és a Nyugat között tölti be a híd szerepét, inkább a belső megosztottság ellen küzd, az értelmes párbeszéd mellett téve le a voksát. Korábbi elhatározásához híven hatvanévesen letette a fényképezőgépet, mondván, „ez a fiatalok foglalkozása, fotóstáskával nyomulni bizonyos kor fölött nem ildomos”. A fotózásról képszerkesztőként és az Axel Springer fotóügynökségének vezetőjeként is megmaradt a véleménye.

– Gyűlölöm a digitális fotográfiát, és bizonyos fokig a fotó halálának tartom.

Míg nekem negyven éve egy tekercs filmből, azaz nyolc kockából kellett kihoznom azt, amit kihoztam, ma egy interjú alkalmával a fotós csinál vagy száz képet, és abból kell kiválasztania a legjobbat. A régi technikánál meg kellett komponálni a képet, el kellett találni a megfelelő pillanatot. A digitális technikával automatikusan lazul az ember figyelme, megszűnik a világítás-fény-kompozíció kontroll, nincs igazi tétjük a lövéseknek – magyaráz a fotográfia nagyasszonyaként emlegetett Keleti Éva, aki pozitív példaként a széles nemzetközi elismertségnek örvendő fiatal fotóst, Gárdi Balázst említi meg, akit a legjobb mai magyar fotográfusnak tart. – Ő is előveszi az analóg technikát, ha értékes dolgot akar csinálni. De mindezeken túl azért sem szeretem a digitális fotót, mert nincs tapasztalatunk róla, mennyire lesz maradandó. Eddig megmaradt a dagerrotípia, az üveg, az ötven éven át használt filmjeink is épek, de ki tudja, hogy a digitális fotó hány évig marad meg…

Míg fotós kollégám kattogtat, sétálgatok a lakásban. A rengeteg könyvön, sok családi képen, a Prima Primissima díj lószobrán túl egy szekrény tetején felfedezem az olimpiai aranyat hozó kardot is. Éppen azon tűnődöm, milyen szívesen emelgetném tovább a fátylakat, ha nem kéne tévéfelvételre sietnie riportalanyomnak. Eszembe jut, amit néhány héttel ezelőtt a Kontakt kiállításon mondott nekem, amikor először találkoztunk, és feltettem a kérdést: hogyan maradhatott ennyi nagyszerű kép a publikálatlanok között?

– Nálam nem fátylak vannak, hanem dobozok, azokat nyitogatom – vágta rá.

– És ez a kiállítás hányadik doboz? – szegeztem neki a kérdést, mire ő kissé habozva válaszolt:

– Mondjuk a harmadik…

###HIRDETES2###