Centauri tavaly megjelent Jégvágó című regénye olvasásakor úgy éreztem, a szerző olyan nyelvre, olyan világra talált rá, amely szinte ismeretlen a kortárs magyar prózában. A feltűnő idegenség azonban hiteles szöveget eredményezett: az elbeszélő önálló, konzisztens világot hozott létre, így egyszerre lett nagyon távoli, mégis minden részletében átélhető a történet.
Ugyanez a helyzet Totth Benedek regényével is. Azzal a különbséggel, hogy a Holtverseny emelte a tétet: kamasz szereplői – egyikük elbeszélésében – egy olyan világba kalauzolnak bennünket, amely legtöbbünk számára még kevésbé ismert, mint Centauri amerikai vadonja.
Az idegenség és az újszerűség persze szorosan összefügg, hiszen ez a közeg épp azért ismeretlen, mert ilyen mellbevágó nyíltsággal és hitelességgel még senki sem mutatta be korábban, és mivel a kép szokatlanul éles, óhatatlanul is hátrahőkölünk.
Kamaszok száguldanak egy vidéki város útjain, részegen, bedrogozva, négy fiú között egyetlen lány, akinek engedékenységével felváltva élnek vissza. A sofőr, Kacsa elkötötte apja sportkocsiját, de nem uralja a járművet, így csak idő kérdése, mikor történik súlyos baleset. Nem is kell sokáig várni, a fiú elgázol egy öregembert. Megállnak szemrevételezni, de a kijózanító pillanat, a sokk elmarad, abszurd kármentésbe torkollik a sztori. Elsőre vaddisznónak nézik az összetört férfit, megpróbálják lehúzni az útról, majd elhajtanak, mintha mi sem történt volna, és az eset – talán az elbeszélőn kívül – senkiben sem hagy nyomot. Innen indulunk.
A szereplők élsportolók, úszók és vízilabdázók. A sport azonban esetükben ugyanolyan tudatmódosító, mint az alkohol, a drogok és a szex. Ezen túl azonban semmit sem jelent, nyoma sincs heroizmusnak vagy diadalnak. Ahogy az élet egyéb területein sem. Teljes érzelmi sivárság jellemzi a lelki és fizikai terror hatalmas rendszerének különféle szintjein megrekedt kamaszokat.
Kacsa újgazdag családját a szilikonmellek, a sportautók és a fegyverek határozzák meg. A vízilabdázó Bóját mindenki válogatott bátyjával piszkálja, s hogy utolérje a kényszerű példaképet, a fiú doppingolni kezd. Niki és Viki mindenkinek felkínálja magát válogatás nélkül. Bandibá, a brutális úszóedző fizikai erőszakkal sarkallja jobb teljesítményre a versenyzőit. Zolika tökéletes áldozat. A névtelen elbeszélő pedig, bár pontosan érzékeli környezetének kíméletlen valóságát, képtelen a reflexióra, így az erkölcsi aggályok őt sem kötik.
A Holtverseny világában a moralitás értelmezhetetlen fogalom. Valódi következmények hiányában a kamaszok a valóságtól eloldozott szabályok szerint játszanak. Cselekedeteikhez és azok következményeihez nem rendelhetők hozzá a jó és a rossz fogalmai, mert számukra ezek nem létező értékek. Az olvasó szempontjából ez olyan, mintha a víz alá merülve igyekezne képet kapni a medence partján létező valóságról. A szereplők csak úsznak, nem befolyásolja őket a vízen kívüli világ – amely talán nem is létezik.
Mindez azonban hosszú távon nem tartható fenn. A kiüresedett mindennapok egyre brutálisabbá váló piszkálódást és versengést eredményeznek, és végül megtörténik a regény univerzumához mérten értelmetlen tragédia. De megtisztulást ez sem hoz, sőt az erőszak örvényébe került kamaszok egyre mélyebbre merülnek, és még a könyv elején hallucinált vaddisznó is visszatér, hogy bosszút álljon. Az epilógusként is olvasható finálé elvarr ugyan bizonyos szálakat, az elbeszélő – aki ugyanúgy nyakig merült a nihilben, mint társai, de velük ellentétben nem vált gyilkossá – akár feloldozást is nyerhetne, ha felismerné helyzetét, ő azonban csak úszik tovább: „Nem bírok megállni.”
A lezáratlanság, az örök körforgás lehetősége logikus következménye a szövegnek, és fokozza a Holtverseny nyomasztó hangulatát. Sosem lehet vége, ebből a közegből lehetetlen kitörni – üzeni a regény. A szereplők nyomorúságos üressége nem járulékos probléma, hanem létezési mód. Ez az, amit olvasóként nagyon nehéz megemészteni. És amivel talán könnyen vitába is szállnánk, ha a regény nem tálalná mindezt pokolian hitelesen.
Totth Benedek elbeszélője ellentmondást nem tűrően erős nyelven szólal meg, ami az utolsó szóig hitelesíti a regény világát. A kamaszok nyelvét pontosan belőni szinte lehetetlen, a legtöbb próbálkozás általában kínos kudarcba fullad, a Holtverseny azonban úgy hozza létre a szereplők sajátos szövegvilágát, hogy a nyelvezet az első pillanattól kezdve a történet egyetlen lehetséges megjelenési formájának tűnik.
Még akkor is, ha a túlzások miatt sokszor úgy érezzük, a szöveg egy hatásvadász amerikai botrányfilm jelenetét erőszakolja a magyar valóságra, ha váltig állítjuk, ilyen kamaszok itthon nem léteznek. Csakhogy ez nem szociografikus ifjúsági regény, hiába szól kamaszokról, a teljes nihil – éppen a szöveget már-már példázattá alakító túlzások, a felfokozott narráció következtében – általános emberi problémává szélesedik. Az értékek teljes lebontásával a szöveg ez értékek szerepére kérdez rá. Mi történik, ha mindent meg lehet tenni következmények nélkül?
Ám ne feledjük, ahogy a szleng elbeszéléssé formálása, úgy a moralizálás is komoly veszélyeket rejt magában. A Holtverseny azonban ezt a csapdát is elkerüli, és a didaxis legapróbb jele nélkül, a történet természetes részeként fogalmaz meg rendkívül erős állításokat az értékek szerepéről, a jelenkori tompultságról. És ez teszi a regényt kiemelkedő munkává. Korunk értékválságát ennél lazábban, és épp ezért ijesztőbben talán nem is lehetne megfogalmazni.
Az elmúlt időszakban egymás után bukkantak fel a meglepően új és erőteljes hangon megszólaló szerzők a kortárs magyar prózában. Közéjük lépett most be Totth Benedek az év egyik legkegyetlenebb és legjobb könyvével.
(Totth Benedek: Holtverseny, Magvető Kiadó, 2014, 248 oldal, 2999 forint)
