– Így kilencven felé járva sajnos már vannak gyengeségeim – szabadkozott kedd délután a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának budapesti épületében a professzor azért, amiért ülve folytatja az előadást. Másnap pedig, az ELTE Gólyavárában tartott beszéde elején egy Hitlerrel kapcsolatos érdekességet elevenített fel, miszerint a német diktátor olyannyira elutasította merő hiúságból a szemüveg viselését, hogy beosztottjai kénytelenek voltak neki egy speciális, nagyobb betűméretű írógépet készíttetni. Lukacs szerényen annyit tett ehhez hozzá: nem tud versenyre kelni a hírhedt történelmi alakkal, így nézzék el neki, hogy él a szemüveg nyújtotta segítséggel.
Persze az ember ennél jóval többet is elnézne a Magyarországon született, majd a második világháború után az Egyesült Államokban letelepedő, és ott jelentős egyetemi karriert befutó szerzőnek. Arról nem is beszélve, hogy bárki örömmel vállalna efféle gyengeségeket, ha közben olyan ép szellemmel és töretlen életkedvvel áldaná meg a sors ilyen magas kort megérve, mint a több tucatnyi könyvet publikáló Lukacsot, aki első előadása elején elmondta: sosem gondolta volna, hogy szülőhazájában ilyen nagy érdeklődés fogja övezni magyarul megjelent műveit. A munkásságának szóló lelkesedésen egyébként nincs csodálkozni való: túl azon, hogy kötetei alapos és mindig kiérlelt nézőponton alapuló szakmunkák, stílusa, nyelvezete, kifejezőereje olyan olvasmányélményt kínál, ami az esszé legnemesebb hagyományoz kapcsolja Lukacs munkásságát.
John Lukacs: „Nem emésztettük meg mai napig a Kiegyezést”
Fotó: Hegedűs Márta
Stílusához és összetéveszthetetlen hangjához tartozik az is, hogy miközben rendre jelezi saját korlátait, nagyon határozottan formál véleményt, nem ritkán csipkelődve és fanyar humorba csomagolva. Így volt ez most is: bár előadása elején jelezte, távolba szakadt honfitársunkként nem kíván prédikálni a magyar történelemről, határozottan állást foglalt annak meghatározó gócpontjairól.
Első előadását Lukacs a magyarság identitását lényegileg meghatározó kettős kötődés kérdésének szentelte. Utalt rá, hogy lélekszámát tekintve a magyarság ezer éve kisebbségben van a Kárpát-medencében. Ezért is van döntő jelentősége annak, hogy ezt a körülményt felismerve Szent István a befogadás politikája és a Nyugathoz tartozás mellett tett hitet, túlemelkedve az akkor még elsősorban törzsi értelemben létező, a mai nacionalizmust csak megelőlegező ellentéteken. A történész ezzel kapcsolatban megjegyezte: ma is gyakran lehet kritikus hangokat hallani itthon a Nyugatról, és sokszor előkerül a vád, hogy Európa számtalanszor hagyott cserben minket, de fontos feleveníteni, hogy amikor például államalapító királyunk elköteleződött, a Nyugat „istentelenül rosszabb” volt, mint ma, mégis ezt az utat választotta. Hozzátette: az újkori fejleményként megjelent kuruc-labanc felosztás sem túlságosan előremutató, ráadásul ezek könnyen félreérhető jelzők. Ahogy Kossuth sem volt kuruc, úgy Széchenyi sem nevezhető labancnak.
A huszadik századi magyar függetlenségre a legnagyobb veszélyt szerinte a hitleri birodalom jelentette, amely éppen azt a polgárosult Nyugatot kívánta elpusztítani, ami Magyarország számára is minta volt addig.
– Nem emésztettük meg mai napig a Kiegyezést – fogalmazott Lukacs a huszadik századi magyar történelmi tragédiák előzményei kapcsán. Bár az ezzel a történelmi fordulóponttal fémjelzett korszaknak számos hibáját fel lehet sorolni, mégsem lehet eltagadni a látványos eredményeket, a gazdasági fejlődést, a modernizációt, Budapest világvárossá válását. Még az akkori állapotok legelszántabb kritikusai nem gondolták azt – többek között Ady sem –, hogy nem a Nyugathoz kötődünk. Persze a később jelentkező súlyos válság számos csíráját hordozták már azok a békebeli évtizedek is. De tévedés azt hinni, állítja Lukacs, hogy a kisebbségekkel való bánásmód javításával megmenthető lett volna a monarchia. Ugyanakkor a korban azok a politikusok – mint például Tisza István – gondolkodtak reálisan, aki úgy vélte, Magyarország megmaradása nem lehet független a kettős monarchia lététől.
A huszadik századi magyar történelmi tragédiák kapcsán szerdai, második előadásában Lukacs kitért a tizenkilencedik századot meghatározó liberális-konzervatív ellentét és dialógus háttérbe szorulására, amit nálunk a zsidósággal kapcsolatos ellenérzések felerősödése is terhelt. A professzor röviden elidőzött a judeofóbia és antiszemitizmus különbségénél. Míg előbbi vallási eredetű, és a Krisztust megtagadó zsidósággal szembeni ellenérzésekből táplálkozott, de nem érintette például a kikeresztelkedett zsidókat, addig utóbbi már egyértelműen az asszimilálódott zsidóság ellen is irányult. A kapitalizmus, és ezzel összefüggésben a szabadelvűség magyarországi válságának köszönhetően ez utóbbi irányzat erősödött meg nálunk is, és éppen ezért leegyszerűsítés azt állítani, hogy a Tanácsköztársaság és Kun Béláék szerepe játszotta volna az egyedüli kiindulópontot a huszadik századi magyar antiszemitizmus megerősödésében.
Lukacs ezen a ponton visszautalt a Kiegyezés korszakára, amely szerinte a magyar önbizalom túltengését hozta magával, míg 1919 után ez az önbizalom vészesen megingott, és ekkor formálódott meg az a sajátos viszony, ami az antiszemitákat a zsidósághoz fűzi, aminek egyaránt része a lenézés, és valamiféle alsóbbrendűség érzése, ami félelmet és gyanakvást szül.
A Horthy-korszakra rátérve Lukacs arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy az akkor meghatározó keresztény középosztály legpontosabb leírását a korabeli írók munkásságából lehet igazán megismerni, egyúttal kitért egy fontos, a kort meghatározó, de mai napig érvényes különbségre is a kétféle jobboldaliság vonatkozásában. Szerinte ugyanis akkoriban a hazafias jobboldal küzdött a németbarát nacionalista jobboldallal. Előbbit olyan személyiségek jellemeznek, mint Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky vagy éppen a Magyar Nemzetet megalapító Pethő Sándor, akik eleinte maguk is közeledtek a fajvédőkhöz, de később, látva a német veszélyt, egészen más útra léptek.
Lukacs ezen a ponton hangsúlyozta a különbséget nacionalizmus és hazaszeret között, utalva Hitler egyik kijelentésére is, aki egyszer azt mondta: nacionalista vagyok, de nem patrióta. Ezt a történész még egy vallomás felidézésével is nyomatékosította, amit Horthy tett egyszer magánkörben, amikor kijelentette: egy magyar zsidó becsületesebb a hazájához, mint az a nyilas, aki a németekhez dörgölőzik. Lukacs szerint a németekkel ellentétben a magyarság jó része csupán lenyelte, de meg nem emésztette azt a tragédiát, ami a zsidó származású honfitársaival történt. Ezt még kiegészítette azzal a meggyőződésével is, hogy a huszadik század legnagyobb szabású forradalmát Hitler, és nem Lenin vagy Sztálin hajtotta végre, elég csak utalni arra, hogy amíg Hitler halála után tömegesen követtek el öngyilkosságot Németországban, addig az orosz vezér halála után nagyítóval sem találni hasonló példát. Tévúton járnak ellenben azok – intett a történész –, akik Hitler esetleges győzelmében látták volna Magyarország további sorsának kedvező alakulását.
John Lukacs Orbán Viktor miniszterelnökkel
Fotó: Éberling András
A szocializmus évtizedeivel kapcsolatban úgy vélekedett: ez idő alatt is tovább élt a magyar nép szelleme, az elnyomás lényege pedig nem a kommunizmus eszméje volt, hanem az orosz katonai megszállás. E nélkül a magyar kommunisták sohasem jutottak volna a hatalom közelébe.
Előadása végén Lukacs néhai barátjának, a politikus Varga Bélának a szavait idézte, amiket az első szabadon választott magyar országgyűlés megnyitásakor mondott el. Varga akkor úgy fogalmazott, hogy el kell jönni végre annak az időnek az ország életében, amikor felületes szólamok helyett végre valódi magyar egység alakul, és többé senki nem formál jogot arra, hogy mások magyarságát kétségbe vonja.
