Öröm és szomorúság. Ez az év most már végérvényesen Bob Dylanről és David Bowie-ról szól a rock and roll fényes ösvényein. Bowie megírta testamentumát, és elköltözött, Dylan megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az előbbi szomorú esemény világszerte összehozta a pop talán legnagyobb művészének többgenerációs híveit, és valamelyest a magyar területeken élők figyelmét is ráirányította az életműre. Az utóbbi hír pedig inkább megosztotta az irodalom iránt még érdeklődést tanúsító kevesek táborát. (Íme, máris tovább osztom, rögtön ezen írás első szavával, mert magam bizony örülök, Vincent.) Dylan esetében ennek az lehet az egyik oka, hogy a literatúrához majdnem annyian értenek, mint a focihoz, míg mondjuk a biológiai Nobel-díj tárgykörében maximum abban alakulhatna ki tömeges konszenzus, hogy azt leginkább Keith Richards érdemelné ki és meg, és már régóta.
Addig is, amíg a jelölőbizottság felébred szendergéséből, kísérőzenének válasszunk két albumot, Dylantől a Blonde on Blonde-ot, Bowie-tól meg az 1. Outside-ot (amely méltatlanul marad ki a legtöbb hivatkozással bíró lemezek listájáról, szinte elsikkadás ez a rengeteg remekmű között). Ezek segítenek a megértésben. Aztán kezdjük ott, hogy Bob Dylan zsidó. Ez ugyanis az interneten hozzászólók egy részénél ha az üdvösséghez nem is, de a díj odaítéléséhez elegendő indokot jelent. Woody Allen ezt úgy fogalmazta meg, hogy a három legnagyobb zsidó ünnep az Oscar-díj-átadó, a Nobel-díj-átadó és a hanuka; de ő elég intelligens ahhoz, hogy ezt megtehesse.
Mielőtt leakadnánk erről a felütésként alkalmazott mellékszálról, pontosítsunk lágyan. A hetvenes évek végén Dylan túlélt egy motorbalesetet, elvált, nehézségei támadtak a dalszerzéssel, és éppen szüneteltetni szándékozott a koncertezést is, amikor egy lázasan levezényelt fellépésén váratlan esemény történt. Az előadás vége felé valaki a nézőtérről felhajított a színpadra egy ezüstkeresztet, amelyet másnap, amikor még vacakabbul volt a soros turnéállomáson, megtalált a zsebében. Aztán este a hotelszobájába betoppant egy vendég. „Jézus úgy jelent meg nekem, mint a Királyok Királya és az Urak Ura. Egy olyan jelenlétet éreztem a szobában, ami nem származhatott mástól, mint Jézustól. Rám tette a kezét, a testemen éreztem. Körülvett, mindenütt jelen volt, az egész testem beleremegett. Isten dicsősége a földre döntött, majd felemelt.” Ezután David Mansfield gitáros elvitte a Jézus-mozgalomhoz kötődő Vineyard közösség istentiszteleteire, ahol részt vett egy három hónapos intenzív bibliaismereti kurzuson, és grátiszként megismerkedett az exhippi Hal Lindsey A néhai nagy Föld bolygó című könyvével is.
Így aztán, miközben a Stones egy kis szimpátiát kért az ördögnek (ezt persze ne vegyük szó szerint), Dylan így énekelt a Slow Train Coming nyitódalában: „Bárki is vagy, valakit szolgálnod kell, legyen az az ördög, vagy legyen az az Úr.” A lemezen Mark Knopfler is játszik Dylan mellett, de a kritikusok egy részének ez sem volt elég: „vonzó zenében előre csomagolt dogmák”, hangzott az ítélet. Ami úgy butaság, ahogy van. A zsidó identitását továbbra is büszkén vállaló, ám a katolikus Madonnával ellentétben a kabbalával nem kacérkodó Dylan nem is késlekedett a válasszal: „Korábban azt mondták rólam, Bob Dylan próféta, és hiába mondtam nekik, hogy nem vagyok az. Most, amikor azt mondom, Jézus a válasz, azt mondják, Bob Dylan nem próféta. Ezt nehéz követni.”
És valóban. Dylan 1981 után már nem készített több evangelizáló hanghordozót, ám a koncerteken, korunk Balassi Bálintjaként, továbbra is játssza istenes verseit. „Akik hisznek a Messiás eljövetelében, már most úgy élik az életüket, mintha itt is lenne. Legalábbis én így gondolom” – mondta még 1985-ben a Spin magazin riporterének. Aztán hozzátette: „Nem kell nekem védekeznem azért, hogy mit beszélek, az Írások megvédenek engem.” Íme az imádkozó ember, aki meglátta a fényt. Na, akkor most mit kezdjünk ezzel a Robert Zimmermann-nal, aki egyébként megtért zsidó, csak hogy kavarja, mint Piszkos Fred a málnaszörpöt? Amíg kiderítjük, nézzük, miért örömteli, hogy ezúttal Bob Dylan kapta az irodalmi Nobel-díjat:
– mert a rock and roll (mint egy polgárjogi harcos) végre polgárjogot nyert az akadémikusok között (igaz, erre semmi szüksége nem volt);
– mert a nevét Dylan Thomastól kölcsönözte, még kölyökkutya korában;
– mert Truffaut a kedvenc rendezője;
– mert a kedvenc költői: Rimbaud, Ginsberg, Smokey Robinson, valamint egy akrobatacsalád a cirkuszból;
– mert ő maga is jó költő és bárd, akár Homérosz, Szapphó és Víg Mihály;
– mert jelenleg ő a hetvenes éveiben járó legjobb táncos-komikus;
– mert a Knockin’ on Heavens Doort nem a Guns n Roses írta;
– mert a díjátadó után fellépett Vegasban, és egy szót sem szólt az egészről;
– mert nem fehérorosz tényfeltáró újságíró vagy ruandai novellista;
– hanem éppen ellenkezőleg, amerikai;
– végül, de nem utolsósorban, uniót Erdéllyel!
Most már csupán az a kérdés maradt, hogy Bob Dylan vagy David Bowie lesz-e az év embere a Time magazin címlapján. Mindketten igazi hősök még akkor is, ha Bowie-nak csak néhány nap jutott ebből az évből. A buta August és a fehér bohóc, hogy még a cirkusznál időzzünk. Ha meg pechünk lesz, akkor megkapjuk Trumpot vagy Clintonnét egy másik cirkuszból.
Bowie nem popzenét játszott, maga volt a pop. Nem tizenöt percre, hanem több mint negyven évre. Kitalálta, hogy mi lesz, a világ fogékonyabb része pedig engedelmesen követte. Hiszen úgysem látott még űrlényt, karlendítő soulénekest vagy elektronikus tájképfestőt. Bowie utolsó lemeze megrendítő, fájdalmas, csodálatos, a hozzá tartozó klippek dettó.
Ashes to Ashes, hogy őt magát idézzük szertartásosan. De hogy ne csak az elmúlás szirmai, virágai és koszorúi záporozzanak ránk ez őszön, a Warner kiadott újra két olyan lemezt, amely talán nem kapott akkora rivaldafényt, mint a Heroes vagy a Let’s Dance, hogy csak két végletet említsünk a szerteágazó életműből. Az Hoursról (1999) lenne szó és az 1. Outside-ról (1995). Előbbi borítóján egy önpiéta, amennyiben létezik ilyen (de hát létezik), amelyen a hosszú hajú Bowie az ölében tartja a rövid hajú Bowie fejét, hiszen egy új korszak hajnala köszönt be éppen már megint. A fehér ruhák egy mexikói temetés viselete mellett hátborzongatóan előlegezik meg a tizenhét évvel későbbi búcsúzás hangulatát.
De akkor még nem egy szupersztártól köszöntünk el, csupán kétezer év démonaitól. Mi az nekünk. Órákban és órákkal mértük az időt. Rock Around the Clock. Aztán időt töltöttünk a poharunkba. Örökszilveszter után örökhétfő. És örökös most. Közben Bowie-nál különb segítség, mankó és támasz az egyre nehézkesebb eligazodásban kevés akadt. De előbb persze neki kellett újradefiniálnia önmagát, illetve azt a valakit. Azt a Bowie-t. A kilencvenes évek a U2 (bizony) Achtung Babyjével kezdődtek, amelynek Brian Eno volt a producere, és amelyet ugyanabban a stúdióban rögzítettek, ahol Bowie annak idején a Heroest. Az évtized derekán aztán megszületett a 1. Outside, szintén Enóval, annak ékes bizonyítékaként, hogy az igazság odaát van, a zene pedig odakint. Bowie kivágta a díszlépést, és újra kimasírozott a popmainstreamből. Valahogy úgy, mint amikor az ember (a lélek) elválik a testétől, és felköltözik a kórterem plafonjára, hogy szemügyre vegye magát.
További inspirációt jelentett, hogy Bowie-t és Enót lenyűgözte az outsider képzőművészet. Így aztán ellátogattak a Bécstől nem messze lévő Gugging elmegyógyintézetbe, ahol néhány híres outsider művész élt és alkotott. Bowie később így emlékezett a helyre: „Némelyikük mintegy harminc éve ott lakott egy osztrák kísérlet részeként, amely arról szólt, hogy mi történik, ha lehetővé teszik mentálisan sérült emberek számára, hogy szabadjára engedjék művészi hajlamaikat. Mielőtt az ember bemegy az outsiderszárnyba, van egy másik szárny, ahol a pszichopaták és a gyilkosok élnek. Ott a falra mindössze ennyit írtak: Ez itt a pokol. A festőknél viszont a falakat színes graffitik díszítik, és meglehetősen nyilvánvaló, hogy ezekre az emberekre senki nem erőlteti rá a legtöbb képzőművészre rákényszerített korlátokat.”
Bowie levonta a következtetést: a művésznek a legősibb gyökerekig kell lehatolnia, technika és virtuozitás nem számít, a kreativitás lényege az, ami ott tombol az emberben formátlanul, és arra vár, hogy kiengedjék. És ha ez az élmény nem lett volna elég, ott volt még Gilles Deleuze és Felix Guattari Ezer fennsík: kapitalizmus és skizofrénia című műve, amely szerint a jelenkori társadalmat egyre inkább a rizomatikus formák uralják, olyan emberek, gondolatok és társulások által alkotott kisközösségek, amelyeket a gondolkodás hasonlósága működtet.
A könyv és a 1. Outside mintha ikertestvérek lennének. Eljött tehát a pillanat, és ez vált a legfontosabb tényezővé abban a világban, ahol a múlt egy kiterjedt szégyenfolt, a jövő meg bizonytalan, a populáris kultúra viszont az óraidőn kívül eső, párhuzamos univerzumban létezik.
Na ugye, ahogy azt Orbán Viktor oly szépen megfogalmazta a magyar–norvég meccs után. Mégsem olyan könnyű ez a zene. És a szöveg sem. Bowie ennél a lemezénél visszatért a Burroughs-féle cut-up technikához, majd a matériát megbolondította egy AppleMacen, így digitalizálta a természetes kiválasztódást. Dylan meg Nobel-díjat kapott. Így megy ez.
