Spanyolország a második világháborúban egy önkéntes hadosztállyal részt vett a keleti front harcaiban a tengelyhatalmak oldalán, de közvetlenül nem lépett be a háborúba, 1943 felé pedig már igen erőteljesen próbálta deklarálni teljes semlegességét.
Bár Horthyék Magyarországa szintén próbált kibújni a német szövetségből, 1944 márciusában a Harmadik Birodalom hadserege megszállta Magyarországot, a kiugrás kudarca után pedig a nyilasok átvették a hatalmat.
A megszállásnak komoly hatása volt a spanyol–magyar kapcsolatokra is. Ambró Ferenc madridi követ a német uralom elleni tiltakozásul lemondott, utódját a spanyolok a német bábnak tekintett Sztójay-kormány embereként nem akkreditálták. Az előző garnitúrából ott maradt Hollán Sándor ügyvivő az októberi nyilas hatalomátvétel miatt mondott le.
A háború befejeztével Spanyolország párialétre kényszerült: egykori németbarátsága miatt az angolszász hatalmak megszakították vele a kapcsolatot. Franco kormányát évekig nem ismerték el – az ENSZ 1946. december 11-én kérte a tagállamokat, szakítsák meg vele a kapcsolatokat –, ehelyett a Párizsba menekült köztársasági spanyol kormány mellé álltak – a szovjet megszállás alatt álló Közép- és Kelet-Európa kormányai, köztük Magyarországé is ezzel vette fel a kapcsolatot. Francóék viszont a szovjetcsatlós országok kormányait nem ismerték el, sőt a követségeket is lefoglalták.
Franco továbbra is harcos antikommunista retorikát folytatott, már 1948 őszén kikelt a „Lengyelország, Románia és Magyarország népeire nehezedő orosz térd” ellen.
Eközben özönlöttek Spanyolországba a közép- és kelet-európai menekültek, köztük számos magyar is, hiszen a jobboldali autokrácia ideális menedékhely volt a Horthy alatt szolgált diplomatáknak.
Marosy Ferenc 1921-től különböző magyar diplomáciai missziókon dolgozott: Londonban, Belgrádban, Bukarestben, Madridban, Zágrábban, Helsinkiben. Önéletrajza szerint Finnországból 1944-ben, a finn–szovjet tárgyalások idején távozott Svédországba, Spanyolországba 1946 áprilisában került. Az először óraadó tanárként dolgozó Marosy felvette a kapcsolatot az emigráns magyarokat tömörítő Magyar Nemzeti Bizottmánnyal, de az igazi áttörést Habsburg Ottó 1949-es látogatása jelentette, ekkor a főherceg közbenjárására a spanyol kormány is beiktatta a félhivatalos követet, Marosy Ferenc pedig átvette az 1945 óta lefoglalt Magyarország Királyi Követsége épületét. Megtartotta az épület címét, mondván, ezzel is jelzi, hogy a szabad magyarságot képviseli, az angyalos-koronás címer pedig „jó ajánlólevél” a katolikus országban, ahol a Mindszenty József bíboros ellen lefolytatott koncepciós per után erős volt a rokonszenv a magyar emigráció felé.
Bár a spanyolországi magyar kolónia létszáma csak mintegy egy-kétezer főt tett ki, az emigrációt gyakran meglátogatta Habsburg Ottó, aki korábbi ismeretsége és európai befolyása miatt Francónál nagy tiszteletben állt. Az ő támogatásával nyithatott újra Magyarország Királyi Követsége, amely 1949-től kezdve az egyetlen olyan emigráns magyar követség lett, amelyet a neki otthont adó állam is elismert.
A magyarok és ügyük népszerű volt Spanyolországban: Habsburg Ottó ajánlására a követség élére kerülő Marosy Ferenc rengeteg támogatást kapott Francótól. A Caudillo szélesre tárta a kapukat a magyar menekültek előtt, és magyar adást indított a spanyol rádióban (itt dolgozott egyébként Nyírő József is).
Ettől kezdve Marosy hivatalos útleveleket állíthatott ki, hogy segítse a papírok nélkül maradt magyar menekültek ezreit. Spanyolországban az általánosan alacsony munkabérek miatt nem volt jó menekültnek lenni, a papír viszont ugródeszka lehetett az azt elismerő USA, Kanada, Portugália és több latin-amerikai ország felé. Marosy Ferenc emellett vállalta a magyarok érdekvédelmét, jogsegélyszolgálatot tartott fenn, s klasszikus követi feladatokat is ellátott a Magyar Nemzeti Bizottmány (MNB) felé. A hivatal a finanszírozását magánadományokból és jórészt az USA által támogatott Szabad Európa Alapítvány pénzéből oldotta meg.
Barcelona és Madrid – főként arisztokratákból álló – magyar közössége ugyanakkor korántsem volt egységes. Marosy Ferenc például nem szívelte a Nagy Ferenc-féle demokratikus ellenzéki menekülteket, ahogy a nyilasokat sem, a magyar zsidó emigráns értelmiségiek pedig éppen horthysta múltja miatt voltak bizalmatlanok Marosyval szemben. Egy alkalommal sikerült áthidalni az ellentéteket, mégpedig akkor, amikor
az 1956-os magyar forradalom idején Spanyolország egyetlen nyugati államként katonai segítséget ajánlott fel a magyar forradalmároknak.
A forradalom összeomlása után azonban Marosyék fölött „eljárt az idő”. Szembekerültek a Nagy Imre kormányának friss emigránsaiból Strasbourg-ban megalakult baloldali Forradalmi Tanáccsal, Amerika pedig úgy döntött, hogy inkább ezt a vonalat támogatja, mint a Habsburg-legitimista emigránsokat. Bár Ottó főherceg amerikai magyar királypárti körökben kijárta Marosy Ferencék támogatását, Magyarország Királyi Követsége a nyugati világban már egyre kevésbé játszott valós szerepet.
Addigra Spanyolország is kitört a külpolitikai elszigeteltségéből, gazdasági és katonai együttműködésre lépett az Egyesült Államokkal, és sorra nyitottak meg a nyugati nagykövetségek Madridban. Francóék 1957-ben kereskedelmi kapcsolatba léptek a szovjet csatlós államokkal is, amin Marosy levelezése alapján igencsak meglepődött. Ő egyetlen magyarázatot látott arra, hogy
„a kommunizmus elleni harcban magának élszerepet vindikáló Spanyolország rongyos négymillió dollárért hajlandó a vasfüggöny mögötti világ legocsmányabb bábkormányaival is tárgyalóasztalhoz ülni”
alig egy évvel a forradalom vérbe fojtása után. Azt, hogy az akkor létrejövő Európai Gazdasági Közösség – a mai EU elődje – kiszorítva Spanyolországot a nyugat-európai piacokról, egyszerűen rákényszerítette a Caudillót, hogy más irányba tapogatózzon. 1958-ban a magyar és a spanyol nemzeti bank árucsere-megállapodást is kötött.
Ugyanakkor a hatvanas években megindult a politikai közeledés is, és ez pecsételte meg Magyarország Királyi Követségének sorsát. 1950 júliusában Marosy levelei szerint Madrid még elutasította a kommunista Budapest ajánlatát, miszerint ha visszakapják a királyi követség által használt madridi épületet és a javakat, ők is visszaadják a lefoglalt budapesti spanyol nagykövetséget. Aztán 1955-ben mindkét országot felvették az ENSZ-be is, a két diktatúra pedig sokat puhult, és mindkettő érdekelt volt saját szűk mozgástere bővítésében. Így 1969-ben megköttetett a paktum: Budapest beszüntette a Magyarországra menekült spanyol emigránsok által üzemeltetett rádiót, Madrid pedig végleg lakatot tett Magyarország Királyi Követségére. A húszéves álom véget ért.
(A cikk elkészítéséhez Anderle Ádám történész segítségét, illetve a professzor úr által összeállított A Marosy-iratok. Magyar királyi követség Madridban 1948–1957, illetve A magyar–spanyol kapcsolatok ezer éve című köteteket használtuk fel. Utóbbi könyvéért Anderlét 2008-ban Izabella-renddel tüntették ki.)
