Megúsztuk volna a szovjeteket az ügyes kiugrással?

Szovjet megszállás, hazánk újbóli megcsonkítása, kommunizmus – előre megírták, vagy elkerülhettük volna?

Az 1943-as év valódi fordulatot hozott a második világháborúban: a németek súlyos vereségeket szenvedtek el a keleti fronton (Kurszk, Sztálingrád, Kurszk), kiszorultak Észak-Afrikából, sőt a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ez pedig határozottabb lépésre sarkallta a Harmadik Birodalom szövetségeseit.

Elsőként – köszönhetően az angolszász csapatok jelenlétének – az olaszok cselekedtek: Viktor Emánuel király július 25-én leváltotta Mussolinit, majd – miután szeptemberig hitegették a németeket, hogy ez nem jelenti a kiugrást a háborúból – szembefordultak Hitlerrel. Azonban a király nem kapott időben támogatást a szövetségesektől, Mussolinit a németek kiszabadították, az olasz diktátor pedig hazája északi részén bábállamot alakított ki. A németek eközben megerősítették Róma védelmét, így az ország felszabadulása sok késedelmet szenvedett el.

De mindenképpen előnyös volt, hogy a legitim uralkodó állt szemben az észak-olasz Salói fasiszta bábállammal – mondta el Joó András, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa.

A keleti fronton is egyre rosszabbra fordult a helyzet, azonban az itt érintett államok

„alapvetően nem felszabadulásként, hanem kényszerhelyzetként gondoltak a kiugrásra, hiszen a rettegett Szovjetunióval álltak szemben.”

Bár Finnország már 1943-ban felvette a kapcsolatot Moszkvával, ugyanakkor nagyon féltek Sztálintól. Szerencsésebb helyzetben voltak ugyanakkor, mint bármely más kiugró állam, mert Hitler nem ragaszkodott annyira a mellékhadszíntérként német katonai erőket lekötő ország megtartásához. Így a finnek megegyeztek a németekkel azok békés kivonulásáról, és bár történtek atrocitások, ez végül is sikerült.

A románok és a magyarok azonban nem voltak ilyen kedvező geopolitikai helyzetben, ugyanakkor szintén rettegtek a szovjet megszállástól, nem alaptalanul, hiszen jól tudták, az hosszú időre eldönti a térség sorsát, ezért az utolsó pillanatig nyugati felszabadításban reménykedtek – húzta alá a történész. Ezért Ion Antonescu és Horthy Miklós is időnyerésre törekedett, bár a diplomáciai tapogatózások már 1942-ben megindultak mindkét ország részéről.

A szovjetek számára is később az optimális tárgyalópartnereknek az úgynevezett csatlós államok legitim vezetői tűntek, és jóval kevésbé az ellenzék. Ennek kapcsán két tévhitet kívánt eloszlatni Joó: a magyar diplomácia közmondásos esetlenségét és a román profizmusát: a kezdetekben hazánk még lépéselőnyben is volt a románhoz képest. Végül a románoknál is csak az utolsó pillanat döntött: amikor Antonescu a szovjet gőzhenger közeledése ellenére is amellett kardoskodott, hogy adják fel a moldvai részek védelmét, és a Kárpátok gerincére támaszkodva, a tengerpartig nyúló keskeny frontot védjék, Mihály román király 1944. augusztus 23-án letartóztatta, katonai kormányt alakított és bejelentette az átállást.

Magyarországon egészen más volt a helyzet:

„Mihály királlyal szemben Horthy nem számíthatott olyan mértékben a hadseregre, a németek pedig kémek útján folyamatosan értesültek a magyar lépésekről.”

Veesenmayer meg is üzente Szálasinak 1944 októberének elején, hogy Horthy valószínűleg nem lesz már sokáig kormányzó.

Fenyegetőzéssel erős kontroll alatt tartották Horthyt, amivel megakadályozták például a nem németbarát kormány kinevezését 1944 nyara folyamán. A kormányzó 1944 őszén főképpen családjára – köztük a később elrabolt fiára –, valamint néhány hozzá közel álló munkatársra Ambrózy Gyula kabinetfőnökre és Szent-Iványi Domonkos diplomatára támaszkodhatott.

Bethlen István és Bánffy Miklós már a román átállás után sürgette Horthyt a szükséges lépések azonnali megtételére, de a hadi helyzet akkor még nem volt annyira letisztult, és pislákolt még a remény, hogy fel lehet tartani a szovjeteket, amíg megérkeznek a nyugati szövetségesek, ezért a románokhoz egyébként alapvetően hasonlóan Magyarország is egészen a végső szovjet katonai áttörésig kivárt. Noha Horthynak augusztus végén sikerült Lakatos Gézát a kormányfői székbe juttatnia, Sztójay helyére, későbbi erőfeszítései során az új kormányra alig tudott támaszkodni, csalódott volt, és az önálló kezdeményezés útjára lépett.

Horthyról elmondható, hogy szeptember végén képes volt racionális és gyors döntésekre –

„a fegyverszüneti delegáció kiküldése kifejezetten Horthy és közvetlen segítőinek kezdeményezése és érdeme volt, a problémák a kivitelezéssel voltak”

– húzta alá a történész.

Az 1944. szeptember 28-án a szovjetekhez útnak indított, titkos fegyverszüneti delegációt Faragho Gábor vezette, aki csendőrparancsnokként a deportálásokban is érintett volt, így a németek számára akár megbízható embernek is tűnhetett. Azt is sikernek tudhatjuk be, hogy végül az egyezményt október 11-én sikerült aláírni, a szovjetek a súlyos feltételek ellenére biztató szóbeli ígéreteket tettek, továbbá a tűzszünet bejelentésének pontos időpontját is Horthyra bízták – ő elvileg 20-ára tervezte volna, de – bár ennek oka pontosan nem ismert – a valószínűsíthető német beavatkozástól félve végül 15-ére hozta előrébb a döntő lépést. A szovjet felet az időpontok felől nem informálta előre, Moszkva azonban rejtjelezett ultimátumban sürgette őt a mielőbbi cselekvésre.

Ekkor került sor a sikertelen kiugrási kísérletre, a megfelelő információk birtokában azonban a németek időben reagálhattak. Horthy is hibázott: nem hagyta el Budapestet, és nem volt képes elegendő haderőt sem odarendelni a kiugrás támogatására, miközben az országban egyre erősebb volt a német hadsereg jelenléte is – a kormányzó a finnhez hasonló, békés kivonulásban reménykedett.

„Október 15-én kevéssel 1 óra előtt a rádióban elhangzott Horthy bejelentése, miszerint hazánk beszünteti az ellenségeskedést a Szovjetunióval, és fegyverszünetet kér.”

A németek azonban lecsaptak: a Budapest védelmére rendelt hadtest parancsnokát tőrbe csalták, a Horthyhoz hű parancsnokokat lefogták, a németbarát vezérkar pedig félremagyarázta Horthy kiküldött hadparancsát, közölve: ez nem jelent fegyverszünetet, a harcot folytatni kell. (azt Horthynak a katonákhoz kiküldött parancsa sem tartalmazta, hogy a fegyverszünetet már aláírták a szovjetekkel). Eközben egy német SS-különítmény elrabolta ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó még élő utolsó gyermekét, akinek sorsával zsarolni tudták az idős kormányzót. A kiugrási kísérlet összeomlott, Horthy a zsarolásnak végül engedve, a teljes fizikai és pszichikai végkimerülés határán lemondott, és újabb nyomásnak engedve kinevezte Szálasi Ferencet miniszterelnöknek.

Egyébként ’43-’44 fordulóján még senki sem tudhatta, hogy alakulnak majd a frontvonalak a háború legvégén. A szovjeteknek érdekük volt minél nyugatabbra tolni a befolyási övezetüket: Bulgária, Románia és Lengyelország mindenképpen kellett nekik, Magyarország kevésbé volt fontos.

„A nyugati szövetségesek számára az lett volna az optimális, ha Magyarország és Románia egyszerre ugrik ki 1944 tavaszán”,

mert ezzel lehetett volna a legnagyobb zavart előidézni a németek balkáni oldalszárnyán, az érintett országok reményei szerint pedig talán el is kerülhették volna a szovjet megszállást. A szovjetek ekkortájt azt kommunikálták a német szövetségben harcoló kisállamok irányában, hogy érdemes feléjük nyitni, de Budapest és Bukarest az ígéreteknek nem adott hitelt, hanem kivárásra játszott. A szovjet típusú rendszer bevezetésétől való félelem szinte mindent felülírt. Ennek kapcsán a magyar kabinet tagjai még Horthy ellenében is a Romániából érkező hírekre hivatkoztak a fegyverszüneti lépésekkel szemben.

Bár a britek, és személy szerint Churchill is sürgette a balkáni partraszállást, ami merőben máshogy alakíthatta volna térségünk sorsát, ennek terve már Teheránban lekerült az asztalról, nemcsak Moszkva, hanem Washington miatt is. A britek azonban nem akarták kiengedni a szovjeteket a Mediterráneumba, de Churchill hiába sürgette Törökország hadba lépését, ami elengedhetetlen lett volna a balkáni partraszálláshoz.

A kiugrás kapcsán sokszor felmerült a kérdés, hogy lett volna-e esély valamennyi, a bécsi döntések során visszakapott terület megtartására. Az egyetlen ország, amellyel szemben volt erre valami halvány esély, Románia volt – mondta Joó –, hiszen Csehszlovákia restaurálása ekkor már a Moszkvában is tárgyaló Edvard Benesnek köszönhetően eldöntött tény volt.

„A szovjet béketerveken munkálkodó ún. Litvinov-bizottság felvetette Erdély hovatartozásának kérdését”,

a tervek kidolgozásánál pedig támaszkodott az emigráns kommunisták, így a román elvtársak véleményére is. Meglepő, de például az önálló, autonóm Erdély gondolata Valter Roman román kollégájuk részéről is határozott támogatásra talált (egyébként az angolok sem zárkóztak el teljesen ettől az elgondolástól). A Litvinov-bizottság a második bécsi döntést ugyan nem ismerte el, de nem foglalt egyértelműen állást Erdély teljes területének Romániához való visszacsatolása mellett sem, azt sugallva, Erdély sorsa a magyar viselkedés függvénye.

A fegyverszüneti ajánlat egyébként csak a feltétel nélküli megadást és irányelveket tartalmazott, Amerika pedig végleges területi rendezésekről a háború végéig nem kívánt nyilatkozni. A román fegyverszüneti egyezménybe ugyanakkor belefoglalták Erdély – vagy ahogy brit nyomásra a dokumentumba került, annak nagyobb része – visszacsatolását Romániához.

„A román kiugrással a magyar területi remények teljesen szertefoszlottak, a magyar fegyverszüneti egyezményben már egyértelműen az 1937-es határok voltak a kiindulási pont.”

A nyugatiak elzárkóztak, és közölték, ha az új magyar kormány bármilyen területi engedményt is akar, ahhoz a szovjeteknél kell kilincselnie.

Valóban Észak-Erdély Románia átállását követően röviddel szovjet katonai közigazgatás alá került – ezzel sikeresen elkerülve a délvidékihez hasonló, tízezres nagyságrendű, magyarellenes etnikai tisztogatásokat. Utóbb, 1946-ban a szovjetek nem is mondtak egyértelmű nemet Nagy Ferenc kormányának – egyebekben, például a jóvátétel átütemezésének kérdésében engedékenynek tűntek – szó volt néhány ezer négyzetkilométeres partiumi terület megtartásáról, de az 1947-es párizsi békekonferencián már következetesen azt mondták, szó sem lehet semmiféle területi korrekcióról.

A történész szerint volt reális esély a kiugrásra, ám

„akármilyen sikerrel is járt volna ebben Horthy, a revízió során visszakapott területeket semmiképpen sem tarthattuk volna meg. A kiugrás igazi tétje az volt, hogy a szovjet megszállás milyen körülmények között zajlik le”,

ez esetben az ország keleti részét talán kevésbé érintette volna a később tapasztalható szovjet erőszak és fosztogatás. Ugyanakkor a Dunántúlon a németek minden további nélkül létre tudtak volna hozni egy Salóihoz hasonló bábállamot, amely folytatta volna a harcot, és Budapest ostroma sem biztos, hogy elkerülhető lett volna.

Bár Horthy végül biztosította a németbarát kormányok legitimitását, köztük Szálasiét is, tudta mérsékelni a német nyomás, majd megszállás hatásait (katonái mozgósításával még ’44 nyarán is le tudta állíttatni a deportálásokat, ami példa nélküli volt a németek által megszállt országokban), és október 15-ig bizakodhatott a hadsereg lojalitásában is – mondta Joó. Horthy kiugrási kísérletét még Sztálin is méltányolta, Rákosi Mátyás kérésére sem volt hajlandó hozzájárulását adni a magyar kommunisták által olyannyira óhajtott Horthy-per magyar részről való kezdeményezéséhez..