A Holtverseny világában a moralitás értelmezhetetlen fogalom. Valódi következmények hiányában a kamaszok a valóságtól eloldozott szabályok szerint játszanak. Cselekedeteikhez és azok következményeihez nem rendelhetők hozzá a jó és a rossz fogalmai, mert számukra ezek nem létező értékek. Az olvasó szempontjából ez olyan, mintha a víz alá merülve igyekezne képet kapni a medence partján létező valóságról. A szereplők csak úsznak, nem befolyásolja őket a vízen kívüli világ – amely talán nem is létezik.
Mindez azonban hosszú távon nem tartható fenn. A kiüresedett mindennapok egyre brutálisabbá váló piszkálódást és versengést eredményeznek, és végül megtörténik a regény univerzumához mérten értelmetlen tragédia. De megtisztulást ez sem hoz, sőt az erőszak örvényébe került kamaszok egyre mélyebbre merülnek, és még a könyv elején hallucinált vaddisznó is visszatér, hogy bosszút álljon. Az epilógusként is olvasható finálé elvarr ugyan bizonyos szálakat, az elbeszélő – aki ugyanúgy nyakig merült a nihilben, mint társai, de velük ellentétben nem vált gyilkossá – akár feloldozást is nyerhetne, ha felismerné helyzetét, ő azonban csak úszik tovább: „Nem bírok megállni.”
A lezáratlanság, az örök körforgás lehetősége logikus következménye a szövegnek, és fokozza a Holtverseny nyomasztó hangulatát. Sosem lehet vége, ebből a közegből lehetetlen kitörni – üzeni a regény. A szereplők nyomorúságos üressége nem járulékos probléma, hanem létezési mód. Ez az, amit olvasóként nagyon nehéz megemészteni. És amivel talán könnyen vitába is szállnánk, ha a regény nem tálalná mindezt pokolian hitelesen.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!