Magdalena Szymków, a lengyel rendező kissé vontatott filmjében egy katonafeleség levelezésén és kémjelentéseken keresztül láttatja az eseményeket. A személyes történet által a nép zavarodottságát, a kisember kiszolgáltatottságát érzékelteti, de ennél sokkal izgalmasabb szálat göngyölít fel a csehszlovákiai megmozdulásokkal épp egy időben zajló sopoti nemzetközi táncdalfesztiválon kirobbant botrány felelevenítésével. A fesztiválról, amelynek közönségét bojkottra buzdítják a titkon terjesztett röpiratok, idővel minden nyugati ország kivonul, egy fellépőt letartóztatnak, miután rendszerellenes dalt ad elő, a záró fogadáson pedig már Csehszlovákia képviselői sem jelennek meg.
Jóllehet, ebben az időben még az NDK-ban is komoly tétje volt az egyéni vélemény megformálásának, itt is felüti a fejét az ellenállás. A Marie Elisa Scheidt által rendezett német rész egyik főhőse épp az a férfi, aki az esetleges tűzparancsnak való ellenállásra buzdította katonatársait. Húsz hónapot ült érte.
Az európai országokban felidézett elnyomó rendszerrel szemben éles kontrasztot képez a Jevdokija Moszkvina által megrendezett epizódban tükröződő orosz valóság. Az erőltetett, eseménytelen narratíva mindössze két fontos dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt, hogy főhősünk, Jermakov tábornok, a megszállás résztvevője ma is büszkén tekint küldetésére, és hogy az érte kapott kitüntetések díszletei közt, mit sem törődve a történelmi szituáció ellentmondásaival, kizárólag saját szerepe fontosságára fókuszál. Értetlenül kérdezi egykori bajtársát, miért teszi idézőjelbe az ellenforradalom szót a csehszlovák eseményekkel kapcsolatban, és azon is megütközik, hogy annak még utólag is erkölcsi dilemmát okoz a kérdés: mit tett volna, ha tűzparancsot kap. Szép kontrasztot teremt a prágai repülőtérre érkező orosz nosztalgiázók kedélyeskedésének a kilencvenéves Karel arcéle. A katonai inváziót a reptér légiforgalmi irányítójaként megélő idős úr hűvösen és tárgyilagosan csak annyit mond a megszállókról: „Én nem tudok megbocsátani nekik.”
