Idén a svéd akadémia, amely a hagyomány szerint dönt az irodalmi Nobel-díj kiadásáról, a szokásosnál is jobban kitett magáért. Negatív értelemben. Arról lehet vitatkozni, hogy a politika miképpen befolyásolja a Nobel-díj kiadását, műfaji kérdéseket is föl lehet vetni, mint az meg is történt a kitűnő Szvetlana Alekszijevics fehérorosz író és újságíró dokumentumregényeinek ilyetén elismerése kapcsán. Csak egyet nem lehet tenni: elvonatkoztatni attól, mi ez a díj, és milyen típusú tevékenységért lehet kiadni.
Korunk egyik legnagyobb betegsége, hogy vagy nem tud az értékekről, vagy nem ismeri el őket, vagy pragmatikusan összekeveri a dolgokat. Az a tény, hogy a svéd akadémia bizottsága ezúttal teljesen elvonatkoztatott attól az apróságtól, hogy egy irodalmi díjat irodalmi teljesítményre szokás kiadni, nagyon rossz üzenet. Rossz üzenet az íróknak, akik amúgy is érzik, hogy a korszellemtől függetlenül, néha annak ellenében dolgoznak, írnak a kisszámú, de jobbára igényes, fogyatkozó olvasóközönségnek. Rossz üzenet azoknak, akik olvasnak, és azoknak is, akik nem olvasnak. Az irodalmi Nobel-díj kiadása egy értéket erősít meg, és abban a szellemi elit a világon mindenütt egyetért, hogy az irodalom önmagában véve érték. Nem relatíve, hanem abszolút értelemben. Csak a félműveltek meg a gyors igazodásban jeleskedő sznobok bólogathatnak arra, hogy egy popzenész dalszövegei méltóbbak a Nobel-díjra, mint – találomra néhány név – Joyce Carol Oates, Philip Roth, a japán Murakami Haruki vagy éppen Nádas Péter művei.
A svéd akadémia titkára, Sara Danius még a kihirdetés napján azon melegében kapott egy kérdést egy riportertől, hogy vajon megérdemelte-e Bob Dylan az irodalmi Nobel-díjat. A válasz oly cinikus volt, hogy a hölgy elmehetne kormányszóvivőnek: „Persze hogy megérdemli, hiszen épp az előbb kapta meg.” Micsoda fennhéjázás! És milyen demagóg kiállás a kiváló zenész mellett, aki azonban az irodalomban csak egy Bob, és nem egy Thomas, hogy eléggé el nem ítélhető módon a zseniális Dylan Thomast, a valódi költőt is megidézzük.
Ennél a döntésnél még az is jobb lett volna, ha az akadémia nem oszt díjat. Ha írásba adják: sajnáljuk, nem találtunk méltó jelöltet. Akkor legalább elgondolkodhattunk volna, hogy a bizottság kényes ízlése vajon valóban nem akadt irodalmi Nobelre alkalmas íróra vagy költőre, vagy nem értek rá olvasni. Ráadásul, ha tekintetbe vesszük, hogy mekkora szakértői apparátus dolgozik a döntnökök keze alá (600-700 személyt, illetve szervezetet kérnek fel javaslattételre), hogy esztéták, korábbi díjazottak és más ítészek derékhada segíti az irodalmi Nobel-díj értékelvű és tárgyilagos kiosztását, akkor különösképpen nem tudunk mit kezdeni ezzel a valószínűtlen, viccszintű döntéssel, ami körülbelül olyasmi az irodalomban, mintha holnaptól a Magyar Kétfarkú Kutya Párt venné át a kormányzást.
De ha a legközelebbi Grammy-díj kiosztásánál meglátom kibaktatni a rivaldafénybe Philip Rothot vagy Joyce Carol Oatest, netán Nádas Pétert, akkor megadóan felteszem a kezem: ez a kor mindent összekever, fogalmuk sincs, ki és mi hová tartozik, miként értékelendő. A döntés háttere cinikus, célja egyértelmű: megingatni a valódi írókat abban, hogy a tevékenységüknek értelme van. Igaza van a The New York Times újságírónőjének, Anna North-nak, aki elképedésében azt találta írni, hogy idén Bob Dylan igen, de az irodalom, amelynek pedig szüksége lett volna rá, nem kapott Nobel-díjat.
Ennek az egész esztétikai jelmezbe öltöztetett vircsaftnak még az az értelme sincs, hogy Bob Dylan legalább örül. Ha tisztességes zenész, és nincs okunk feltételezni az ellenkezőjét, akkor nem örül. Friss hírek szerint egy szót sem ejt sehol sem a díjáról, még a svéd akadémia sem tudja elérni. Elképzelhető, hogy ha a tojásfejűek nem is, ő pontosan tudja, ki ő és miben alkotott jelentőset. S hogy most egy író miatta ki lett szorítva. Az ismertebb alkotók főhetnek saját keserű levükben, akit pedig csak szűkebb pátriájában olvasnak, most azzal vigasztalódhat, hogy íme, a bizonyíték, a Nobel-díj kiosztói nem értenek az irodalomhoz. (Talán ezeket az írókat jobb kedvre derítheti, hogy annak idején Lev Tolsztoj, Rainer Maria Rilke, James Joyce, Varlam Salamov és Weöres Sándor sem kaptak Nobel-díjat.)
A díj odaítélése mögött álló bizottság sajnálatos módon önmagáról is kiállította a bizonyítványt: bizony, mi ehhez a dologhoz nem értünk, nézzétek el nekünk. A svéd akadémia felelőssége óriási, bohócot csinált magából egy komoly grémium, és ez hatással lesz a következő évben kiosztandó díj értékére. Nem lehet ugyanis büszke az az író, aki Bob Dylan popzenész után kapja meg a mai döntés miatt erősen inflálódott díjat.
Kivéve persze, ha a nagy tekintélyű bizottság jövőre Lady Gagát jutalmazza elévülhetetlen irodalmi munkássága miatt.
